Genfi zsákutca: Továbbra sincs globális műanyagegyezmény

2022 tavaszán az ENSZ Környezetvédelmi Közgyűlése (UNEA) történelmi határozattal indította el a folyamatot: a világ országai közösen, kötelező érvényű egyezményben vethetnek véget a műanyagszennyezésnek. A terv nagy volt, az ígéret még nagyobb: három éven belül kész megállapodás, amely szabályozza a teljes műanyag-életciklust a gyártástól a hulladékig.

Az Intergovernmental Negotiating Committee (INC) hat ülésszakot tűzött ki. Az első, 2022 végén Uruguayban (INC1) kezdődött. Párizs, Nairobi, Ottawa és Puszan követte, végül pedig Genf (INC5.2) lett a záróállomás. Minden fordulót ugyanaz árnyékolt be: a kőolaj-kitermelő és exportáló államok – élükön Szaúd-Arábiával, az Egyesült Államokkal és néhány szövetségesükkel – következetesen akadályozták az előrelépést. Stratégiájuk egyszerű, de hatékony volt: blokkolni minden olyan javaslatot, amely kötelező termeléscsökkentést, vegyi szabályozást vagy érdemi hulladékmegelőzést tartalmazott volna. Így a tárgyalások ismétlődő mintává váltak: ambiciózus országok és civil szervezetek követelték a valódi megoldást, míg az olajlobbihoz közel álló államok „önkéntes intézkedéseket” és kozmetikázott hulladékgazdálkodási terveket dobtak a közösbe. Az INC5.2-ig vezető út tehát egyre világosabbá tette: itt nemcsak a műanyagról, hanem a fosszilis ipar jövőjéről, sőt a globális környezetpolitika hitelességéről is szó van.

A kanadai aktivista művész, Benjamin Von Wong egy Rodin-féle Gondolkodót idéző szobrot alkotott, amelyet műanyaghulladékkal vett körül. A művet az ENSZ genfi központja elé állították ki a műanyagegyezmény 10 napos INC-5.2 tárgyalásai idejére, és a szobor fokozatosan a műanyagba süllyedve tűnt el © Florian Fussstetter/UNEP

Két év, hat forduló, 1200 órányi tárgyalás – a semmiért?

Genfben 183 ország több mint 1400 delegáltja és több száz civil képviselő gyűlt össze 2025. augusztus 5–14. között. A külsős szemlélő akár egy ENSZ-gálát is láthatott volna, ahol nyakkendős diplomaták, hosszú éjszakai viták, kompromisszumokat kereső elnöki szólamok találkoznak. Belül azonban a folyamat inkább egy fárasztó latin-amerikai szappanoperára hasonlított, ahol minden epizódban ugyanaz a konfliktus játszódik le.

A blokkoló kisebbség stratégiája is változatlan maradt: elhúzni, akadályozni, majd a végén egy gyenge kompromisszumot erőltetni. A tárgyalások utolsó óráiban a bizottság elnöke – felismerve a patthelyzetet – maga is kompromisszumos, „legkisebb közös nevező” szöveget javasolt, hátha a kimerült küldöttek elfogadják azt. Ez azonban olyan egyezmény lett volna, amely nem kezeli érdemben a műanyagválságot, nem szól a termelés korlátozásáról, figyelmen kívül hagyja az egészségügyi kockázatokat, és csupán önkéntes hulladékkezelési intézkedéseket tartalmaz.

Egy gyenge szerződés rosszabb, mint a semmilyen szerződés – figyelmeztettek a civil szervezetek. A Break Free From Plastic és több száz civil csoport egyöntetűen tiltakozott a semmitmondó egyezmény ellen. Az ambiciózus országok, köztük az EU, Norvégia, Ruanda, kitartottak, és elutasították a szöveget, még ha ezzel a teljes folyamatot is a levegőben hagyták. Az utolsó plenáris ülés 15 órás csúszással kezdődött, és hajnalra nyúlott. Végül 2025. augusztus 15-én reggel 9 óra 11 perckor ért véget a tárgyalás – megállapodás nélkül. A világ így három év tárgyalás után ismét ott tart, mint a kezdetekkor: közös szándék van, de konszenzus nincs. És itt érkezik a legironikusabb pont: miközben a tárgyalóasztalok mögött patthelyzet alakult ki, a külvilágban egyre nyilvánvalóbb, hogy a műanyagszennyezés nem vár. Mikroműanyag az emberi herékben, toxikus vegyületek az élelmiszerláncban, szemétszigetek az óceánokban – a bolygó nem tudja kivárni a következő, elhúzódó ENSZ-fordulót.

Kompromisszum helyett megoldást

A genfi INC5.2 világossá tette, hogy a konszenzuson alapuló döntéshozatal zsákutca. A blokkoló kisebbség gyakorlatilag túszul ejtette a folyamatot, és minden lépést meghiúsított. Ha ezen nem változtatnak, akkor egy INC5.3 sem hozna áttörést, csak újabb idő- és pénzpazarlást. A lehetőségek háromfelé ágaznak:

1. Folytatódhat ugyanilyen formában – de ez nyilvánvalóan újabb kudarc lenne.
2. Az ügy az UNEA vagy az ENSZ Közgyűlése elé kerülhet – ez formálisabb keretet adna, de nem oldaná meg a blokkolást.
3. Új folyamat indulhat a hajlandó országok részvételével, hasonlóan az 1997-es ottawai folyamathoz, amikor a taposóaknák elleni egyezmény született meg a blokkolók kikerülésével – sikeresen.

A világ minden tájáról érkező Break Free From Plastic tagok közös üzenettel fogadják a minisztereket Genfben: Ne bújjanak a konszenzus mögé, mutassanak bátorságot a jövő generációiért! © Trixie Guerrero/BFFP

Bár a kudarc frusztráló, három év munkája nem veszett kárba. A tárgyalások nyomán a világ sokkal tudatosabb lett: a műanyagszennyezés ma már nem csupán óceáni probléma, hanem klíma- és egészségügyi válságként is ismert. Erős szerződésszövegek, kidolgozott javaslatok hevernek az asztalon, amelyekre építve bármikor létrejöhetne egy valóban ambiciózus egyezmény, ha a politikai akarat mellé hatékony folyamat is társul. Joan Marc Simon, a Zero Waste Europe alapítójának szavaival élve: „a megoldás egyértelmű, az ambiciózus országoknak össze kell fogniuk, és előre kell lépniük azok nélkül, akik következetesen akadályozták a fejlődést.”

Ebből adódóan ránk és a civil társadalomra most még nagyobb felelősség hárul. Nyomást kell gyakorolni a kormányokra, hogy ne elégedjenek meg egy látszategyezménnyel, hanem kényszerítsék ki a valódi változást. A jövőnk múlik azon, hogy most melyik utat választjuk: a könnyebb és kényelmesebb, de a pusztuláshoz vezetőt, vagy a nehezebb, változásokkal járó, de a fenntartható jövőt megcélzót. Vagy még egyszerűbben: lenni vagy nem lenni.