Kukadiéta 2.0 – avagy hogyan fogyjunk le szemétből, mielőtt teljesen belefulladnánk

Mert mi vagyunk a világ legrosszabb bérlői

Ha Földünkre úgy tekintünk, mint egy fullos albira, Földanyára pedig, mint a főbérlőnkre, akkor talán nem lepődnénk meg, ha azt mondaná: a kauciót már rég benyelte, és most további ráfizetést is követel. Az a hulladéktömeg ugyanis, amit minden évben újabb és újabb rekordszámban gyártunk, miközben mikroműanyagokkal szórjuk tele világunkat, minden idők legrosszabb bérlőivé avanzsál bennünket. Nem csak lelakjuk a saját otthonunkat, de közben mérgezzük magunkat is – ez a fajta önpusztítás egy közepesen jó stand-up comedyben elférne, de a valóságban valahogy egyikünk sem tud nevetni rajta.

Világunknak ugyanis rengeteg törvényszerűsége van, annak azonban nem kellene magától értetődőnek lennie, hogy a népességnövekedéssel együtt nőjön a megtermelt hulladék mennyisége is. Az ENSZ mérései szerint évente több mint 2 milliárd tonna szilárd hulladék keletkezik, és ennek legalább fele semmiféle normális kezelést nem kap. A fenti példánál maradva ez annyit tesz: mi egy olyan társasház vagyunk, ahol senki sem viszi le a szemetet, de mindenki panaszkodik az elviselhetetelen bűzre. Ezzel együtt jár, hogy a mikroműanyagok – az 5mm-nél kisebb műanyagdarabok – lassan olyan természetességgel jelennek meg az életünkben, mint a reggeli kávé. Benne vannak a tengerekben, a sörünkben, sőt, már a véráramunkban és a herénkben is. Egy átlagos ember hetente akár kb. 5 grammnyi mikroműanyagot is elfogyaszthat, ami egy bankkártya súlyát jelenti. Azaz szó szerint elfogyasztjuk a saját szemetünket – egészségünkre!

A helyzetet tovább bonyolítják a veszélyes vegyületek: az elektronikai hulladékból, műanyagból és vegyszerekből kiszivárgó anyagok lassan, de biztosan terítik be a táplálékláncot. Nem véletlen, hogy az utóbbi években egyre több kutatás szól arról, hogy a hulladék valójában nem csak egy helyben maradó kupac, hanem egy alattomos, láthatatlan háló, amely egyszerre szennyezi a levegőt, a vizeket és a testünket. A hulladék tehát nem passzív melléktermék, hanem aktív főszereplő a globális krízisek színpadán. És ha mindez nem lenne elég, a szemét globális politikai tényező is. A gazdag országok évtizedek óta exportálják hulladékukat a szegényebb régiókba, ahol gyakran nincs kapacitás annak feldolgozására, így a „megoldás” valójában újabb problémákat szül. Az eredmény? Egy igazságtalan szemétlottó, amelyben a vesztesek mindig azok, akik a legkevésbé felelősek a probléma létrejöttéért.

Fejre állt a világ…

Ha onnan közelítjük meg a hulladékproblémát, ahonnan az valójában ered, akkor szembejön velünk a fogyasztói társadalom teljes pompájában. Reklámok, plázák, akciók és webshopok ordítják a fülünkbe: vásárolj, vásárolj, vásárolj – akkor is, ha semmi szükséged rá. Ez a mechanizmus vezet oda, hogy a felesleges cuccaink zöme végül a kukában landol, hulladékká válik. Magyarországon az emberek évente körülbelül 400 kiló szeméttel járulnak hozzá a környezetszennyezéshez, és a trend nemhogy javulna, de még kilátásban sincs egy csökkenő tendencia.

Mindeközben elszakadtunk a valóságtól is: egyre kevésbé tudjuk, hogyan kell növényt nevelni, befőzni, varrni vagy megjavítani egy elromlott tárgyat. Teljesen rá vagyunk utalva a boltokra – jellemzően a multikra –, mintha az önállóság már egy régi, elfeledett skill lenne, egy bug a rendszerünkben. A fogyasztói társadalom üzenete világos: attól vagy valaki, hogy Air Force-od van, almás telefonnal lőtt képeket sztorizol, és a legújabb fast fashion kollekció lóg a szekrényedben. A státuszszimbólumok diktálják a társadalmunk hierarchiáját, miközben a régió egyik legboldogtalanabb országaként funkcionálunk. A társadalmi bizalom olyan szinten hiánycikk lett, hogy sokszor már családon belül sem működnek rendesen az emberi kapcsolataink.

És igen, bármennyire is kényelmes lenne azt mondani, hogy „majd a politikusok megoldják” (vagy ha ez nem jön össze, akkor „a politikusok ezt is tönkretették”), a valóság az, hogy a döntéseinkkel mindannyian szavazunk – nem csak a választásokon, hanem minden egyes bevásárlásnál. Az, hogy mit kezdünk a hulladékunkkal, egy olyan kérdés, ami meghatározza a kollektív jövőnket. Ha nem változtatunk, akkor a Föld nem fog ránk várni türelmesen: egyszerűen eldönti helyettünk, hogy nincs több hely, nincs több idő, és nincs több esély. De ha még most változtatunk, akkor van lehetőségünk nem csak túlélni, hanem jól élni – tisztább levegővel, tisztább vizekkel és tisztább lelkiismerettel.

Több ezer tüntető a 4. Globális Klímasztrájkon 2019 novemerében, Budapesten ©Fazekas István

A Kukadiéta tízparancsolata

A Humusz Szövetség Kukadiéta kiadványában tíz lépésben mutatjuk meg, hogyan csökkenthető a hulladéktermelés egyéni szinten. Ez a tíz lépés nem arról szól, hogy hirtelen mindenkinek minimalista szentté kell válnia, hanem arról, hogy kicsi, de tudatos döntésekkel fokozatosan csökkentjük a közvetlen környezetünkre rótt terhelést. Mert bármennyire is próbáljuk elhitetni magunkkal, a szelektív gyűjtés önmagában nem a varázspálca, ami megszünteti a problémát. A hulladékhierarchia logikája valójában pofonegyszerű: a jó hulladék nem az, amit újra lehet hasznosítani, hanem az, amit meg sem termelünk. A többedszerre használt tárgyak és csomagolások mindig kímélőbbek, mint az eldobható cuccok – még akkor is, ha az utóbbiakat szelektíven gyűjtjük és újrahasznosítjuk.

A tíz lépés a gyakorlatban olyan alapvető dolgokat takar, mint a tudatos bevásárlás, a komposztálás, a közösségi megosztás, a javítás és az újrahasználat. Ezek a módszerek nem bonyolultak, nem is elérhetetlenek, sokkal inkább arról szólnak, hogy tudatosan figyeljünk arra, mit engedünk be az életünkbe, és mit engedünk ki onnan. És bár elsőre kicsinek tűnhet egy-egy döntés – például a saját kulacs használata –, ezek a lépések összeadódnak, és kollektívan képesek hatalmas változást előidézni.

És ami a legfontosabb: a hulladékügy nem kizárólag az állam és a gyártók problémája. A megoldás otthon kezdődik: minden háztartásban, minden vásárlásnál, minden kis döntésnél. Közösségi szinten is rengeteget tehetünk: az együttgondolkodás, a közösségi komposztálás, a javítási kultúra és az önellátás mind hozzájárulhat ahhoz, hogy kevesebb szemét keletkezzen.

A Kukadiéta filozófiája tehát az, hogy a hulladékmegelőzés nem önsanyargatás, hanem felszabadulás. Amikor kevesebbet vásárolunk feleslegesen, akkor valójában több időt, pénzt és energiát spórolunk meg magunknak. A tudatos választás nem csupán ökológiai, hanem életminőségi kérdés is: ha megtanulunk nemet mondani a felesleges csomagolásra, a reklámanyagokra és az impulzusvásárlásra, akkor a saját életünk válik átláthatóbbá, egyszerűbbé és könnyebben kezelhetővé. A Kukadiéta tehát nem egy szigorú fogyókúra, ahol a végén frusztráltan visszaesünk a régi szokásokba, hanem egy hosszú távú életmódváltás, amelynek célja az, hogy a jövő generációi ne szemétdombon nőjenek fel, hanem egy élhető, tiszta és inspiráló környezetben.

Nem az a jó szemét, amit újra tudunk hasznosítani, hanem az, amit meg sem termelünk – a Nulla Hulladék Hierarchia 8.1 arra ösztönöz, hogy újragondoljuk fogyasztási szokásainkat, és már a tervezésnél, vásárlásnál felelős döntéseket hozzunk.

Annyi helyről, megannyi embertől hallhatjuk a saját életünkben is: „minek változtassak bármin is, hiszen az igazi bajt nem én okozom, hanem a nagyvállalatok és az ő business as usual stratégiájuk?” Ez a kifogás kényelmes, de közben bénító is. Nem éri meg arra várni, hogy majd ők hirtelen és drasztikusan fordulnak: ha változásra is kényszerülnek, az lassú és részleges lesz. Amire valóban azonnali hatásod lehet, az a saját élettered, a mindennapi döntéseid és szokásaid. Merj kilépni a megszokottból, és keresd azokat a közösségeket, amelyek a változtatásban is támogatnak, mert együtt könnyebb más ritmusra kapcsolni, és valódi alternatívát építeni.

Formáljuk olyanná a világot, ahol semmi és senki sem eldobható. Egy bolygónk van – mindannyiunknak. A kérdés az: élhető otthon marad-e belőle, vagy mi magunk válunk a Föld szemétévé?