A HuMuSz műhelymunkát rendezett az italcsomagolásokkal kapcsolatos életciklus-elemzésekről (LCA*). A KvVM ugyanis a termékdíjas egyeztető folyamat során megrendelt egy ilyen tanulmányt az italcsomagolások gyártásáról, begyűjtési és feldolgozási módjairól. A vizsgálatot minden érdekcsoport örömmel fogadta. A tanulmány elkészült, de csak a bizottsági munka utolsó napján láthattuk egy prezentáció formájában, a háttértanulmány pedig azóta sem tették közzé. Nem volt róla érdemi vita, és ami nagyobb baj, egyáltalán nem vették figyelembe a vizsgálat tanulságait a termékdíj törvény módosításakor.

Több szempontból is érdekesek és jelentősek a tapasztalataid. A Copenhagen Resource Institute szenior tanácsadójaként közvetlen rálátásod van az európai hulladékkezelés kérdésére, Dániában élve pedig személyesen éled meg a külföldi gyakorlatot. Hogy látod, mi a helyzet a fenntartható fogyasztással a dánoknál?

Tavaly jól szolgáltak bennünket, fogyasztókat a legnagyobb kereskedőláncok. Egymással versengve keresték kegyeinket, hogy miután a pohár – vagy inkább PET-palack, aludoboz –fenekére nézve befejeztük fogyasztásunkat, a hulladékunkról is gondoskodjanak. Az italcsomagolási hulladék visszavételével úgy tűnik a fogyasztó jár jól, hiszen pénzt kap a szemetéért, a kereskedő pedig szolgáltatásával újabb tanúbizonyságot tesz környezettudatosságáról. És tényleg. Van abban valami pozitívum, hogy akcióikkal ráirányították a figyelmünket a hulladékunkra, és arra, hogy annak is van értéke. A visszavétel pedig kétségtelenül segíti azt a közérdekű zöld törekvést, hogy minél kevesebb hulladék kössön ki a lerakókban és az égetőkben. Le a kalappal, hogy egy új, és értelmes piaci rést találtak.

2009 (!) januárjától lépne hatályba az Országos Hulladékgazdálkodási Terv (OHT), ehhez képest még el sem készült. Decemberben már legalább volt miről tárgyalni, gyorsan össze is hívtunk egy fórumot, amire szép számmal összejöttek a hulladékos szakma képviselői. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk értékelésünket a terv vázlatáról.

Előző számunkban beszámoltunk róla, hogy minden érdekcsoport részt vehetett a termékíjról szóló egyeztető tárgyalásokon. Azóta elkészült a minisztérium tervezete, de nincs benne semmi olyan releváns módosítás, amely alapvetően új helyzetet teremtene. Semmivel nem kerülünk közelebb az eredeti hulladékcsökkentési célhoz. A hasznosítási célok teljesítéséhez sem visz közelebb a koncepció. Ha pedig csupán bizonyos körök adminisztrációjának csökkentése a cél, akkor nem biztos, hogy érdemes a törvényhez hozzányúlni.

Akkor kezdjük az ismétléssel. A hulladékgazdálkodási törvény értelmében új települési hulladéklerakó kizárólag térségi célokra építhető. Nem egy nagy ötlet, de ezt most hagyjuk. A térségi hulladéklerakók telepítési feltételeit az OTrT.* szabályozza. Eredetileg úgy rendelkezett, hogy ezek a (nagykapacitású) lerakók nem jelölhetők ki a települések belterületének 1000 méteres körzetében, valamint a repülőterek 15 km-es övezetén belül. Alig fél év múlva, 2004-ben két nagy tudású parlamenti képviselő kezdeményezte, hogy a „szükségtelenül szigorú” védő övezeteket 500 méterre illetve 13 kilométerre csökkentsék le (ld. KukaBúvár, 2004. nyár). A HuMuSz kezdeményezésére az Alkotmánybíróság (AB) megszüntette a módosítást (ld. KukaBúvár, 2004. ősz). Mivel az AB határozata mindenkire nézve kötelező– itt akár be is fejeződhetett volna. De nem.

Hónapok óta zajlik a bizottságosdi a termékdíjról, miután mindenki tisztában volt vele, hogy az ősszel elfogadott törvénymódosítás nem jó senkinek. Egymást érik a szakmai rendezvények, egyszerre van terítéken a nemzeti keretstratégia, a hulladékgazdálkodási terv, a lerakók bezárása és a gazdasági szabályzók. Úgy csinálunk, mintha érdekegyeztetés folyna.