Gothard Sándor: A városi hulladékok értékesítése és a komposztkészítés c. művének ismertetője

„Tegyük félre a magyar gazdának nyűgét képező előítéletet”

A könyv szerzője, nemes herényi Gothard Sándor olyan témát tárgyal, amellyel a kor magyar viszonyai között nemesi családok leszármazottjai nem szívesen foglalkoztak: az emberi ürülék hasznosítását a mezőgazdaságban. Meggyőződése, hogy a növekvő népességszám mellett ez az egyetlen módja annak, hogy a földek táplálni tudják a lakosságot, és igyekszik meggyőzni a magyar gazdákat: győzzék le előítéleteiket, és ne hagyják elveszni a mezőgazdaság számára kincset érő emberi ürüléket, amely a városokban termelődik. 

„Szemét az, ami nincs a maga helyén”

A birtokos gazdáknak a szerző víziója szerint szerződést kell kötniük a gazdaságuk közelében fekvő városokkal. Ő maga és egy-két élelmes magyar birtokos így is tett. Megvásárolták a városoktól a keletkező ürülékeket, gondoskodtak azok minél frissebb állapotban való elszállításáról, és gazdaságukban komposztot készíttettek belőlük. A szerző ismerteti azokat az Európában elterjedt rendszereket, amelyeket az ürülékek gyűjtésére és a lakóterületekről való eltávolítására használtak, és azokat a technológiákat, amelyekkel a vállalkozó szellemű gazdák kinyerhették a számukra értékes anyagot a városi háztartásokból. Működő jó gyakorlatokként főleg osztrák és német városok és vállalkozások példáit ismerteti.    

Nehéz és költséges dolog „az először ok nélkül összekevert nagy tömegű szennyvizet ismét megtisztítani szennyétől”

Európai tanulmányútja során a szerző az ürülékek gyűjtésének háromféle rendszerével találkozott: a pöcegödör-rendszerekkel, a tonnarendszerekkel és a csatornarendszerekkel. A pöcegödör alapú rendszerek fő problémája, hogy gödör falán át elszivárgó ürülék elvész a hasznosítás szempontjából és megmérgezi a talajt és a talajvizet. A tonnarendszerekben az ürülék helyükből kimozdítható tartályokba kerül. Zárt tonnák esetén azok kiemelése és szállítása szagtalanul és higiénikusan történhet. A tonnarendszer előnye az is, hogy az ürülék sűrűbben kerül elszállításra, mint a pöcegödrök tartalma, így a gazdálkodók frissebb és így jobban hasznosítható komposzt-alapanyaghoz jutnak. A csatornarendszerekről a szerző véleménye nem túl hízelgő. „A modern beton-csatornahálózat csak a városoknak nyújt előnyöket, a gazdáknak nem.  Előnyei közé tartozik, hogy a város lakói nem kénytelenek takarékoskodni a vízzel, mert az elhasznált szennyvizet van hova önteni. Az árnyékszékeket mind vízárnyékszékekké lehet alakítani, mi rendkívüli kényelmet és biztonságot nyújt. A fekáliák elfuvarozása pénzbe nem kerül és semmiféle kényelmetlenséget nem okoz. Ezen nagy előnyök viszik bele a városokat a csatorna-rendszer alkalmazásába a mezőgazdaság örökös kárára.”  Mivel a csatornarendszerekbe jutott ürülék nagy része elvész a mezőgazdasági hasznosítás számára, a gazdák kénytelenek műtrágyák (foszforsav, nitrogén, káli, mész stb.) alkalmazásával fenntartani földjeik termékenységét, míg az emberi ürülék a folyók vizét szennyezi. Akkor is ismertek voltak már olyan technológiák, amelyekkel a szennyvizet a folyókba jutása előtt szűrni, tisztítani lehetett, a kiszűrt szennyvíziszapot pedig a mezőgazdaság számára hasznosítani. Mégoly tökéletes és hatékony víztisztítási rendszerek esetében is érvényes azonban a szerző ellenvetése: felesleges és költséges dolog nagy munkával szétválasztani a vizet a trágyától, ha nem szükségszerű, hogy előzőleg a kettőt összekeverjék. 

A tanulmányútja során megismert rendszerek közül a szerző kettőt tud jó szívvel ajánlani. Egyrészt a holland mérnök, Lierneur „elkülönített kettős csatornarendszerét”, amelyben a fekália és az egyéb szennyvíz külön-külön csatornarendszerbe kerül.  Másrészt, mint a magyar viszonyok között aktuálisan megvalósíthatót, az úgynevezett tőzegtonnarendszert. A kimozdítható ürüléktartályokba jutó fekáliát ebben a rendszerben tőzegből készült felszívó anyag teszi szilárddá és szagtalanná, amelyet az angolvécé öblítőtartályához hasonló tartályokból mechanikusan adagolnak.

Mi lett volna, ha… 

Magyarországon 1890-es években indult el a települések tervszerű csatornázása, a folyamatot állami hivatalok irányították és ellenőrizték. Bár eleinte még a tonnarendszer és a csatornarendszer párhuzamos alkalmazását mérlegelték, végül az európai nagyvárosok mintájára a vegyes, tehát a fekáliát, a háztartási szennyvizeket és a csapadékvizet egyaránt elvezető szennyvízcsatornák építése vált általánossá. A döntéshozók elsősorban a közegészségügyi szempontokat tartották szem előtt, bár a szakírók egy része váltig panaszolta, hogy a mezőgazdaság részéről hasznosítható trágya így nagyrészt veszendőbe megy. A vízöblítéses toalett a 20. század folyamán a civilizált életforma elengedhetetlen kellékévé vált, olyan kulturális mintává, amely a mai napig kisugároz, és vízhiányos régiókban is e vízigényes rendszerek kiépítéséhez vezet.  

Gothard Sándor 1891-ben megjelent munkájából kirajzolódik egy másik modernitás képe. Ugyanolyan gondossággal és technikai színvonalon, mint a vegyes szennyvízcsatornákat, más rendszereket is lehetne működtetni: olyanokat, amelyek az emberi ürülékek hasznosításának sokkal nagyobb fokát biztosítják.  A know how az 1890-es évek elején rendelkezésre állt. Tudósok, mérnökök, üzletemberek sora dolgozott ki olyan technológiákat és vállalkozási formákat, amelyek a településeken keletkező emberi ürüléknek az egyéb szennyvizektől elkülönített elszállítását és mezőgazdasági hasznosítását szolgálták. Akkor ezek az eljárások a szennyvízcsatornák életképes alternatívái voltak, mert a növénytermesztéshez szükséges trágya biztosítása nem volt megoldott. A Gothard Sándor könyvében említett műtrágyák természetes előfordulású anyagokból álltak, készleteik tehát végesek voltak. Az ammónium alapú műtrágyák gyártása tette csak lehetővé a 20. század első évtizedétől kezdve, hogy a tápanyagkörforgást szem előtt tartó takarékos rendszerek hosszú időre feledésbe menjenek. A mai víztakarékos száraztoalettek és komposzt-WC-k ezeket a hagyományokat elevenítik fel.   

Aki tehát szeretne elmélyedni a témában, annak ajánljuk a továbbolvasást: Gothard Sándor: A városi hulladékok értékesítése és a komposztkészítés. Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1891. 141 old. 

További kapcsolódó olvasmányok: Juhász Ende: A csatornázás története. Budapest, MAVÍZ, 2008. 31. és 48-49. o., illetve Joachim Radkau: Natur und Macht. Eine Weltgeschichte der Umwelt. München, C. H. Beck, 2002. 450. o.

A könyvajánlót írta: Márkus Rozália

Kép forrása: Beró Szilárd