Több mint 2 év és 1200 órányi tárgyalás után a Globális Műanyagegyezmény genfi találkozója (INC5.2) megállapodás nélkül ért véget. A tárgyalások ezen utolsó szakaszának forgatókönyve ugyanaz volt, mint az ezt megelőző 5 kormányközi bizottság (INC) üléseinek a forgatókönyve. Uruguaytól (INC1) Puszanig (INC 5) figyelemmel kísérhettük azt a néhány kőolaj-kitermelő és -exportáló országot, amelyek az országok többségével szembehelyezkedve minden életképes egyezményre irányuló kísérletet blokkoltak. Joan Marc Simon, a Zero Waste Europe alapítójának írása.

A blokkoló kisebbség stratégiája mindig is az volt, hogy megakadályozzon és kisiklasson bármilyen törekvést, és egy gyenge, kötelező intézkedések nélküli egyezményt javasoljanak, az országokra bízva bizonyos hulladékgazdálkodási intézkedések végrehajtását, a hulladékcsökkentést és az egészségügyi hatásokat pedig teljesen kihagyva a tárgyalásokból. Sajnos, a tárgyalások utolsó óráiban, ezt a legkisebb közös nevezőt az elnök is támogatta, és 30 órával a genfi tárgyalások befejezése előtt kompromisszumos szöveget javasolt, remélve, hogy a kimerült küldöttek elfogadnak egy ilyen gyenge szöveget, hogy elkerüljék az üres kézzel való hazautazást. Szerencsére az ambiciózus tagállamok szilárdan kitartottak a hatalmas nyomás és a megfeneklett tárgyalások ellenére is, és nem voltak hajlandók lezárni az INC-5.2-t egy gyenge egyezménnyel, amely nem kezelte volna a műanyagok egzisztenciális fenyegetését, és megismételte volna a párizsi klímatárgyalások végzetes hibáit.

Elhibázott folyamat
Nem kétséges, hogy a folyamat kudarcot vallott. A közös megegyezésen alapuló döntéshozatal minden folyamatot gátolt az INC 1 óta. Ahelyett, hogy megegyezésre törekedtek volna, a konszenzust a blokkoló kisebbség túszul ejtette a folyamatot.
A genfi INC 5.2 a nélkül fejeződött be, hogy tudnánk, mit hoz a jövő: lehetne egy INC 5.3 (azaz folytatódhatnának a tárgyalások azonos körülmények között), vagy a döntést az ENSZ Környezetvédelmi Közgyűlése (UNEA) elé terjeszthetik decemberben, netán az ENSZ Közgyűlése elé.
Véleményem szerint bármilyen kísérlet, amely ugyanazokkal a döntéshozatali szabályokkal meghosszabbítja ezt a gyötrelmet, nem más, mint idő- és pénzpazarlás. Azoknak az államoknak, amelyek valódi intézkedéseket szeretnének a műanyagszennyezés elleni küzdelemben, világossá kell tenniük, hogy elfogadhatatlan ennek a folyamatnak a döntéshozatal megváltoztatása nélküli folytatása. Butaság lenne megismételni ugyanazt a hibás folyamatot újra meg újra, mindeközben más kimenetelt várni.

Karnyújtásnyira az ambiciózus megállapodás
A kudarcot vallott folyamat frusztrációja ellenére vigasztaló, hogy háromévnyi tárgyalás fontos eredményeket hozott:

• Megnövekedett tudatosság és megértés

Először is, a tárgyalások minden országban felhívták a figyelmet és növelték a tudást a műanyagszennyezés éghajlatra és emberi egészségre gyakorolt veszélyeiről – amit a közelmúltig az emberek jellemzően csak a tengeri élővilágra nézve látták veszélyesnek. A tudomány egyre több bizonyítékot tár fel, a szakirodalom egyre nagyobbá válik egy olyan témában, ami kiemelt figyelmet kap a médiában és a nyilvánosságban is. Így a műanyaggyártással (a műanyagszennyezés okozójával) foglalkozni már nemcsak aktivisták kiváltsága, hanem körülbelül 100 nemzeti kormány alapvető igénye.

• Erős egyezményes nyelvezet kialakítása

Másodszor, a tárgyalások kiváló szerződésszövegeket is eredményeztek, amelyeket ambiciózus egyezménnyé lehet alakítani az ENSZ-en kívül is. A tárgyaló felek között keringő állásfoglalások egyértelműen letették a voksukat a termelés csökkentéséről, az aggodalomra okot adó vegyi anyagokról, a problémás termékekről és a méltányos átmenetről szóló erős szövegezés mellett. Nem szabad, hogy mindez a munka kárba vesszen – használni kell a továbblépéshez!

Egy működőképes egyezmény három feltételéből kettő már most megvan: a politikai akarat és az erős szöveg. Ami hiányzik az a hatékony folyamat. Ha bármit is sikerült bebizonyítani ez alatt a három év alatt, az az, hogy a közös megegyezésen alapuló döntéshozatal nem hozza meg az eredményeket.

Kövessük az ottawai folyamatot
1997-ben, amikor a taposóaknák elleni egyezmény patthelyzetbe került néhány obstrukcionista ország miatt, Kanada úgy oldotta meg a problémát, hogy meghívta egy ENSZ-en kívüli tárgyalásra azokat az országokat, amelyek hatékony szerződést akartak. Ehhez némi előzetes összehangolásra volt szükség, ami, mint tudjuk a műanyagok esetében létezik, hisz az országok többsége már korábban kifejezte ezt. Az ottawai folyamat példa arra, hogyan lehet gyors és hatékony megállapodást kötni, amelyhez más országok is csatlakozhatnak.

Lenni vagy nem lenni
A Globális Műanyagegyezmény a kezdetektől fogva rossz és fájdalmas játék, amely összefoglalja és példázza a világban zajló összes rosszat: a profit emberek elé helyezésétől, tudománytagadástól, obstrukcionista és zaklató gyakorlatoktól kezdve a bolygó jövője szempontjából biztonságos környezet fontosságának figyelmen kívül hagyásáig (többek között). Fájdalom ide vagy oda, a civil társadalom a progresszív iparral együtt támogatta a Globális Dél országait és a globális észak néhány progresszív országát, például az európaiakat a küzdelemben olajipar ellen, amely a világ legerősebb államait irányítja, és sikerült elérnünk a "lenni vagy nem lenni" pillanatot.

Minden fájdalom és rossz színjáték ellenére ennek a történetnek boldog vége is lehet, sőt annak kell lennie. Ehhez további munkára lesz szükség, ám még sosem voltunk olyan közel egy műanyag-szerződéshez, mint most.

A megoldás egyértelmű: az ambiciózus országoknak össze kell fogniuk, és előre kell lépniük azok nélkül, akik következetesen akadályozták a fejlődést.

Forrás: ZWE

Fotó: ZWE/Global Alliance for Incinerator Alternatives (GAIA)