Az új hulladékgazdálkodási törvényről

Szükségesnek tartjuk a hasznosítás fogalmának pontosítását. A hasznosítás definíciója így kezdődik: „a hulladék újrahasználatra történő előkészítése, újrafeldolgozása vagy egyéb hasznosítása”, ami teljesen ellentmond a hulladékos hierarchia szemléletének. Abban ugyanis az újrahasználatra való előkészítés külön kategóriaként, környezeti szempontból hatékonyabb megoldásnak tekintendő, mint az újrafeldolgozás, ami az eddig közéleti szóhasználatban elterjedt újrahasznosítást jelenti. A két fogalmat el kell választani egymástól, nem egy szinten vannak, és óva intenénk a gyűjtőfogalom segítségével történő összemosástól a jogalkotókat. A tendencia az uniós szabályozásban így is azt mutatja, hogy előbb-utóbb az újrahasználatra is külön célszámokat fognak megjelölni, így logikusabb már most megkülönböztetni a két kategóriát.

A HKI által vezérelt módosítások után az első szembeötlő változás az alapelvek terén következett be pozitív irányban, ugyanis sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a megelőzés. Ugyanez mondható el a tervezet végéről, ahol a Nemzeti Megelőzési Tervvel kapcsolatos kívánalmak és a 4. mellékletben a megelőzési intézkedésekről is szó esik. A problémát elsősorban az jelenti, hogy a kettő közötti, érdemi részben ismét nem vagy érintőlegesen jelenik meg a hulladékmegelőzés, vagyis félő, hogy ismét leragadunk a HKI által támasztott „kötelező minimum” szintjén, miszerint mindenkit biztosítani kell arról, hogy a hulladékmegelőzés fontos és ezzel vége is a követelményeknek. Ahhoz egy cseppel sem kerültünk közelebb, hogy ez a valóságban hogyan fog megjelenni úgy, hogy annak érdemi, országos hatása legyen a hulladékképződésre. A 4. mellékletet végigolvasva inkább egy példálózó, lehetőségeket felvető listát találunk, mintsem egy jogszabályhoz méltó, átgondolt koncepciót.

A hulladékmegelőzés nyilvánvalóan arról szól, hogy csökkenteni kell a pazarlást, az ésszerűtlen és környezetszennyező fogyasztást. A törvény szinte csak a termelői oldal szabályozásával foglalkozik, pedig az 1/1/b. pontban említett „hulladékmegelőzés megelőzését szolgáló tevékenységekre” kiterjedő hatály a fogyasztói szemléletformálásra és ösztönzésre legalább annyira utal. Ez a témakör elsőként a tervezet vége felé a 66/4. pontban merül fel. A termelőkre a fogyasztói keresleten keresztül lehet hatni. Szükséges tehát a fogyasztói szemléletformálás, tájékoztatás szervesebb beépítése a törvény szövegébe, természetesen konkrétumokat sem mellőzve. Az előbb említett hatály miatt nem állhatunk meg a szorosan vett hulladék fogalomnál, elengedhetetlen más szabályozási területeket (pl. fogyasztóvédelem, helyi termékek gyártása, kereskedelme, az egyes ágazatokra vonatkozó minőségbiztosítási szabványok és hatósági előírások hulladék szempontú felülvizsgálata stb.) összehangolni az itt megfogalmazottakkal, ennek pontos menete azonban nincs részletezve.

A törvénytervezet ismét nem foglalkozik a fogyasztási-termelési szerkezetváltással, a fenntartható formák elősegítésével, a meglévő hulladékgazdálkodási tevékenységeket „szegélyezi” a megelőzéssel. A teljes költségviselési struktúra marad a régi. Sehol nem látjuk, hogy a szennyező fizet elv alapján valóban az a gyártó fizet, amelyre vonatkozik az elv, hiszen a rá kivetett bármely díjat a fogyasztóra hárítja át úgy, hogy közben a fogyasztónak már választása sincs. (Ld. például a betétdíjas italcsomagolások megszűnése számos szegmensben; a fogyasztó csomagolva kapja a termékeket, ha szeretné, ha nem; a tejautomatákon kívül más hálózat nem létezik, ami az újrahasználható csomagolásokat támogatná.) A hulladékos oldalról pedig szintén elvárják a fogyasztótól, hogy külön gyűjtsön, de semmilyen ellentételezést, ösztönzőt nem kínálnak ezért. Mindenki jól jár, a közszolgáltató, a hasznosító, csak a fogyasztó nem.

Az 5/3. pont maga a kiskapu: az életciklus-elemzések segítségével el lehet térni a szabályozástól. Olyan elemzésekről van itt szó, amelyekhez Magyarországon alapadatok hiányoznak, amelyekről köztudott, hogy meglehetősen jól manipulálhatók és nincsenek köztük hitelesített, objektívnek tekinthető rendszerek. Arról végképp nem esik itt szó, hogy az elemzéseknek nyilvánosnak kell lenniük, hogy a fogyasztók számára is támaszként szolgáljanak döntéseik meghozatala során. Felmerülnek olyan kérdések, mint ki fog dönteni a hierarchiától való eltérésről? Ki definiálja majd a legjobb környezeti eredményt? Hova lett a májusban még tervezett Hulladékminősítő Bizottság.

Kiterjesztett gyártói felelősségről beszélünk, miközben a termék forgalmazója legalább annyira hatással van a gyártási folyamatokra, illetve a visszagyűjtési rendszerekre, mint a gyártó. Ehhez képest a forgalmazók kötelezettségei nagyrészt csak feltételes módban kerültek be a szabályozásba. Erre példák teljesség igénye nélkül a 9/6., a 12/3., a 13/1. a 13/3 a 14/-1-2-3. pontok. A 13/1-es pont nem felel meg a jelenlegi piaci erőviszonyoknak: megengedi a gyártónak, hogy megállapodáshoz kösse a betétdíjas forgalmat, valójában ez vélhetőleg a gyártó kizárását eredményezné a kereskedő polcáról. Az eddigi gyakorlat ezt bizonyítja.

Örömmel vettük, hogy a 11. paragrafusban végre megjelentek a fogyasztó tájékozódását segítő címkézési előírások. Javasoljuk kiegészíteni azzal, hogy a tájékoztatás legyen közérthető. Nem elvárható, hogy a fogyasztók például kódszámokat jegyezzenek meg (ld. műanyagtípusok rövidítése). Itt jelenik meg az egyetlen üdítő kivétel is a forgalmazók kötelezettség mentességében, miszerint a gyártó mulasztása esetén a forgalmazó köteles helytállni a megfelelő tájékoztatásért.

A 15/2. pont így szól: „A visszavétel ösztönzésére a forgalmazó a gyártótól függetlenül is alkalmazhat betét- vagy letéti díjat.” Ez újabb példa arra, hogy az újrahasználat a köztudatban hogyan mosható össze az újrafeldolgozással, avagy hasznosítással. A kereskedők jelenlegi gyakorlata az, hogy a visszagyűjtött, ám nem újratöltésre, hanem újrafeldolgozásra szánt hulladékért – nevetséges összeget – fizet a fogyasztónak. Ezzel a módszerrel a betétdíjas rendszer, amelyben a kereskedő anyagilag nem érdekelt, teljesen kiszorul. Ez az a terület, ahol sokkal erősebb gazdasági, jogi ösztönzésre van szükség.

A hulladékkal kapcsolatos adatok nyilvánosságra hozatala, hozzáférhetősége és közérthetősége hiányzik a 20/6. pontból, de később az OKIR-ról szóló 79. paragrafusban sem kerül szóba a nyilvánosság, pedig a fogyasztói szemléletformálásban elemi igény, hogy a fogyasztók lássák, megértsék mennyi hulladékot termelünk és mi a sorsa annak. A hulladékgazdálkodók listájáról szóló 26/3. pontra ugyanúgy vonatkozik a fenti igény.

Tekintettel a korábban említett újrahasználati tendenciák erősödésére, szükségesnek tartjuk, hogy az újrahasználati arányokkal kapcsolatban is kezdődjön érdemi adatgyűjtés. Nincsenek hozzáférhető adatok például a betétdíjas gyártók eredményeiről, újratöltési arányairól, a betétdíj forgalomról stb.

Kifogásoljuk, hogy az energetikai célú hasznosításról szóló 30/3. pontban nincs kimondva, hogy az újrahasználatra előkészíthető, másodsorban újrafeldolgozható hulladékot nem lehet energetikai célból égetni. Ez azért is szembetűnő, mert az ártalmatlanításról szóló 32/1. pontban viszont nagyon helyesen megtörténik ez a lehatárolás.

A 34/2. pont szerint feles kapacitás esetén engedélyezhető a külföldi hulladék hazai kezelése, ami jóllehet nem 28/1. pont által tiltott végső ártalmatlanítást jelenti, ugyanakkor az üzemeltető a külföldi hulladék kezelésével a hazai mikrokörnyezetet terheli. Nem elvárható, hogy a hazai lakosság viselje mások hulladéka által okozott levegőszennyezést sem egészségi oldalról, sem társadalmi költségként számszerűsítve.

A 36/2. pont a térségi hulladéklerakók kapcsán szükséges beiktatni a szövegbe, hogy a létesítmény által kiszolgált lakosság hozzáférése a közszolgáltatáshoz az esélyegyenlőség alapelveinek megfeleljen. Ez biztosítja, hogy ne a térség domináns önkormányzatai döntsenek a kisebbeket, általában hátrányosabb helyzetű településeket kiszorítva az érdekérvényesítésből.

A 43/1. pont nem hozott újdonságot, sőt egy régi, rossz rendszert konzervál. A differenciált szemétdíj hiánya minden termelői és hulladékpiaci oldalról tett erőfeszítést értelmetlenné tesz, amíg a lakosságot nem teszik érdekeltté a hulladékos hierarchia betartásában. Erre a jelenlegi fogyasztói társadalmi struktúrában pedig kizárólag pénzügyi eszközökkel lehet érdemben hatni. Az is felemás állapotot eredményez, hogy a 34/1. pontban a lerakók a hulladékkezelési díjakat differenciáltan adják meg, a közszolgáltató meg egységárban számol el a fogyasztó felé.

Az 50/2. pontban egy önellentmondás található. Egy közszolgáltató hogyan végezhet a közszolgáltatáson kívüli feladatokat? Szervezetileg is el kell különülnie annak a szolgáltatónak, amely piaci alapokon működik. Úgy gondoljuk, hogy ami piaci alapokon megáll, annak költségét feleslegesen terhelik a társadalomra. A közszolgáltatóra ott van szükség, ahol nincs piaci ösztönző.

A tervezés terén súlyos problémákkal kell szembenéznünk. Úgy gondoljuk, hogy előbb kell tervezni, utána kiszabni a kereteket, majd végrehajtani. Jelenleg is hatályos terv nélkül működik az ország, ami abszurd. Ehhez képest, előbb születik egy törvény, amelynek ilyen értelemben semmi köze nincs az éppen aktuális hazai viszonyokhoz, hiányzik belőle az a megalapozottság, amit a tervben készülő alapos felmérések, elemzések és az arra épülő stratégia adnak. Gond van azzal is, hogy az Országos Hulladékgazdálkodási Terv egy stratégiai dokumentum, belőle, vagy az alatta lévő szinten viszont kimarad az országos, operatív kérdésekről szóló terv, ami a területi tervek országos szintű összehangolásával foglalkozik a konkrétumok szintjén (pl. meghatározva, hogy reális akkumulátor feldolgozót építeni az ország területén, és ha igen logisztikai szempontból hol stb.).

A Nemzeti Megelőzési Programot (NMP) 2013. végére kell kidolgozni, ugyanakkor a 67/1. pont az mondja, hogy az OHT önálló részeként hat évre kiterjedő NMP programra van szükség. Amennyiben az OHT II. valóban a jövő év elején készül el, akkor a 6 éves ütemezésnek pont a felére fog esni az uniós határidő. Ezzel egyúttal elzárjuk magunkat attól a lehetőségtől is, hogy a következő évek folyamán a nálunk és a tagországokban felgyülemlő tudásbázist, jó gyakorlatokat integráljuk a tervbe.

A hulladékgazdálkodási tervekkel szembeni követelményeket listázó 66.1. pontban a megelőzés már egyáltalán nem szerepel. Ennyire nincs integrálva a megelőzés a tervekbe. A megelőzési program ezek szerint az OHT II. önálló egysége lesz, olyannyira hogy a hulladékgazdálkodási tervek mellett fog létezni, vagy csak a listából maradt ki ez pont?

A röviddel ezelőtti vörösiszap katasztrófa esetéből is tanulva, szükségesnek tartjuk azt, hogy a hulladékkezelők ne csak az ártalmatlanításra adjanak biztosítékot, hanem kötelezettek legyenek környezetvédelmi biztosításra is (71/1/b.)

A Szövetség hosszú évek óta szót emel azért, hogy a hulladékos problémák kezelésében szerkezet- és attitűdváltásra van szükség. Ki kell lépnünk a megszokott gazdálkodási sémákból, a személyes felelősséget a társadalom minden rétegében éreztetni kell. A hulladékmegelőzés már nem csak a hulladékgazdálkodók feladata, hanem mindenkié egy új attitűd elsajátításával. Ez a fajta hozzáállás továbbra is hiányzik mind a jogok, mind a kötelezettségek biztosítása terén.

A hulladékmegelőzésen belül az anyag- és energiatakarékos környezetkímélő technológiák és fogyasztási minták értékeléséhez az életciklus szemlélet tűnik az egyelőre a legkézenfekvőbb módszernek. Szükség van azonban ennek pontos definiálására, a keretek megteremtésére, hogy a közösen és egységesen értelmezett paraméterek mentén összehasonlíthatóvá tegyük az alternatívákat.

A törvény új neve egy teljesen új szemléletet enged sejtetni, a hulladékmegelőzést is hosszú évek óta tartja mindenki „rendkívül fontosnak”, mégsem történt semmi. Ebből adódóan, továbbra is szkeptikusan tesszük fel a kérdést, hogy vajon a gyakorlatban is meg fog végre valósulni a hulladékmegelőzés? Egyelőre bízunk abban, hogy törvény jövő évi részletes kidolgozása, a végrehajtó rendeletek megfontolt módosítása valóban teret enged egy újfajta szemléletnek, bár a végrehajtó rendeletekben – az uniós gyakorlatnak megfelelően – az alapelvek nem kerülnek kifejtésre, ami nélkül azonban semmit nem érnek az általánosságban megfogalmazott célok.

Graczka Sylvia
ügyvezető testületi tag