„Legyünk büszkék rá, ha különcök vagyunk!”

Valami apróságot valószínűleg (reméljük,) mindenki tesz otthon a mértéktelen fogyasztás megfékezésére, legfeljebb maga sem veszi komolyan. Nem pazarolja a villanyt, szelektíven gyűjti a hulladékot, esetleg a ruháit használtan veszi, és ami már nem kell, azt továbbadja. Ezek mind beleillenek a fenntarthatóságért tett erőfeszítésekbe, vagyis a környezettudatosságba. Aki pedig még ennél is kreatívabb, sőt, tudatosabb, de sosem kapott érte vállveregetést, most figyeljen: idén második alkalommal hirdették meg az E.ON Energy Globe Magyarország-díjat a leginnovatívabb fenntarthatósági kezdeményezésekre, amire cégek, önkormányzatok és oktatási intézmények mellett már magánszemélyek és csapatok, startupok is jelentkezhetnek. Szerintünk ez egy szuper kezdeményezés, nagyon jó díjakkal, büszkék vagyunk rá, hogy a médiapartnerei lehetünk. Sőt, főszerkesztőnk, D. Tóth Kriszta a zsűribe is beszállt. Vele, és Ürge-Vorsatz Diána klímakutatóval, a CEU oktatójával, az ENSZ Nobel-békedíjas Éghajlat-változási Testületének munkatársával, egyben a pályázat zsűrijének elnökével beszélgetett Gyárfás Dorka. 

A díjat már tavaly is támogattuk, idén azonban még nagyobb mellszélességgel állunk ki mellette. Mert nem kérdés, hogy a környezetünk védelme már nemcsak egy nemes ügy, hanem égető kényszer, amire sürgősen át kell állnia mindenkinek. Gondoljatok csak az idei nyárra és a döglesztő kánikulai hetekre, vagy azokra a hirtelen jött viharokra, amelyek csatornát csináltak Budapest utcáiból. Donald Trump és közvetlen környezete kivételével ma már szinte senki nem vitatja a klímaváltozás létét, és azt sem, hogy ha nem fékezzük meg, katasztrofális következményei lesznek. 

Gyárfás Dorka/WMN: Diána több interjúban is nyilatkoztad, hogy szerinte a magyarok még mindig nem ismerték fel a környezetvédelem fontosságát, más problémákat látnak sürgetőbbnek. Ezt most is így látod?

Ürge-Vorsatz Diána: Szerencsére ez a pályázat épp azt a benyomást keltette bennem, hogy mégiscsak élnek köztünk hétköznapi hősök vagy csodabogarak, nem is kevesen, csak nem merik magukról azt gondolni, hogy különlegeset visznek véghez, amikor figyelnek a környezetükre. Amikor tőlem kérdezték korábban, hogy otthon hogyan vigyázok a környezetre, hirtelen én sem tudtam rá válaszolni, évekig tartott, mire rájöttem, hogy az is valami, ha gyűjtöm az esővizet és később felhasználom, vagy az, hogy a gyerekeim uzsonnáját a kiürült lisztes zacskóba csomagolom. Ezek a dolgok nem valami nagy küldetéstudatból születnek, hanem egyszerű ötletekből és rutinból.

D. Tóth Kriszta: Tényleg lisztes zacskóba csomagolod az uzsonnát?

Ü. V. D.: Igen, de inkább csak kirándulásra, mert a hétköznapokon olyan uzsonnásdobozt használunk, amihez már semmilyen csomagolópapír nem kell. Nincs papírtörlőnk sem, és semmilyen csomagolóanyagot nem vagyok hajlandó venni. De nem hiszem, hogy ezek olyan nagy dolgok lennének. Bizonyára sokan figyelnek erre, csak nem gondolják magukról, hogy ettől hősök lennének – számukra ez a természetes. Ez a díj, és a hozzá kapcsolódó kommunikáció talán segít ráébreszteni a tudatosabb embereket arra, hogy ez különleges és jó dolog, és másokat is bátorítani fog.

D. T. K.: Én is azt látom, hogy sokan megijednek az olyan nagy szavaktól, mint környezettudatosság, energiahatékonyság vagy klímavédelem, és egyébként sem gondolják, hogy az ő tetteik ezekben a nagy dolgokban számítanának. Mivel az önbizalmunk amúgy sincs a csúcson idehaza, hajlamosak vagyunk legyinteni azzal, hogy „úgyis csak porszemek vagyunk a gépezetben, nem rajtunk fog múlni az egész”. Pedig dehogynem. Ezek az első pillantásra nagy szavak nagyon is banális, hétköznapi dolgokat fednek. Egy-egy jó ötletet vagy innovatív megoldást a saját életünkben.

Gy. D./WMN: Igen, gyakran mondják, hogy ahhoz képest, amit a politika vagy a nagyvállalatok tehetnek a bolygónk megóvása érdekében, a mi egyéni hozzájárulásunk elenyésző.

Ü. V. D.: Igen, csakhogy a nagyvállalatok addig tudják ezt csinálni, amíg mi megvásároljuk a termékeiket, és a politikusok is addig tudnak legyinteni a problémára, amíg hagyjuk, és nem követeljük az ellenkezőjét. De a gyárakban is ugyanolyan emberek dolgoznak, mint te meg én, és talán köztük is vannak olyanok, akik otthon odafigyelnek a természetvédelemre, csak épp leszólják őket érte, mert a közösségek szeretik kritizálni azt, aki el mer térni az átlagtól. Nagyon fontosnak tartom, hogy bátorítsuk azokat, akik szembe mernek menni a szokásokkal.

Gy. D./WMN: És vajon mikor jön el az az idő, amikor ciki lesz nem szelektíven gyűjteni a szemetet, vagy nyakló nélkül vásárolgatni?

Ü. V. D.: Ez pont rajtatok is múlik: a sajtón, az ismert embereken és a véleményvezéreken. Egy hétgyerekes professzorra senki nem figyel.

Gy. D./WMN: Dehogynem! Én épp akkor jöttem rá, mennyi szemetet termelek, amikor gyerekeim születtek.

D. T. K.: És mennyi ételmaradékot dobunk ki! Magyarországon évi 1,8 millió tonna étel megy a kukába évente.

Gy. D./WMN: Na, jó, de ha mindent megennénk, amit a gyerekek meghagynak, úgy elhíznánk, mint a malacok.

Ü. V. D.: A dolog ott kezdődik, hogy nem kéne annyit vásárolni...

D. T. K.: Itt kezdődik. És ott folytatódik, hogy próbáljuk meg újrahasznosítani. Jó lenne kitalálni, hogy egyes közösségek hogyan tudnák megoldani az ételmaradékok rendszeres elosztását, így olyan helyre kerülnének, ahol szükség volna rá. Minden környéken vannak rászorulók…

Ü. V. D.: A mi szomszédunk is sajnos úgy halt meg energiaszegénység következtében, hogy nem is tudtunk róla.

D. T. K.: Energiaszegénység, mint a halál oka? Ez mit takar pontosan?

Ü. V. D.: Megfagyott. Ezt szakmai nyelven így nevezik, hogy energiaszegénység. Ugyanis hiába vett elegendő tüzelőfát, annyira vacak házban lakott, amit nem lehetett kifűteni. Régóta hajtogatom, hogy az államnak arra kellene pénzt áldozni, hogy a házak szigetelését megoldja, mert ezzel elképesztően sok energiát lehetne spórolni. Sok országban működik is már, mi tavaly csatlakoztunk a programhoz, de hatalmas méretekben kellene beruházni – igaz, kiváló munkahelyteremtő ereje is lenne.

Gy. D./WMN: Miért az állam feladata volna ez?

Ü. V. D.: Mert nagyon hosszú távú befektetés, és elég magas a költsége. A magánbefektetők nem gondolkodnak húszéves távlatokban, márpedig ez nem térül meg hamarabb. Politikailag is nehéz felvállalni – vissza is lépett a kormány az eredeti célkitűzésétől –, mert minden évben csak bizonyos mennyiségű házat lehetne leszigetelni, a teljes lakásállományra pedig 30 év alatt kerülne sor. Viszont akkor mindenkinek 90 százalékkal csökkenne a fűtésszámlája.

Gy. D./WMN: Sőt, a szigetelés, ugye, nemcsak télen lenne hasznos, hanem nyáron, a kánikula ellen is...

Ü. V. D.: Így van, nálunk például egész nyáron nem volt hőség a lakásban. Kint 38 fok, bent meg maximum 24, légkondi nélkül. Mert a légkondi csak ront a helyzeten: bentről kivezeti a meleget az utcára, amitől hőkatlan lesz a város. Sokkal fontosabb lenne kívülről árnyékolni az épületeket, és jó házakat emelni.

Gy. D./WMN: Ilyen pályázatok is érkeznek majd?

Ü. V. D.: Idén először van külön „épület” kategória, úgyhogy remélem, jönnek majd az érdekes ötletek.

D. T. K.: Ezt én is nagyon várom, mert nemcsak az szempont, hogy ezeknek az épületeknek mennyire „zöld”, a környezetbe illeszkedő a dizájnjuk, hanem az is, hogy milyen fenntarthatóan működnek.

Gy. D./WMN: Mit gondoltok, az új építésű lakóparkoknál figyelembe veszik ezeket a szempontokat? Az utóbbi években rengeteg ilyen épült.

Ü. V. D.: Ez attól függ, hogy a megrendelő részéről mekkora az igény a fenntarthatóságra. Az építész szakma részéről már van hajlandóság, több szakmai szervezet is fontosnak tartja. Általában ők, és a kivitelezők próbálják meggyőzni a megrendelőt arról, hogy ez mennyire hasznos és fontos. Nyilván az a legnyomósabb érv, ha nem lesz tőle drágább az építkezés.

Gy. D./WMN: Az egyéni pályázóktól mit vártok?

D. T. K.: Azokat a csodabogarakat várjuk, akik a saját életükön változtattak a környezetük érdekében. Mondjuk, olyan családokat, mint Dianáéké: ahol lisztes zacskóba kerül az uzsonna, vagy más apró ötletekkel járulnak hozzá a környezet védelméhez, és ez már része a hétköznapi rutinjuknak.

Ü. V. D.: A fődíj egy elektromos autó, de mind a hat kategóriának van saját nyereménye is. Ám a pályázat vonzerejét – remélem –, nem a díj adja, hanem az, hogy ezek az ötletek nyilvánosságot kapnak. Ez egy külső megerősítés azok számára, akik jó úton haladnak, és fontos, amit tesznek.

D. T. K.: Diának a tavalyi pályázat kapcsán volt egy olyan mondata, ami nagyon megragadt bennem: „A nagy dolgok különc hősökkel kezdődnek.” Ha valaki egy kicsit másképp él, mint a többség, hajlamosak vagyunk mutogatni rá. Mi viszont most épp azokat keressük, akik büszkén vállalják a másféle hozzáállásukat.

Legyünk büszkék rá, ha különcök vagyunk!

Gy. D./WMN: Talán a fiatalok vagy a mai gyerekek már nem is fogják érteni, mekkora pazarlásban éltünk, és hogy tehettük ezt – nem gondoljátok? Azt olvastam például, hogy egészen fiatalok dolgoztak ki egy eljárást arra, hogyan lehet az óceánokból begyűjteni a műanyag szemetet. Diana, te látod már a fiatalabb nemzedékekben a másféle attitűdöt?

Ü. V. D.: Igen is, meg nem is. Kicsit elkeserít, amikor a gimnazista lányom azt meséli otthon, hogy az ország legjobb tanulmányi eredményű iskolájában, annak is a természettudományi tagozatán azt kell elmagyaráznia egy osztálytársának, hogy ne a teremben dobja ki az üdítős dobozt, hanem menjen ki a folyosóra, ott van a szelektív hulladékgyűjtő. De már akkor kerek szemmel bámulnak rá, ha csak annyit kér, hogy tapossák össze előtte. És most az ország leendő elitjéről beszélünk. A lányom nagy álma az, hogy minden osztályteremben legyen három kartondoboz, ahol lehet szelektíven gyűjteni a hulladékot. Szóval azt hiszem, még sok munka vár ránk. Azt látom, hogy egy-egy fiatal pályázó mindig akad ezeken a pályázatokon, de aki nyer, az aztán körbeturnézza vele az összes lehetőséget, és ugyanazt jutalmazzák mindenütt. Jó lenne, ha idén sokkal több új ötlet érkezne.

D. T. K.: Szerintem legyinthetünk, hogy majd az utódaink megoldják a problémát, mert eleve csak akkor lesznek tudatában a jelenségnek, ha ezt hozzák otthonról. Ha valaki 16 évesen nem tudja, miért kell az üdítős dobozt összetaposni, vagy a szelektívbe dobni, az a mi felelősségünk. Mi mutatunk példát.

Gy. D./WMN: A gyerekeimen azt látom, hogy bennük kapásból megvan a felelősségérzet a bolygónkkal kapcsolatban, és nem kell nekik elmagyarázni, miért fontos védeni a környezetet, legfeljebb azt, hogy hogyan.   

D. T. K.: Hidd el, az alapokat mégiscsak otthonról lesik el. Az én lányom kicsi kora óta azt látja, hogy sok önkéntes munkát végzek, és már akkor is szelektíven gyűjtöttük a szemetet, amikor öt utcával odább kellett elvinni a kukákhoz. Erről szól a Kukasziget és palackpulcsi című mesém, ami igaz történeten alapul. Volt Lolának egy puha, piros polár pulóvere, amit annyira szeretett, hogy nyáron sem lehetett levakarni róla. Egyszer, amikor meg akartuk tanítani neki, hogy a palackokat össze kell lapítani, és elvinni a kukaszigetre – ami egyébként számára egy külön kaland volt – elmeséltem neki, hogy mi fog történni ezekkel a műanyagokkal: elviszik messzire, és ott polár pulcsikat készítenek belőle. Onnantól kezdve ő őrködött felette a legszigorúbban, hogy semmi olyat ne dobjunk a kommunális szemétbe, ami szelektívbe való. Egyetlen történet elég volt hozzá, amihez kapcsolódni tudott. És ma, 12 évesen magától akar önkéntesként ételt osztani.

Ü. V. D.: Éppen ezért nagyon örülnék, ha minél több nő pályázna. Mert el tudom képzelni, hogy ez néhányak számára műszaki pályázatnak tűnik, de egyrészt nem az, másrészt pedig mi, nők is sokat tehetünk, csak nincs meg az önbizalmunk, hogy kiálljunk az ötleteinkkel a nyilvánosság elé.

Gy. D./WMN: Diána, te klímaszakértőként komolyan úgy gondolod, hogy a globális felmelegedést társadalmi kezdeményezésekkel meg lehet fékezni?

Ü. V. D.: Abszolút, sőt, ez bizonyított tény. És nem kell hozzá visszaköltözni a barlangba, vagy lemondani a hideg sörről és a forró pizzáról.

Gy. D./WMN: De a fölösleges shoppingolásról azért le kéne mondani.

Ü. V. D.: Egyáltalán nem, csak máshogy kellene csinálni. Én is szeretek vásárolni, de csak használt cuccokat veszek. Sokáig éltem Los Angelesben, és ott a milliárdos filmsztárok is eljárnak a garázsvásárokra, és maguk is rendeznek garázsvásárt, mert ez egy közösségi élmény, aminek kultúrája van. Mindenki kihízza, kinövi és megunja a cuccait, és a legtermészetesebb dolog, hogy más viszont örömmel átvenné. Csak kicsit kellene máshogy állni a dolgokhoz, és sokkal jobb életminőséget tudnánk teremteni.

D. T. K.: Az élet minden területén arra vagyunk kondicionálva, hogy folyamatosan újabb és újabb ingerek érkeznek hozzánk, miközben egyre több hulladékot termelünk kifelé. Ez az inger lehet információ vagy tárgy is, a lényeg, hogy gyorsan jönnek-mennek „szerzeményeink”. Persze sokkal egyszerűbb mindent kidobni, mint megszervezni egy közös csereberét, mert elfoglaltak vagyunk, sűrű az élet, de az az energia, amit ebbe befektetünk, valójában megtérül.

Gy. D./WMN: Ma már szakembereket is alig találni, ha, mondjuk, elromlik egy háztartási gép.

Ü. V. D.: A CEU-n, ahol tanítok, épp most jött létre egy javítóműhely, ahol összegyűlnek a diákok és a professzorok, és mindenki segít a másiknak abban, hogyan lehet megjavítani dolgokat.

D. T. K.: Én viszont alig találtam olyan órást, aki elvállalta volna egy elromlott óránk javítását, mert nemcsak elemet kellett cserélni benne.

Ü. V. D.: Ez az a szint, ahol a politika megfelelő ösztönzőkkel be tudna avatkozni.

D. T. K.: Én arra vagyok kíváncsi, hogy az állam mivel támogatja majd az elektromos autók elterjedését, és hogy a jövőben hogyan fejlődik a közlekedés. Az Elviszlek magammalban és a magánéletben is elektromos autót használok, ami most még nagyon drága, és egy picit jobban át kell gondolni a töltést, mint egy átlagos benzines autó esetében. De a következő generációnak már biztos nem lesznek ilyen problémái, ők valószínűleg már sok száz kilométert meg tudnak majd tenni vele egy töltéssel, és sokkal több töltőponttal is találkoznak. De a lényeg, hogy hiába macerásabb, megéri azért a tudatért, hogy nem pöfögöm tele a várost.     

Ü. V. D.: A városi közlekedés jövőjével kapcsolatban hihetetlen ötletek jelentek meg, és ha ezek egyszer megvalósulnak, akkor sokkal élhetőbb lesz az életünk. Nem lesznek saját autóink, helyette közösségi autókat használunk majd, amiket egy appon keresztül odahívunk, ahová szükség van rá. A városvezetés vállalná az üzemeltetésüket, mert akkor lenne hatékony az egész, akkor kapcsolódnának be a lehető legtöbben. Így megszűnne a városokban a dugó, nem lenne többé ekkora probléma a parkolás, és azt a rengeteg helyet, ami felszabadul, be lehetne parkosítani. A tömegközlekedés is jóval olcsóbbá válna, és a városi légszennyezés 40 százalékkal csökkenne. Ez nem álom: komoly tanulmányok támasztják alá. És még ezen kívül is egy csomó ötlet vár megvalósításra, ami a klímaváltozást is megoldaná, és jobb életet is biztosítana. Csak nagyobb politikai elkötelezettség, a meglévő ipari struktúrák átszervezése, és sok kezdeményező, bátor ember kell hozzá, aki kiáll az ötleteivel. Őket várjuk erre a pályázatra.      

Szöveg: Gyárfás Dorka

Az E.ON Energy Globe Magyarország díjra 2017. október 15-ig várják a pályázatokat. Ha kíváncsi vagy további információkra, KATTINTS IDE.

Forrás: wmn.hu