Vissza a földbe: a komposztálás története

A komposztálás, vagyis a szerves anyagok lebontása és humusszá alakítása nem modern találmány. Az első régészeti bizonyítékok szerint ötezer éve Skóciában már trágyával töltött gödrökbe ültették a növényeket, ezzel is fokozva a terméshozamot. A mezopotámiai agyagtáblák (Kr. e. 2350 körül) is megemlítik a szerves trágyázás gyakorlatát. Ezeket az ismereteket aztán a zsidó, egyiptomi és kínai kultúrák is alkalmazták: a Talmud például már különbséget tett a nyers és a feldolgozott trágya között, előírva annak kezelését a tisztaság érdekében. Különösen figyelemre méltó a keleti országok hozzáállása: Kínában és Japánban emberi ürüléket használtak trágyaként, higított, kezelt formában. Ez az évszázadokon át működő rendszer elkerülte a talajok kimerülését, és a körforgásos gazdálkodás korai példája volt. Egy 1829-es magyar írás „Az emberganéj használásáról” címmel a következő szemléletes gondolatot fogalmazta meg erről a távol-keleti módszerről:

„Vallyon mért fosztjuk meg termőföldeinket éppen azon hathatós szertől, melly saját testünkből takarodik-ki? Lám mi leghathatósabb eledellel élünk, és így ürületűnk is sokkal jobban elő mozdítja a’ plánták’ termékenységét, mintsem más silányabb élelmü állatoké. A’ Chinaiak már ezeredek előtt haszonra fordították azon szert, mellytől a’ mi kényes képzelésünk irtózik. Ők az emberganéjt vízzel felhigították, ’s azzal vetéseiket meglocsolták, és táplálták.”

A komposztálás tudatos módszerei a középkorban is jelen voltak. Firenze környékén a gazdák reggel friss élelmet vittek a városba, este pedig a városi szerves hulladékot vitték vissza a földjeikre. Ez is mutatja, hogy egy kétirányú, körforgásos rendszer működött. A templomos lovagok 13. századi kódexe pedig már részletes instrukciókat tartalmazott, hogy mekkorára kell a gallyakat aprítani, mennyi trágyát kell keverni hozzá, mennyire legyen nedves a halom – meglepően pontos instrukciókat adó leírás, amely még ma is megállná a helyét.

A modern mezőgazdasági tudomány áttörése a 19. század közepén jött el, amikor Justus von Liebig megfogalmazta az úgynevezett minimum-elvét: a növények növekedését az a tápanyag korlátozza, amelyből a legkevesebb van. Ez elvezetett a műtrágyák feltalálásához, ugyanakkor háttérbe szorította a humusz és a talajélet fontosságát. A 20. században jött el az igazi felismerés a szerves gazdálkodáshoz való visszatérés szükségességére. Sir Albert Howard brit botanikus Indiában és Kínában tanulmányozta a helyi módszereket, ahol felismerte a szerves trágyázás hosszú távú előnyeit. Hozzá hasonlóan kora egyik jelentős gondolkodója, az osztrák dr. Rudolf Steiner is a talajélet élénkítésének fontosságát hirdette: az ő nevéhez fűződik a biodinamikus gazdálkodás fogalma, amely szerint a talaj egy élő organizmus, nem csupán "növényalap".

Azonban a második világháború után a vegyipar robbanásszerű fejlődése és az olcsó műtrágyák elterjedése szinte teljesen kiszorította a komposztálást. Ezzel egy időben megugrott a települési szilárd hulladék mennyisége is, amelyre válaszként jöttek létre a mai gyűjtési és ártalmatlanítási rendszerek, jellemzően égetés, lerakás formájában. Napjainkra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a talaj kimerülése, a szerves anyagok hiánya és a műtrágyák környezeti terhei új megközelítést igényelnek. Az Európai Unió 2024-től kötelezővé tette a szerves hulladékok elkülönített gyűjtését és újrahasznosítását, azaz a komposztálás intézményes újraélesztését. Ez nemcsak környezetvédelmi kérdés, hanem talajegészségügyi és élelmezésbiztonsági ügy is. A helyi szintű komposztálás – otthon, közösségekben vagy intézményekben – nem igényel technológiai csodát. Sőt mi több, a képlete pont olyan egyszerű, mint az általános iskola második osztályában elsajátított 1x1:

ZÖLDHULLADÉK + IDŐ + LEVEGŐ = ÉLETADÓ HUMUSZ
 

 
Balról jobbra: Justus von Liebig báró (1803–1873), Sir Albert Howard (1873–1947), és dr. Rudolf Steiner (1861–1925) © Wikipédia

A föld alatti forradalmár

A komposztálás történetének van egy csendes, mégis nélkülözhetetlen szereplője is. Amikor az ember a talaj megművelésébe kezdett, akaratlanul is kapcsolatba került egy olyan teremtménnyel, amelynek jelentőségét sokáig nem ismerte fel, egészen addig, amíg nem figyelte meg a növények viselkedését ott, ahol ezek az apró élőlények tevékenykednek. Az ókori Egyiptomban már több ezer éve észrevették, hogy ahol földigiliszták vannak, ott a termés bőségesebb. Kleopátra egészen odáig ment, hogy szent állatnak nyilvánította őket, és törvényben tiltotta az országból való kicsempészésüket. Úgy tartotta, hogy a giliszták a termékeny Nílus-völgy egyik titkos kulcsát jelentik, ezért nélkülük a birodalom mezőgazdasági virágzása is veszélybe kerülne – kis túlzással, de igaza is volt.

Ez a hozzáállás sokáig egyedülállónak számított. A giliszták a középkorban az öregkontinens lakóiban mindinkább undort keltettek, mintsem csodálatot: gyakran társították őket rothadással, betegségjelekkel. Ebben fordulat csak a 19. században következett be. Charles Darwin, a modern evolúciós elmélet atyja, több évtizeden át tanulmányozta a földigiliszták viselkedését, és 1881-ben publikálta híres munkáját, amelyben leírja, hogy a giliszták évente több tonna talajt képesek megmozgatni egy hektárnyi területen, miközben lazítják, szellőztetik és tápanyaggal dúsítják a földet. Darwin szerint talán nincs is a Földön még egy olyan állat, amely annyit tett volna a történelem során a talaj termékenységéért, mint a földigiliszta.

A modern komposztálásban a giliszták szerepe meghatározó, különösen a vermikomposztálás nevű eljárásban, ahol célzottan tenyésztett giliszták (pl. Eisenia fetida) dolgozzák fel a háztartási zöldhulladékot. Ez a módszer gyorsabb humuszképződést és szinte szagtalan komposztálást tesz lehetővé, így akár lakásban, erkélyen is alkalmazható. Hiába szinte láthatatlanok és hangtalanok, a földigiliszták mégis a természet egyik legfontosabb munkáját végzik. Kleopátra szentként, Darwin pedig tudományos csodaként tekintettek rájuk, így talán most jött el az idő, hogy mi is újra méltó helyére emeljük ezeket az apró, mégis nagy jelentőségű föld alatti forradalmárokat.

Egy föld alatti forradalmár, a föld a felett © Claudius Thiriet / Biosphoto / AFP

A komposztálás története arra tanít minket, hogy ez a folyamat nem csupán technikai eljárás, hanem annak a kérdésnek a tükre, hogyan viszonyulunk bolygónkhoz. A komposztálás szemlélet, egy olyan hozzáállás, amely felismeri: nem a természet van értünk, hanem mi vagyunk részei egy bonyolult, egymásra épülő rendszernek, amelynek egyik legfontosabb eleme a talaj. A humusz nem hulladékból születik, hanem odafigyelésből, időből és türelemből. Egyetlen marék egészséges föld több millió mikroorganizmust rejt, élő közösségeket, amelyek nélkül nem lenne sem zöldség, sem kenyér, sem élet a felszínen. Az ökológiai válságok korában a talaj nem csupán mezőgazdasági kérdés, hanem stratégiai erőforrás, akárcsak a víz vagy az energia. Komposztálni tehát nemcsak a kert kedvéért érdemes, hanem saját jövőnk biztosítása érdekében is.

Ha újra kapcsolatba lépünk az élő talajjal, visszanyerhetjük azt a tudást, amit évszázadokon át alkalmaztak eleink. Nem nagy technológiára van szükség, hanem szemléletváltásra. Mert miközben globális csúcstalálkozók vitatják meg, milyen jövőt építsünk, a megoldás talán épp ott lapul a lábunk alatt, egy marék földben, benne egy apró gilisztával, amely csendben végzi feladatát. Ha elég sokan felismerjük, hogy a mi feladatunk is újra megtanulni, hogyan lehet a zöldhulladékból életet teremteni, akkor nemcsak a talajt, hanem a saját jövőnket is termékennyé tehetjük.

Többekkel komposztálásba fognál? A Humusz Szövetség útmutatója segít benne!