Díjpolitika

Az illetékes tárca minden alkalommal deklarálja, hogy „minden kérdés nyitott”, „semmi nincs eldöntve”, „terítéken van minden eszköz” (még a betétdíj is), miközben egyre inkább az az érzésem, hogy nem fog itt változni semmi sem.

Felállt egy tökéletesen működésképtelen bizottság, Fű, Fa, Virág tagja (természetesen alaposan felülreprezentálva a jó ipari lobbisták által). Ülésről ülésre keverednek a stratégiai alapelvek a konkrét ágazati részletkérdésekkel és a tűzoltó jogszabály-módosításokkal. Így nem lehet dolgozni. A tárca ügyesen megdolgoztat mindenkit, miközben semmit nem árul el a szándékairól. Az is lehet, hogy nincsenek szándékai.

A kezdetektől azt hangsúlyozzuk, hogy csak átfogó gazdasági szabályozással lehetne célt elérni, ami túlmutat a tárca keretein. És mi lenne a cél? Hogy kevesebb hulladék keletkezzen! Hogy kevesebbet és értelmesebben fogyasszunk! Kevés a megtermelt hulladék lerakóktól való eltérítéséről, szelektálgatásáról, égetgetéséről beszélni, bátran és komolyan bele kellene nyúlni a rendszerbe, hogy a fenti célokhoz közelítsünk.

Ehhez először is őszinte helyzetelemzésre lenne szükség, szembe kellene nézni azzal, hogy tulajdonképpen egy drága, alacsony hatékonyságú, csővégi rendszert alakítottunk ki. Az egész a pazarlásra épít. Pazarló termelés, pazarló fogyasztás és pazarló hulladékgazdálkodás folyik itt. Sikerült kiszolgáltatni az egész ágazatot egy (két) szűk érdekcsoportnak, senki más érdeke nem érvényesülhet, nemhogy a környezeté.

Elejétől fogva mondogatjuk, hogy alapvetően jól működne a koordináló szervezeti rendszer, ha szétválasztanánk a kötelezetteket a tulajdonosoktól (vagyis ne az legyen a tulajdonosa a koordináló szervezetnek, aki a legnagyobb befizető is egyben). Amíg ez az összeférhetetlenség fennáll, addig nem lesz érdemi változás, nem lesz elegendő forrás a hulladékkezelésre. Mert a tulajdonosok nem adnak! 

Arról nem is beszélve, hogy vállalkozások százai nyugodt lelkiismerettel fizetnek hasznosítási díjat, holott pontosan tisztában vannak vele, hogy soha senki nem fogja begyűjteni és hasznosítani a hulladékukat (tejfölöspohár, mustárostubus, stb.). A lakossághoz kerülő kb. 550-600 ezer tonna csomagolásból mintegy 60 ezret gyűjtenek szelektíven, a többi megy a szeméttelepekre. Mindezt eltakarítani az önkormányzati cégeknek 6-7 milliárdjába kerül évente. És honnan veszik rá a pénzt? A szemétdíjból, honnan máshonnan. Miért nem az ártalmatlanításért fizetnek a fenti vállalatok?

A megelőzés, a fogyasztók jogai és érdekei már fel sem merülnek a bizottsági munka folyamán. A betétdíj lassan megint szitokszó, „hihetetlenül drága”, „nem bírja el a magyar gazdaság”, és különben „egyáltalán nem lenne jobb a környezetnek”. Az ÖKO-Pannon konferenciát is rendezett a betétdíjról, ahová meghívott mindenkit Európából, aki a betétdíj ádáz ellensége. Az is itt volt, akinek munkaköri kötelessége lenne, hogy a német rendszer egyre jobb legyen, de elejétől fogva „belső ellenzéknek” számít. Az is itt volt, aki borzalmas beruházási költségeket festett a falra, aminek a negyede sem igazolódott be. Csak a sikeres rendszerek kortesei hiányoztak, nem jöttek a norvégok, a dánok, a horvátok, a kanadaiak és a többiek. Persze nincs azzal baj, hogy az ÖKO-Pannon ilyeneket szervez, teszi a dolgát. De hogy a minisztérium ehhez nevét adja, a tárgyalások jelenlegi stádiumában, amikor „még minden kérdés nyitva van”...? 

Azt valljuk, hogy a hasznosítási díj, a betétdíjak és a differenciált szemétdíj okos kombinációjával látványos eredményeket lehetne elérni a települési hulladék esetében. Ehhez viszont a lapokat újra kell osztani. Vajon meddig tarthat még, hogy csak azok diktálnak, akik az erőforrások pazarlásában, a felesleges fogyasztás generálásában érdekeltek? Még mindig csak azok véleménye, akarata nyom a latban, akik előidézői a környezeti és gazdasági válságnak. Mikor ismeri fel a közigazgatás és a politika, hogy rajtuk kívül más is létezik?

Szilágyi László