Öt év alatt erdő nőtt ki egy pesti murvás parkoló helyén

Egy nem mindennapi történetnek lehetnek olvasóink tanúi, melyben egy kis ékszerdoboz kap szerepet. A Telex által közreadott Vincze Barbara írása egy igazi felüdülés a városi betondzsungel közepette.

Jók és rosszak: az emberiség nagyobbik része – ahogyan Pataki Attila A kör című dalban – hajlamos ilyen felosztás szerint gondolkodni a legtöbb dologról, köztük a növényekről is. Kevesebben ugyan, de vannak, akik másképp tagolják a világot; ilyenek például egy erdőkert létrehozói a 8. kerület közepén, akik öt évvel ezelőtt még egy fehér murvával felszórt kopár parkolót nézegettek a minidzsungel helyén. A természet spontán működéséhez közelítő szemlélettel szeretnék a klímaváltozás hatásait mérsékelni kertjükben, és úgy vélik, hogy ha a példájuk követőkre talál, akkor ellenálló, természetes helyi rendszerek – ha úgy tetszik ökoszisztéma – jöhet létre a városban.

Egy langymeleg októberi napon jártunk a Népszínház-negyed mellett található Auróra Klímakertben, amelyet az Auróra Közösségi Ház keltett életre a Food Not Bombs-mozgalom magyar ágával közösen. A világszervezet honi önkéntesei hetente egyszer rászorulóknak készítenek vegetáriánus meleg ételt a kidobás elől megmentett zöldségekből és gyümölcsökből, amiket a szombati zárás előtt kapnak meg piacokon. A csapat az Aurórában főzi, majd a Boráros téren osztja szét az ételeket. A főzésből alkalmanként körülbelül 150-200 liternyi zöldhulladék keletkezik, amivel kezdeni szerettek volna valamit. Innen már csak egy lépés volt a komposzt.

„A komposztból épült itt minden”

– mutat körbe a sárga csicsókavirágokban gazdag őszi kerten Mark Richards, aki több mint harminc éve költözött az Egyesült Államokból Budapestre. A szabadúszó angoltanár és fordító ma már egyre gyakrabban mutatkozik be komposztmesterként is; fokozatosan szedte magára a komposzttal kapcsolatos tudást, amit az lobbantott be, amikor a Kis Diófa utcai közösségi kert egyik alaptagjaként elkezdte önkéntesként kezelni az ottani komposztot. Aztán elvégzett egy online permakultúra-kurzust, majd az Életfa Permakultúra tanfolyamát is, és innen már nem volt megállás. Közösségi kertből már van néhány a városban, klímakertből viszont úgy tudja, ez az első. A kertben nincsenek elkülönített parcellák, az egész terület egy rendszert alkot. „És ez a jövő!” – mondja lelkesen. Hogy miért gondolja így, az a zseberdőben tett másfél órás téblábolásunk alatt fokozatosan kiderült.

Kézzel bontott parkolóból élettel teli domb

Szándékosan nem parcellázták fel a területet. „Rájöttem, hogy fontos ugyan, hogy ételt termeljünk a városban, de az nagyon vízigényes és nem segít a klímának, mivel hasonlóak a módszerek, mint amit a nagyüzemi növénytermesztésben gyakorolnak. Az pedig nem a klíma szolgálatában áll. Mi itt a permakultúra elvei szerint terveztünk, és regeneratív agrár-erdészeti technikát alkalmaztunk, hogy a területet élő, önfenntartó mikroklímájúvá alakítsuk.

„Jövőre a terveink szerint már locsolni sem kell”

– mondja egy terjedelmes sarkantyúka család mellett lépkedve. „A mi fő dolgunk a szemét átalakítása után a föld átalakítása. A másik a biodiverzitás és a víz körforgásának biztosítása.”

Mark hetente kétszer dolgozik a kertben, és rajta kívül önkéntesek is gondozzák a növényeket; a látogatásunk napján Pálinkási Réka van beosztva. „Nyitott közösség a miénk” – mondja, majd Mark fűzi tovább: „Aki bejön hozzánk, tud tanulni a növényekről vagy ha akar, leülhet nézelődni.”

Ha többre vagytok kiváncsiak és érdekel titeket a sztori, akkor ide kattintva tovább tudjátok olvasni a cikket.

Cikk és képek forrása: telex.hu