Az Országos Hulladékgazdálkodási Terv véleményezése

Bevezetés

A különböző hulladékgazdálkodási tervek: tehát az OHT, a területi tervek (THT) illetve a települési  tervek, hat év távlatában határozzák meg az ország / az adott régió / a település fenntartható hulladékgazdálkodásával kapcsolatos célkitűzéseit, feladatait. A hulladékgazdálkodási jelenlegi helyzetét felmérve az ország (régió, település) sajátosságaihoz, rendezési terveihez, környezetvédelmi programjaihoz, az érintett lakosság környezeti-társadalmi jövőképéhez igazítottan megfogalmazzák a hulladékgazdálkodás középtávú feladatait, prioritásait. Megtervezik ezek végrehajtási sorrendjét, a szükséges nagyberuházásokat, azok forrásait és a végrehajtásban szerepet játszó szereplők (szakmai szervek, hatóságok, önkormányzat, közszolgáltatók, lakosság és civil szervezetek) közötti hatékony munkamegosztást.
Elméletileg ez a hulladékgazdálkodási tervek rendeltetése, szakmai része.

Az előző OHT tervezési-végrehajtási tapasztalatai

2003-2008 OHT szakmai tartalma

2002-ben az egyik legfontosabb elvárásunk az volt, hogy az OHT-ban a célok, feladatok és források végre pontosan, egyértelműen és számon kérhetően (a felelősök megnevezésével) jelenjenek meg. Sajnos ennek az elvárásunknak az OHT nem felelt meg. Szintén az egész OHT-n végighúzódó probléma volt a közölt adatok megbízhatatlansága. A megadott adatok jelentős része becsült vagy kitalált volt, a tervezetben a nyilvánvalóan téves, ill. az egymásnak ellentmondó vagy csak ködösítésre alkalmas számok jelentek meg. A dokumentum a megelőzés elsődlegességét elismerte ugyan, ám semmi konkrétat, érdemit nem tudtunk meg az erre vonatkozó elképzelésekről. A szakmai részek tárgyalásánál a megelőzés hangsúlytalan maradt, a deklarált prioritási sorrend több esetben teljesen felborult, és számos fejezetben csak az ártalmatlanításról volt érdemben szó.
Gyakorlatilag alig esett szó a lakosságnál képződik hulladékok megelőzését célzó programokról, azaz például a fogyasztás visszafogásának ösztönzéséről, vagy pl. a többutas csomagolási rendszerek megmentéséről, a felesleges csomagolási anyagok elutasításához szükséges szemléletformálásról. Ez nem véletlen, hiszen az OHT tényként kezelte az egy főre jutó csomagolóanyag folyamatos növekedését, tehát eleve lemondott a megelőzés érvényesítéséről. Ugyanígy megadóan prognosztizálta a teljes TSZH mennyiség növekedését is, mondván a gazdasági növekedés automatikusan hulladéknövekedést hoz.
A terv a budapesti égetőmű mellett további 6 db regionális hulladékégető mű kiépítésével számolt, deklarálva, hogy. "hosszú távon nincs más alternatíva". Ezek ugyan nem valósultak meg, de két esetben komolyan elkezdődött az előkészítés. A KvVM anyag legcinikusabb mondatai is ezzel kapcsolatosak: "az égetőkkel szembeni társadalmi ellenállás a lakosság alacsony ökológiai tudatszintjére vezethető vissza", sőt "A létesítést jelenleg akadályozó társadalmi ellenállás feloldásához a környezeti tudat alakításának eszközeit is igénybe kell venni.".
Az OHT elfogadásakor már javában készültek a 7 statisztikai tervezési nagyrégió tervei. Nagy nevetség, de  a „A hulladékgazdálkodási tervek részletes tartalmi követelményeiről” szóló jogszabály 2003. augusztusban jelent meg, a kész terveket novemberben hirdették ki a 15/2003 (XI.7.) KvVM rendelettel. Ráadásul a jogszabály olyan követelményeket tartalmazott, amelyeknek az országos és a regionális tervek egyáltalán nem feleltek meg. A három hónap alatt készített területi tervek társadalmi megalapozottsága finoman szólva megkérdőjelezhető volt, hiszen gyakran a szakmai elvárás minimumának sem feleltek meg. Adatbázisuk hasznavehetetlen volt, intézkedési tervei gyakran ellentétben voltak az országos tervvel.
Hasonló színvonalon zajlott a legtöbb helyen felkészületlen vállalkozók által sorozatban gyártott helyi tervek készítése is. A helyi tervek többsége – ha egyáltalán készült- semmitmondó és fajsúlytalan lett, nem egy esetben a szolgáltató rendelte meg a teljes szolgáltatási területére, és még a falvak nevét sem cserélték ki a szükséges helyeken.

Tervezési adatbázisok megalapozatlansága

"A környezeti adatok gyűjtése elsőrendű fontosságú a sikeres környezetvédelmi igazgatás szempontjából" - szögezi le egy minisztériumi kiadvány előszava, és ezzel egyetértünk. A megalapozó rész hiteles adatbázisa (aktuális hulladékgazdálkodási adatok) azért lenne fontos, mert itt válik ismertté, hogy a jövőképben kitűzött célokat milyen tényleges állapotokból kell elérni és ahhoz milyen prioritások rendelendők. Ami a megalapozó részben nem jelenik meg azt később sem lehet érdemben vizsgálni.  
Mindezek – és az adatbázis fejlesztésekre elköltött sokszor száz millió forint- ellenére a hulladékgazdálkodásról szóló adatbázisok a mai napig kiábrándítóak. Miközben éveken át hallgattuk a "hulladékforradalom" retorikáját, csak becsült és rosszul interpretált adatokkal találkoztunk. Az OHT 2002-ben még kb. évi 70 millió tonna hulladékról (és növekvő tendenciáról) beszélt, egy 2005-ben kiadott könyv mindössze 35,22 millió tonnát említ. Folyamatos a zavar a mezőgazdasági hulladékok körül, hol beszámolnak mintegy 30 millió tonnát ("amely 100%-ban hasznosul"), hol nem.
Éveken át a sötétben tapogatóztunk a TSZH mennyiségére vonatkozóan. A 2003-as kormányrendelet új rendszert vezetett be a bevallás tekintetében, de még 2006-ban sem kaptunk értékelhető adatokat. Az OKIR (HIR) létrehozását az 1995. évi LIII. törvény írta elő, a hulladékokkal kapcsolatos kötelező adatszolgáltatást és feldolgozást pedig a 164/2003.(X.18.) Korm. rendelet. A közérdekű adatok nyilvánosságát a 1992. évi LXIII. törvény biztosítja, azok elektronikus közzétételéről a 2005. évi XC. törvény rendelkezik. Az állam képtelen volt megfelelni ezeknek a követelményeknek, 2006-s vizsgálatunk idején a hivatali honlapokon - kettő kivétellel - hulladékos adatokat nem találtunk (a tíz felügyelőségi honlapból hét semmiféle környezet állapotára vonatkozó adatot nem tartalmazott).
A regionális tervek felületes vizsgálatából is kiderült, hogy a hét régió összes szemete jóval kevesebb, mint az ország összes hulladéka... Ennél jobban nem tudjuk illusztrálni, hogy teljes volt a káosz a felügyelőségek által nyilvántartott hulladékmennyiségekben.
A tendenciákat is képtelenek voltak a tervezők megbecsülni. Általános volt a meggyőződés, hogy a TSZH mennyisége együtt fog nőni a gazdasággal, de a növekedés mértékét minden hivatalos papírban más számmal határozták meg. Az a gondolat fel sem bukkan sehol, hogy állami akarattal, következetes intézkedésekkel szinten tartható, esetleg csökkenthető lenne az évente keletkező hulladék mennyisége. Egy tervtől az is elvárható lett volna, hogy különböző intézkedés-sorozatokhoz különböző trendeket számítson, de ilyet sehol sem láttunk.
Tervezésnél továbbra is problémát jelent majd a fogalmak, definíciók tisztázatlansága, ami várhatóan zavart okoz majd a – nem egyszer laikus- tervkészítőknél. A területi és helyi programok szakmailag leggyengébben sikerült része továbbra is pont a cselekvési programok lesz, ahol egyértelműen visszaköszön majd a tervezhető bázisadatok és trendek hiánya. „Hasalt” adatokból és alapvető értelmezési problémákból csak letudás-szintű terveket lehet készíteni.
A csomagolási adatok körül komoly zavarokat látunk. Nyolcszázezer tonna keletkezik, ezt mondogatták évekig. Nagyon nehezen mozdultunk el erről a bűvös számról, mintha nem változott volna a fogyasztás szerkezete, volumene, és nem változott volna a csomagolástechnika semennyit sem. A hivatalos szervek látványosan nem tudják, mi a valós helyzet, de szívesen elhiszik az ipar által bemondott (bediktált) számokat. Évek óta az Öko-pannon Kht. által megjelölt kibocsátási számokat olvassuk mindenhol, más adat nincs. Miközben – szerintük – még idén sem érjük el az egymillió tonna kibocsátást, a mi szakértőink becslése szerint évek óta meghaladtuk azt. Ha a begyűjtött TSZH csomagolás-tartalmából próbálunk becsülni a kibocsátott mennyiségre, figyelembe véve azt a soha alá nem támasztott ökölszabályt, hogy a csomagolások fele landol a lakosságnál, jóval nagyobb számot kapunk, mint az Öko-pannon. Ugyanígy, ha a magyar adófizetési hajlandóságot, és különösen a termékdíj-fizetés ellenőrzését vesszük alapul, akkor joggal feltételezhetjük, hogy komoly szürke-fekete zóna van a gazdaságban, amely csomagoláskibocsátása számottevő lehet. A tét nem kicsi, mert hasznosítási kötelezettségeink vannak az EU felé, és egyáltalán nem mindegy, mennyi a kibocsátás!

Szabályozási anomáliák

Az OHT a hulladékokat érintő legfontosabb gazdasági szabályozónak a környezetvédelmi termékdíjak rendszerét tekintette. Az időszak folyamán egyre kisebb jelentősége lett a termékdíjaknak, mert szinte teljesen felváltotta ezeket a licenszdíj-fizetési rendszer. Az állam forrásai egyre szűkültek, a befizetett termékdíjak költségvetési sorsáról egyre kevesebb képünk volt. Az utóbbi időszakban a VPOP végzi az APEH helyett a termékdíjjal kapcsolatos ellenőrzéseket. A bevallási és fizetési fegyelem ezzel nyilvánvalóan javult, de további ellentmondások kerültek felszínre a törvény végrehajtásával kapcsolatban.
A begyűjtésben elért eredmények mellett a termékdíjas eszköztár nem volt képes megállítani az újrahasználati rendszerek összeomlását és az egyes termékcsoportok kibocsátásának növekedését. A termékdíj törvény deklarált céljai összességében nem teljesültek

Fejlesztéspolitikai háttér

2001-től volt némi támogatási keret a települési hulladékkezelés fejlesztéséhez, 2006-tól decentralizált forrás állt rendelkezésre, kb. összesen 9 milliárd Ft. Később EU támogatás állt rendelkezésre (PHARE projektek) szelektív gyűjtésre és lerakók fejlesztésére. 2004-2006 között 12 ISPA+1 KA projektet támogattak. 2007-2013 között a KEOP rendszerében lehet támogatást szerezni, lerakókra és rekultivációs projektekre.
Összességében elmondható, hogy a támogatási rendszer a csővégi megoldásokat támogatta és támogatja. A támogatások minimális volumene miatt kizárólag nagyrégiós projekteket lehetett tervezni, amelyek ellentmondásos helyzeteket eredményeztek. A hasznosításhoz és a megelőzéshez kapcsolódó beruházások támogatása idegen ezekről a konstrukcióktól. Szemléletformálásra, megelőzési projektek indítására, újrahasználati rendszerek támogatására igen keveset fordítottak ezek az alapok.
Az Unió nyomására kétszer is készült fejlesztési terv, de mindkettő a közösségi támogatás lehívásának rendelte alá a szakmai megfontolásokat. A minisztérium anyagának nem titkolt célja volt, hogy a már kitalált és tervezés alatt álló Kohéziós Alap beruházásokat megalapozza, Brüsszel felé érthetővé tegye, miért kell itt mindenáron (az Unió pénzéből)  ártalmatlanító (égető) berendezéseket építeni

Az intézményrendszer hiányosságai

Az elmúlt tervezési időszak legnagyobb horderejű változása, hogy felálltak és működnek a hasznosítást koordináló szervezetek. Már az Öko-pannon beindulásakor felhívtuk a figyelmet arra, hogy az akkor még viszonylag jól működő termékdíjas rendszer számára veszélyeket rejt magában a gyártói felelősségre alapozott kht-k életre hívása, amennyiben nem kíséri megfelelő állami és társadalmi ellenőrzés. Aggodalmaink sok tekintetben beigazolódtak. Ma már szinte az adóelkerülés egy formája koordináló szervezetet alapítani, több hulladékáram esetében 6-7 párhuzamos ilyen céget alapítottak. Ettől persze a verseny nem nő, és a hasznosítás hatékonysága sem fejlődik – sőt, összeomlani látszik. A koordináló szervezetek tulajdonosai és a kötelezettjei között sok esetben nagy az átfedés, és ez alapvetően összeférhetetlen. Keveselljük az állam részvételét a hasznosítási díjak megállapításában és az ellenőrzésben, és a civil szervezetek kontroll szerepe is minimális. A megítélésünk szerint közérdekű adatokhoz még bírósági kötelezés után is nehezen lehet hozzáférni.
A kht-k tanácsadó testületei az esetek döntő többségében formális szerepet játszanak, sem a begyűjtés/hasznosítás ellenőrzésében, sem a hasznosítási díj megállapításában nem kapnak szerepet a beleszólásba. Ez alapvetően a témával kapcsolatos minisztériumi jogalkotás (alighanem szándékolt) kritikán aluli színvonalára vezethető vissza. Kétségtelen azonban, hogy némelyik nonprofit kft. komoly energiát és forrást áldozott a lakossági gyűjtőhálózat fejlesztésére és a szemléletformálásra.
Az OHT I. időszakában több lépcsőben komoly leépítések történtek a környezetvédelmi hatóságoknál, ami sok esetben a hatósági kontroll rovására ment. Az uniós csatlakozás után sok hatósági jogkört le kellett építeni, ami botrányos helyzeteket is eredményezett (ld. német szemét). Kampányszerűen és gyakorlatilag csak PR-értékkel működtek a hulladékkommandók, érdemi hatásuk nem volt.
A szemléletformálással foglalkozó intézményrendszer nem fejlődött. Az ökoiskolák, erdei iskolák hálózata források hiányában visszafejlődött, a minisztérium elkezdett kiépíteni egy Zöld Pont hálózatot, szerény sikerrel, miközben a civilek Környezeti Tanácsadó Hálózatát csak a minimális szinten támogatta. Így nem érvényesül a "kisebb állam" törekvés, és felesleges párhuzamosságok alakultak ki.

Infrastruktúrai problémák

A statisztika szerint mára körülbelül 1200 településen indult szelektív gyűjtés, kb. 10 ezer szigettel, 100 hulladékudvarral. Háztól-házig történő gyűjtés még mindig kevés településen van. Biohulladékot 40 komposztáló telepen kezelnek, a házi komposztálás a minisztérium becslése szerint mintegy 100 ezer tonna lehet, de ez kevés helyen intézményes. MBH telep négy létesült. A TSZH-kezelés továbbra is lerakó dominanciájú, kb. 75% hulladék megy a szeméttelepekre. 135 telepet idén július 16-ig bezártak, elég ellentmondásos körülmények között, a végső hálózat azonban még nem készült el teljesen. Energetikai hasznosítás (TSZH) csak a fővárosi hulladékégetőben történik (420 ezer t/év). A háztartási veszélyes hulladékok jelentős hányada továbbra is a lerakókra kerül.
A csomagolóipar hurrájelentéseiből évek óta tudjuk, hogy immár 4,5-5 millió ember "fér hozzá" a szelektív gyűjtéshez, miközben a lakosságtól begyűjtött csomagolás mindössze 60 ezer tonna. A hasznosítási infrastruktúra keveset fejlődött, ha igen, állami segítség nélkül, önerőből. Alapvetően elhibázott volt a rendszer, amely a szelektálást támogatta a hasznosító kapacitások helyett.
Az állam gyenge szerepvállalása, konkurens vállalkozók háttérharcai, elhibázott tervezések és lakossági ellenállások miatt sok projekt évekig csúszott, némelyik a mai napig sem készült el. Földrajzilag inkoherens, logisztikailag nonszensz társulások alakultak, mert a projektek mögött álló vállalkozók (a végső haszonélvezők?) működési területeihez igazították őket. A kis önkormányzatokat jogilag jól bebiztosított társulásokba terelték (az állam érdemi beavatkozása nélkül), amelyekből kiszállni szinte lehetetlen.
Az átadott ártalmatlanító művek környezetbiztonsági szempontból feltehetően kielégítőek, de földrajzi eloszlásuk nem túl szerencsés. A kapacitásokról és ezek jövőbeli fogyásáról semmi képünk sincs, a menet közben készült stratégiák erről ellentmondásos adatokat közöltek. A megnövekedett szállítási távolságok, a beépített eszközök amortizációja valamint a piac koncentrációja miatt máris elkezdődött a szemétszállítási díjak gyors növekedése, ami nem járt együtt a díjak arányosításával és differenciálásával. Szervezeteink egyre több fogyasztóvédelmi, sőt szociális jellegű problémáról értesült ezzel kapcsolatban.

A 2003-2008 évi hulladékgazdálkodási tervek felülvizsgálatainak elmaradása

A hulladékgazdálkodási tervek kétéves felülvizsgálatának célja az elért részeredmények számbavétele, a célok, feladatok kiigazítása. Mert közben változhattak a jogszabályok, az EU elvárások, közelebb kerülhetett az elérhető legjobb technika (BAT) vagy az elérhető legjobb pénzforrás.
Az előzményeket tekintve szerintünk különösen fontos lett volna az első, 2003-2008 közötti OHT két évente előírt felülvizsgálata. A 2003-200-es alapadatok nagy része ugyanis legalább annyira blöff volt, mint a Hgtv.-ben bevállalt (ámde nyilvánvalóan teljesíthetetlen) kötelezettségek. Hogy 2007-re a lerakott hulladék szerves anyag tartalma 50%ra csökkent, meg hogy 2005-ben a csomagolóanyagok szemetünknek már 50%-át hasznosítjuk stb. Alig győztünk módosítani, meg felmentéseket kérni…
Ehhez képest érthetetlen, hogy az OHT és a területi hulladéktervek felülvizsgálata elmaradt (a helyi pedig néhol el sem készült). Az egyes hulladékáramokra készültek ugyan külön stratégiák (TSZH, biohulladék, ipari hulladék, rekultiváció, stb.), de ezek szakmai színvonala is meglehetősen hullámzó volt. A megalapozatlan, hiányos eszköztárú, intézményrendszerében és különösen forrásaiban fogyatékos OHT-t felülvizsgálata, pontosítása szakmai hiba volt azért is,  mert az uniós projektek korrekt tervezéséhez komolyabb tudásbázisra és stratégiai megalapozottságra lett volna szükség. Úgy terveztek nagyrégiós projekteket, több megyényi területet ellátó égetőket, hogy nem voltak tisztában a hulladékos és környezeti alapadatokkal és a lehetséges trendekkel.
Az OHT felülvizsgálatát sürgető leveleinkre a KvVM-től érdemi választ nem kaptunk. választ nem kaptunk. A területi tervek elmaradt felülvizsgálatainak okát 2009 őszén a környezetvédelmi felügyelőségeknél és igazgatóságoknál vizsgáltuk. A visszaérkezett válaszokból kiderült, hogy az igazgatóságok – minthogy a tervek felülről építkeznek lefelé – állítólag felkészületlenek, tájékozatlanok voltak – és éveken át hasztalan arra vártak, hogy előbb a minisztérium elvégzi az OHT felülvizsgálatát. Ami viszont jogsértő módon elmaradt.

A 2009 – 2013 OHT véleményezése

Koncepciónális hiányosságok

A mai napig nincs eldöntve, hogy mi az anyag műfaja. Dacára annak, hogy "terv" a dokumentum (ogy. határozat) neve, ez valójában inkább egy stratégiához hasonlít. Megjegyezzük, hogy egy igazi ágazati stratégiára nagyon nagy szükség lenne, de ennek fejlesztésénél kihagytak fontos kezdeti lépéseket (komplex SWOT analízis, jövőkép kialakítása, a különböző érdekcsoportok vízióinak ütköztetése, stb.)
Az uniós keretirányelv meglehetősen pontosan előírja a tartalmi követelményeket, és ezeknek a terv tartalmilag nagyjából meg is felel. Az előző OHT-nél jóval tagoltabban, átláthatóbban és érthetőbben közvetíti mutatja be a hármas feladatot (a jelenlegi helyzetet, a célokat és a feladatokat). Számunkra azonban fontos követelmény lenne, hogy a terv különböző szcenáriókat vázoljon fel, modellezze a lehetséges jövőbeli folyamatokat, de ami még fontosabb, állami akarat tükröződjön belőle a folyamatok tudatos befolyásolására. Ezeknek az elvárásoknak viszont az előttünk fekvő anyag nem felel meg.
A sikeres tervezés és szabályozás egyik záloga, hogy időről időre ki kell lépni az ágazati keretekből. A termékdíjas szabályozás kudarcán is látszik. hogy nem lehet érdemi eredményt elérni a számviteli-, adó-, stb. jogszabályok változtatása nélkül. Ez az egész hulladékgazdálkodásra igaz.
Az elmúlt néhány év komoly kormányzati kudarca, hogy mi lett a sorsa a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégiának. Erre a dokumentumra az anyag nem utal, nem akar vele harmonizálni, nem érzi feladatának, hogy a fenntarthatóság nem-környezeti dimenzióival foglalkozzon. Pedig a hulladékügynek számtalan kapcsolata van a szociális helyzettel, a munkahelyekkel, az egészséggel, a jóléttel és jól-léttel.

A helyzetértékelések hiányossága

Megállapítható, hogy az I. OHT-hez képest a mostani tervkészítésnél vélhetően sokkal több tervezhető alapadat áll rendelkezésre (a HIR-re elköltött milliók után ez joggal is várható el). Ezzel együtt még továbbra is több alapadat hiányzik, így pl. az összes TSZH vonazkozásában nem, csak a csak a csomagolóanyagoknál lelhető fel adat a képződő hulladék anyagfajtánkénti megoszlásáról, visszagyűjtéséről, újrahasznosításáról. Az általános és az egyes hulladékáramokhoz kapcsolódó helyzetértékelés megfelelő, de hiányzik egy analitikus rész, amely az okokat boncolgatja, és rámutat a szabályozás, a termelői-fogyasztói szereplők attitüdjeinek fogyatékosságára vagy éppen az államigazgatási apparátus gyengeségeire. Minden esetre szívesen láttuk volna annak felsorolását is, hogy a jövőbeni megalapozott tervezés érdekében valójában milyen állapotfelmérésekre van szükség.
A terv nem foglalkozik a hulladékkezelési (közszolgáltatási) feladatok tervezéséhez, végrehajtásához meglévő és szükséges társadalmi háttér fontosságával. Ennek során megítélésünk szerint az alábbiaknak kellene megjelennie:
-    a hulladékgazdálkodással foglalkozó állami, vállalkozói és társadalmi szervezetek kapacitása,
-    a meglévő intézményrendszerek, jogszabályi háttér fejlesztésének várható iránya,
-    a "hulladékos" képzés-oktatás-ismeretterjesztés helyzete,
-    az önkormányzatok tárgyi-szakmai felkészültsége,
-    a lakosság hulladékokkal kapcsolatos jellemző attitűdjeinek bemutatása.
-    a jelenlegi hulladékkezelési rendszer, vállalkozói struktúra leírása
-    a jelenlegi másodnyersanyag piac problémái és oka.

Elégtelen eszköztár

Az 1.3. rész (és a hozzátartozó mellékletek) megítélésünk szerint a terv szakmailag leggyengébben és leghasználhatatlanabb része - ahol legélesebben tükröződik a tervkészítő szemléletbeli fogyatékossága, a tervezhető bázisadatok és trendek hiánya. A tervben megjelenített – meglehetősen szerény – programok leginkább az újrahasznosítással és ártalmatlanítási tevékenységekkel kapcsolatos műszaki beruházásokat ecsetelik. Hol maradnak azok a megelőzést és hulladékcsökkentést szolgáló intézkedések, programok, melyek segíthetik a jogszabályokban előírt ökológiai-társadalmi célok elérését?  
A táblázat  hosszasan sorolja a fontos ágazati kapcsolatokat, éppen azokat, amelyek kiaknázását nagyon hiányoljuk a tervezésben. Elmélet tárcaközi kapcsolatokat olvashatunk itt, de semmi jelét nem látjuk, hogy ezek működnének, és garanciákat sem látunk ennek jövőjére nézve.
Az adatbázisok fejlesztésével, nyilvánosságával kapcsolatban megint fontos elveket olvasunk, de ez messze vannak a mai gyakorlattól, és nem látjuk a lépéseket, amelyek közelítenének a kívánt állapot felé.A hatósági struktúra nyilvánvalóan több sebből vérzik, örömmel látjuk azt ezt javító szándékot. Az intézményrendszer fejlesztése c. rész jószerivel múltbéli történéseket rögzít, a jövőre nézve nem tartalmaz érdemi fejlesztést.
Társadalmi nyilvánosság szempontjából alapvető követelmény a hulladékgazdálkodással összefüggő adatok nyilvánosság tétele,. Nyilvánossá és érthetővé tétele, hiszen a jelenlegi HIR az érdeklődő átlagpolgár részére megfejthetetlen adatokat tartalmaz – a felügyelőségek honlapjain pedig általában semmiféle értékelhető adatbázis nincs. Jó lenne tudni, hogy mire költötték el az e célból pályázott és nyert milliókat?
A felsorolásban megjelenített, elnagyolt programoknál sem állapítható meg prioritás. A végrehajtást kétségessé és komolytalanná teszi, hogy a – bár azt a Hgtv. 37.§ /4/ bek. f.) pontja előírja – a felsorolt programok mellett nem jelennek meg egyértelműen a felelősök, a végrehajtási sorrend, pontos határidők és hozzárendelt anyagi források feltüntetése.
A beruházási, fejlesztési eszközökről szóló táblázatnak nincs is megelőzés oszlopa, mintha teljesen idegen lenne a megelőzési eszközöktől, hogy ott fejleszteni, pénzt költeni, építeni lehet. Pedig újrahasználati rendszerek létrehozásában (feltámasztásában), a helyi termelés és helyi kereskedelem rendszerének felépítésében, a csomagolásmentes kereskedelmi technikák elterjesztésében bőven akadna fejleszteni, beruházni való! Ebből is látszik, hogy nem képes elmozdulni a terv a csővégi eszközöktől. A hasznosításnál több beruházási eszköz is megjelenik, de ez sem rugaszkodik el a klasszikus end-of-pipe személettől.
A működtetésről szóló táblázatban már van megelőzés oszlop, de üres... Tegyük hozzá, hogy a hasznosítás oszlop tartalma sem túl informatív.
A jogszabályokról szóló táblázatból nem derül ki, hogy a tervező akar-e tisztázni néhány alapvető kérdést, pl. a közszolgáltatásnál eldönteni, hogy a piaci folyamatok vagy a közhasznú jelleg felé akarja-e elmozdítani a szabályozást; az önkormányzati önrendelkezést tartja-e fontosnak vagy a regionális társulások érdekeit; hogyan értelmezi a felelősség kérdését és hogyan akar ennek jogszabályi garanciákat teremteni; hogyan akar érvényt szerezni az uniós hulladékhierarchiának, stb.
A megelőzésnél szabályozási eszközként felmerülhetett volna a betétdíjak újraszabályozása, a visszavételi kötelezettség és kvóták újraszabása, az LCA szabványok fejlesztése, az LCA-vizsgálatok előírása bizonyos csomagolások esetében, az eredmények kötelező figyelembevétele a termékdíj, stb. szabályozásban; bizonyos termékek, csomagolások vagy technológiák tiltása, a másod- és harmadlagos csomagolások korlátozása, stb. Világos szabályozás nélkül marad a begyűjtés és hasznosítás jelenlegi anarchikus jellege, ami veszélyezteti a célok elérését, bár kétségtelen, hogy bizonyos csoportok számára kedvező.
A gazdasági eszközök között üdvözöljük az arányos szemétdíjat és a lerakással kapcsolatos igénybevételi járulékot.
A támogatások átalakításánál nem jelenik két fontos szempont, nevezetesen a decentralizálás és fenntartható méretű kezelőrendszerek támogatása. Nagyon sok indirekt hulladékcsökkentési lehetőség rejlene a más szektorokba való támogatás átcsoportosításban (pl. az ivóvíz élvezhetőbbé tétele kevesebb csomagolóanyag-kibocsátást eredményezne, így nem kellene drága begyűjtő- és kezelőrendszereket építeni.)
A támogatásokra nagyon nagy szükség lenne a terméktervezés, a környezetvédelmi szempontú vállalatirányítás esetében, tehát már ott, ahol a kezdeteknél be lehet avatkozni a hulladékok csökkentésébe. Ezt hiányoljuk ebből a fejezetből.
Az önkormányzati díjkompenzáció újbóli felmerülése érdekes kérdéseket vet fel. Ha a gyártói felelősség elve érvényesülne, ha lennének jól működő hasznosítási kapacitások, ha az italcsomagolások visszagyűjtését a kereskedelemben oldanánk meg, ha a szemléletformálás apparátusa kiterjedt lenne, ez a kérdés fel sem merülhetne.
Az intézményrendszer fejlesztése esetében a magyar gazdálkodói szféra állapotát tekintve korainak érezzük az önkéntes megállapodások alkalmazását, a többi eszközzel viszont alapvetően egyetértünk. Amit hiányolunk, az a három szektor ésszerű együttműködése és munkamegosztása, a civil kontroll (watchdog szerep) intézményesítése és az érdekcsoportok részvételével történő folyamatos helyzetelemzési,  újratervezési tevékenység megalapozása. Értehetetlen módon elmaradnak a hulladékkezelési (közszolgáltatási) feladatok fejlesztéséhez szükséges előírások. A terv nem szerepeltet javaslatot a közszolgáltatási szerződések és felülvizsgálatára, kísérletet sem tesz a „hulladékos hatóságok” és a témában dolgozó társadalmi szervezetek munkájának összehangolására vagy az önkormányzat és az egyes koordináló szervezetek szerződéses kapcsolatának felülvizsgálatára.
Az információs rendszer fejlesztésénél valóban fontos lenne az anyagmérlegek megkövetelése a különböző ipari és kereskedelmi folyamatokban. Az adatok megléte, biztonsága és nyilvánossága kulcskérdés a tervezési folyamatokban, tehát itt rengeteg a tennivaló. Nyilvánvalóan nem elegendő a sablon szöveg, miszerint az "adatszolgáltatás összehangolása a termékdíjra vonatkozó szabályozással, egyszerűsítése". Ennél nagyobb a tét.

A bizonytalan trendek

"A hatodik közösségi környezetvédelmi cselekvési program célul tűzi ki, hogy a hulladékképződés megelőzését célzó intézkedésekkel biztosítani kell a hulladékképződés gazdasági növekedéstől történő elválasztását. Ezen intézkedések hatására a fogyasztási típusú hulladékok (mindenekelőtt a települési hulladékok) mennyisége is függetlenné válhat a fogyasztás bővülésétől (csökkenhet a képződés aránya a fogyasztáshoz képest)." Ezek fontos mondatok, de önmagukban nem fognak teljesülni, komoly eszköztárat kell mögéjük állítani, hogy a célokat elérjük.
A terv deklarálja, de semmivel nem támasztja alá az összes hulladék keletkezésnek prognózisait. "(2009-től) csökkenés, majd 2011-től (a megelőzési intézkedések hatására, a várható gazdasági növekedésnél alacsonyabb) kismértékű emelkedés prognosztizálható." Itt mindennél fontosabb lenne 2-3 növekedési/csökkenési szcenáriót bemutatni, és mindegyikhez intézkedés csomagot kidolgozni. A jelen gazdasági helyzetben, a nyersanyagárak hektikus mozgása közepette, muszáj átgondolni többféle forgatókönyvet. Ha több hulladék keletkezik a jövőben és alultervezzük az ártalmatlanító kapacitásokat, a piac feltehetően érzékenyen fog reagálni, és egyrészt gyorsabban kiépülnek a hasznosító kapacitások, másrészt piaci alapon épülhetnek ártalmatlanító kapacitások is. Viszont ha megelőzési eszközökkel elérjük (vagy a gazdasági válság eléri helyettünk), hogy kevesebb hulladék keletkezzen, akkor előfordulhat, hogy túltervezzük az ártalmatlanító kapacitásokat. A kihasználatlan ártalmatlanítás kapacitás üzemeltetése a legdrágább. Ugyanakkor törvényszerű, hogy visszafogja a hasznosítást és a komposztálást, és a társadalmat semmi nem ösztönzi a hulladékok kibocsátásának csökkentésére.

A prioritások hiánya, a megelőzés problémája

A megjelölt célok a legtöbb esetben az unió által megkövetelt minimumot célozzák. Vannak számok, vannak statisztikák és vannak táblázatok – de nincs mögöttük jövőkép, nem teszi el a tervező az alapkérdést:  "milyen országban akarunk élni?" Köszönő viszonyban sincsenek a célok az uniós "recycling society" vízióval, és nem tükröződik bennük a hulladék hierarchia szellemisége.
Ha egy terv alacsony színvonalon foglalkozik a hulladékok megelőzésével, csökkentési lehetőségeivel, akkor éppen annak értelmét és fontosságát vonja kétségbe. Ha maga a jogalkotó nem teszi egyértelművé a megelőzés prioritását, addig nem várható el az önkormányzatoktól, az ipartól és a  polgároktól sem, hogy megértsék annak környezetvédelmi fontosságát. De az sem, hogy a társadalmi szervezetek teljes meggyőződéssel, aktivitással segítsék az ilyen szemlélettel készült hulladékgazdálkodási tervek megvalósítását.
Az OHT  – a Hgtv.-hez és az EU elvárásaihioz igazodóan -  egyértelműen írja elő a megelőzés (1) – hasznosítás (2) - ártalmatlanítás (3) sorrendjét. Sőt, le is rajzolja azt, majd a 2. pontban külön programként dolgozza fel. Elvárható lenne, hogy ez a sorrend, a megelőzés prioritása magában a tervben is „visszaköszönjön” és a hulladék képződés megelőzése helyett (mivel azt láthatóan sem értelmezni, sem kezelni nem tudja) leginkább a szelektív gyűjtésre, a már meglévő hulladékok újrahasznosítási-ártalmatlanítási feladataira koncentrál. A megelőzés feltétlen prioritásának érvényesítését a „hulladékfelelős” minisztérium azzal segíthetné -  ha olyan hulladékgazdálkodási tervet alkot, amely céljaiban, cselekvési programjaiban egyértelművé teszi ennek elsődlegességét, megteremti a megelőzési intézkedések jogi-gazdasági feltételeit és személyes példamutatással nyomatékosítja annak komolyságát. Ami nem azonos azzal, hogy a tervhez hivatkozási alapul 4.sz. mellékletként odacsatolja az EK rendelet példatárát.
A terv a megelőzés eszközeit elméletileg kellő részletességgel bemutatja. Az EK elvárásait a megelőzési stratégia megalkotásával és megannyi jogalkotási aktussal véli megvalósítani. Sajnálatos, hogy ezekhez az eszközök megalkotásához, bevezetéséhez sem határidő, sem forrás nincs megjelölve. Figyelemmel arra, hogy ugyanezen minisztérium 15 éven óta szótlanul nézte, statisztaként segítette a megelőzés szempontjából súlyponti több utas csomagolási rendszerek tönkretételét – enyhén szólva aligha hihető, hogy most (a rendszerek összeomlása után) 25 megelőzési jogszabályt és hatósági eszközt alkot, alkalmaz a megelőzés érdekében. A szándék üdvözlendő ugyan, a civil szervezetek ebben társak is lennének – de nem tudnak elszakadni az előzményektől. Attól, hogy társadalmi nyomásra (és az Országgyűlés fellépésének hatására) a minisztérium 1993-ban jogalkotási és feladattervet dolgozott ki a többutas rendszerek megmentésére. Ha azt következetesen végrehajtja, ma nem ezekkel a csomagolási szeméthalmokkal és nem ezekkel a problémákkal kínlódnánk. De meghátrált és azóta csak hátrál.
Ennek fényében a mai cselekvési tervet olvasva csak úgy tudjuk értékelni, hogy maga a tervkészítő is tisztában van az OHT súlytalanságával (és a leírtak számon kérhetetlenségével).

A prioritások hiánya, a hulladékkezelés problémája

"A települési szilárd hulladék 2014-ben se haladja meg az 5 millió tonna (500 kg/fő/év), a háztartásokban a napi 1 kg/fő mennyiséget." – írja a 2.2. pontban. Most mennyi? Ebben az egy mondatban három adat keveredik, nagyon jó lenne tisztán látni, hogy melyek a bázisadatok, és hova szeretnénk eljutni pontosan. És ez a mondat a megelőzési célok cellában szerepel! A részletes részben a zöldhulladékok helyben történő visszaforgatása, valamint az újrahasználati központok létrehozásának ösztönzése szerepel még megelőzési célként, amit nagyon kevésnek találunk.
"A szelektív gyűjtés infrastruktúrájának biztosítása a lakosság 80%-a számára." Fontos cél, de lehetne ambiciózusabb, és lehetne specifikálni hulladékáramok, gyűjtési módok szerint. "A települési szilárd hulladék újrafeldolgozható (papír, műanyag, fém, üveg és szerves) frakciói esetében az újrafeldolgozás arányának 40% fölé emelése." A szerves hulladékra külön célszámot kellene megjelölni, hiszen a kötelezettségek is mások, a lehetőségek is különbözők. "A biológiailag lebomló összetevők elkülönített kezelésének megoldása oly módon, hogy 2016-ban legfeljebb 820 ezer tonna biológiailag lebomló szervesanyag tartalmú települési hulladék kerüljön lerakásra." Itt is csak az uniós kötelezettségből vezeti le a tervező a célszámot, pedig a szerves hulladékok hasznosítása önmagában is komoly lehetőséget jelent, akár logisztikai, akár energetikai, akár talajerő-utánpótlási szempontokat veszünk figyelembe.
Környezetvédelmi szempontból elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a lakosságnál keletkező szerves anyagot komposztálás céljából központi komposztáló műbe szállítgassák. A nagy központi komposztáló létesítmények telepítése óhatatlanul és feleslegesen növeli a szállítási távolságokat, üzemeltetése jelentős környezetterheléssel járhat. Ezzel szemben környezetvédelmi és tudatformálási szempontból egyaránt nagy fontossággal bírna az egyéni (kiskerti) és a közösségi komposztálás célkitűzésének megjelenítése és azokhoz önkormányzati támogatási programok indítása. A célkitűzések között sajnos erről alig esik szó – ami számunkra elfogadhatatlan (reményeink szerint az önkormányzatnak is).  
"A lerakással történő ártalmatlanítás arányának 60% alá csökkentése." Ennél komolyabb célt kockázatos kitűzni, de landfill tax típusú szabályozással, többlet hasznosítással és valós megelőzési intézkedésekkel nem lehetetlen alacsonyabb lerakási arányt elérni. Márpedig a meglévő lerakó kapacitásokkal való okosabb gazdálkodás alapvető feladatunk.
Elmarad annak világos megfogalmazása is, hogy az anyagában történő (értelmes) hasznosítás megelőzi a termikus hasznosításként megjelölt tevékenységet.
A tervben több helyen teljesen önkényesen, tényként jelenik a hulladékégetés, ráadásul hasznosítási besorolással (termikus hasznosítás).  Nem tudunk olyan független megalapozó vizsgálatokról, amely – a többi alternatíva megvizsgálása után- kimutatta volna regionális szemétégető művek megépítésének szükségességét.  De ennek szakmailag nincs is realitása, hiszen a hulladékmegelőzési-különgyűjtési feladatok következetes végrehajtásával a deponálásra kerülő hulladék¬mennyiség már most is a felére lenne csökkenhető. Egy égető létesítése egyrészt újabb súlyos környezetvédelmi problémákat vetne fel, másrészről jelentős fejlesztési forrásokat kötne le, a lakosságra évtizedekig súlyos anyagi teherként nehezedne, miközben semmissé tenné az elért megelőzési-hulladék¬csökkentési eredményeket.
A hulladékégetés kiemelt szerepét és hasznosítási besorolását alapvetően elhibázottnak tartjuk. A mechanikai-biológiai hulladék előkezelés éghető frakciójának elkülönítése és energetikai hasznosítása drága, központosított rendszerek kiépítését igényli, csúcstechnológia beépítését feltételezi, ami komolyan meg fogja növelni a vegyes hulladék ártalmatlanításának költségeit. Alapvetően technokrata koncepció, ami kontraproduktív a szelektálás/hasznosítás valamint a szerveshulladék-hasznosítás célkitűzéseivel. A hulladékgazdálkodást technológiai kérdéssé egyszerűsíti, ahol egy távoli professzionális vállalkozás megoldja helyettünk a problémát, holott a hulladékok termelése és azok kezelése sok tekintetben kulturális kérdés is. Az "interregionális megoldásokkal" könnyen lehet, hogy inkább súlyosbítjuk a hulladék problémát, tovább növeljük a kezelés környezetre gyakorolt terheit. Kétségtelen, hogy az MBT-RDF folyamat végén energiát termelhetünk, de a technológia teljes mérlegét még senki nem számolta ki hitelt érdemlően.
Az 'egyéb, gazdasági tevékenységekből származó, nem veszélyes hulladék' esetében helyesen van megjelölve a cél: "Megelőzési intézkedésekkel kell biztosítani, hogy a képződő, kezelendő hulladék mennyisége összességében az időszak végére ne haladja meg a 2000. évi szintet." Más kérdés, hogy később elég gyenge és kidolgozatlan eszközöket jelöl meg az anyag ennek elérésére.
A gumiabroncsok esetében "az arra alkalmas gumiabroncsok újrafutózása" jelenik meg megelőzési ötletként, semmi több. A gépjárművek hulladékairól szóló részben még ennyi sincs. Ez tipikusan olyan helyzet, amikor ki kellene lépni az ágazati keretek szorításából, és megnézni, hogy a közösségi közlekedés javításával, a közlekedési kultúra növelésével, stb. mit lehetne tenni, hogy kevesebb hulladék keletkezzen.
A terv különleges hulladékáramokhoz kapcsolódóan csak néhány helyen jelenik meg a háztartásban keletkező veszélyes hulladékok problémája és csökkentési lehetőségei.  A Hgtv. (és veszélyes hulladékos rendelet) rendelkezése ellenére nem kap külön cselekvési programot a háztartási veszélyes hulladékok megelőzési gyakorlata (amit a tervező szerepeltet, az nem program, hanem kívánság). Itt is hiányoljuk a prioritása megjelenítését, hogy a végrehajtandó programokban elsőbbséget kapjanak a polgárok egészségét közvetlenül fenyegető veszélyes anyagok  kiváltása, eltávolítása. Hiányoljuk a lendületében megrekedt azbesztmentesítési programot, a higanytartalmú termékek kiváltását (az energiatakarékos izzók kötelező bevezetése nem ezt segíti), vagy a lágyított PVC tartalmú termékek visszaszorítását). Az elemek, akkumulátorok esetében még csak fel sem merül fel a megelőzés gondolata. Az elemek problémája a begyűjtés körülményeire van degradálva, az akkumulátoroknál legalább felmerül a hazai feldolgozási kapacitás megteremtésének igénye. Az OHT legalább jelezhetné a többi ágazatnak, az egész társadalomnak, hogy akkor lesz itt kevesebb szárazelem, stb., ha gátat tudunk/akarunk vetni a mindent elborító, felesleges hordozható elektronikus eszközök terjedésének, ha korlátozzuk és ésszerűsítjük a mobilkommunikációt, ha a káros és felesleges elemes játékok piacán rendet teszünk.
A folyékony hulladékokkal kapcsolatosan sem említik a megelőzés fontosságát (víztakarékosság), de a természet közeli szennyvíztisztítók telepítését. Ez különösen fontos lenne azokon a nem csatornázott területeken, ahol a szennyvíz a talajba vagy az élővizekbe jut. A szennyvizeknél jelzett csővégi beavatkozás helyett a kibocsátó forrásnál alkalmazott technológia váltásra kellene koncentrálni. A szennyvíziszapok komposztálásával általában egyetértünk, de annak alapvető követelménye a szennyvizek nehézfémtartalmának csökkentése is.
Innen nézve kellemes meglepetés, hogy az építési-bontási hulladékokról szóló fejezetben legalább megjelenik az újrahasználat gondolata.
A prioritások hiánya, a csomagolóanyagok problémája
A csomagolási célkitűzések nem említik a megelőzés fontosságát, egyáltalán létjogosultságát. Nincsenek megelőzési célok, mint ahogy a települési folyékony hulladék és kommunális szennyvíziszap, a gumiabroncs, az elemek, akkumulátorok, az elektromos és elektronikai berendezések, a gépjárművek, az egészségügyi hulladékok, a növényvédő szer hulladék és növényvédő szerrel szennyezett csomagolóeszköz hulladék, a hulladékolaj, a PCB/PCT, az építési-bontási hulladék, a nem települési szilárd hulladékok közé tartozó biohulladékok, az állati eredetű hulladékok esetében sincsenek! Ez önmagában is elfogadhatatlan, és komoly bajban leszünk, amikor 2013-ban megelőzési tervet kel készíteni. A szelektálás (különösen hasznosítás nélkül...) nem megelőzés, a szelektív gyűjtés fontos gyakorlat, de egy grammal sem lesz kevesebb a hulladék általa! A tervben kitűzött célok között nem szerepel a társított (TetraPak-féle) csomagolóanyagok csökkentése – és általában az újrahasznosíthatatlan kombinált anyagok visszaszorítása.
A csomagolási hulladékok problémáját – mint kiemelt hulladékáramra vonatkozó részt – a terv külön tárgyalja ugyan, nem foglalkozik kiemelten a megelőzés problémájával. Az újrahasználat kérdése és jelentősége az egész tervben szóba sem kerül. Elfogadhatatlan hogy a megelőzési háttér, kapacitás feltárása nélkül emelkedési trendet jelez és azt a szelektív gyűjtés hatékonyságának növelésével véli kompenzálhatónak. Bár a csomagolóipar az egész hazai rendszert a német DSD átvételének tekinti, érdekes módon az ott alkalmazott szabályzókat (italfajtánkénti kötelező többutas forgalmazási arányok, azok túllépése esetére alkalmazott szankciók, kötelező betétdíjrendszer, visszaváltó automaták) a magyar rendszer egyszerűen mellőzi – az OHT pedig nem tartalmazza. Számunkra nyilvánvaló, hogy az EU által bevállalt visszagyűjtési arányt ismét csak „statisztikai alapon” teljesítjük, vagy teljesítése alól felmentést kérünk.
A csomagolóanyagok újrahasznosítási arányai tervnek ugyan elfogadhatók, de – mint azt az OHT is megállapítja – csak a másodnyersanyag piac állapotától függően van remény a teljesítésre. A hozzánk érkezett visszajelzések szerint viszont a hazai feldolgozási piac kapacitása a minimálisra csökkent (Győrben például a 2009 évben szelektíven begyűjtött 2600 tonna össz-mennyiségből egy kilogramm nem került újrahasznosításra!). Túl azon, hogy ez demoralizálólag hat a lakosság gyűjtési kedvére  - a tervnek ezekből a realitásokból kellene kiindulnia mikor célokat és feladatokat tűz ki.  
Nem ártana például a tervnek értékelni azt is, hogy ökológiai szempontból mennyire tekinthető megoldásnak az, hogy a hazai másodnyersanyag feldolgozás hiányába a begyűjtött hulladékokat gyakran több ezer kilométerre kell szállítani feldolgoztatni  (az üveget Csehországba, alumíniumot Angliába, műanyagot Kínába, kombinált csomagolóanyagot Németországba stb.).
A csomagolóanyagokkal (azok szelektív gyűjtésével, hasznosításával) kapcsolatos előírások során nem jelenik meg egyértelműen azok egyéb háztartási hulladékoktól való különkezelési célkitűzése és az azokkal kapcsolatos elvárások, technikai feltételek biztosítása. A két rendszer végig egybemosódik, holott a jogszabályok elvárásainak megfelelően a gyűjtő-hasznosító rendszer kiépítése és finanszírozása nem az önkormányzatot, hanem elsődlegesen a csomagolóipart terheli (okozói elv). A feladatok megoldására létrehozott jelenlegi (ÖKO-Pannon féle) koordináló szervezetek sajnos az önkormányzatokkal finanszíroztatják meg a különgyűjtő rendszerek létrehozásának, működtetésének költségek.

Finanszírozási kétségek

A KEOP és a regionális források, a szükséges önrésszel együtt közel 300 milliárd forint forrást fognak biztosítani – csővégi beruházásokra és rekultivációra. Ezek ún. komplex rendszerek lesznek, tehát a szelektív gyűjtés apparátusa is ki kell épüljön, de az eddig tapasztalatok azt mutatják, hogy aránytalanul nagy rész megy az ártalmatlanításra. A KEOP fejlesztési projektek költségvetésének mindössze 5%-a fordítódik majd "házi és helyi komposztálásra, újrahasználati központok kialakítására, illetve a megelőzést és a szelektív gyűjtést szolgáló oktató, felvilágosító és PR tevékenységre", ami nem több mint 20 milliárd Ft. Ez azt jelenti, hogy a támogatási ciklus végére lesznek modern ártalmatlanítási eszközeink, de jóformán semmi más eleme nem lesz a hulladékgazdálkodásnak.
Az Új Magyarország program többi alapját a tanulmány nem említi, pedig alapvető lenne, hogy a GOP rendszeréből minél több KKV kapjon támogatást hulladék hasznosításra. A KEOP 6.2 fejezete pedig szemléletformáló programokat támogat, egyelőre nem látható, milyen sikerrel.
A központi költségvetési támogatásoktól szóló többoldalas táblázat teljesen felesleges, alig tartalmaz értékelhető információt. Eszerint a KvVM Zöld Forrás alapja lenne hivatott a megelőzés támogatására, de  önmagában is nagyon alacsony összeg kerül kiosztásra, ebből a hulladékos rész szinte elhanyagolható. A tárca évi néhány 10 millió Ft-ot fordít pályázati formában az illegális lerakók felszámolására, ami képtelen a probléma megoldásához hozzájárulni.
Összességében elmondható, hogy nem kevés a forrás, ami elérhető hulladékgazdálkodásra, de ennek nagy részét csak önkormányzati társulások hívhatják le, nagyrégiós, központosított rendszerekre, amelyek egyáltalán nem mondhatóak fenntarthatónak. A készülő művek működtetése máris elég problematikusnak látszik.
Az előtanulmány és a terv finanszírozási része elfogadhatatlan. Meg sem próbálják elemezni az adóbevételekből, a koordináló szervezetek bevételeiből adódó forrásokat (ezeket csak a mellékletben említi), és ezek felhasználását. Csak az uniós források volumenét látjuk, nem derül ki, hogy a finanszírozás mely részét várjuk az államtól, mely részét a gyártóktól, mely részét a lakosságtól. Eleve csak beruházásról szól a fejezet, és mi lesz a működtetéssel? Nem látjuk a hulladékáramok begyűjtésének és kezelésének effektív költségeit, nem beszélve az össztársadalmi költségekről. Ha lennének hulladékgazdálkodási szcenáriók, akkor ide komoly összehasonlító elemzéseket várnánk, hogy lássuk, melyik irány mennyibe kerül, és hogyan oszlanak meg a költségek az egyes társadalmi csoportok között. Költség-haszon elemzéseket szeretnénk végre olvasni, hogy alátámasztva lássuk a különböző kezelési módok közötti különbséget és a preferált módszerek alátámasztását. A fejezet címe "Költség- és finanszírozási terv", de sem a költségekről, sem a finanszírozásról nem tudunk meg érdemben semmit. A megelőző tervek legalább próbálkoztak az egyes technológiák fajlagos költségeivel kalkulálni, itt ennek nyoma sincs. Mennyibe kerül 1 tonna hulladék MBT kezelése? Mekkora az erre jutó beruházási költség? Mibe kerül az égetés, az együttégetés? Kinek mibe kerül a szelektálás? Hogyan számszerűsíthető a hasznosítás társadalmi haszna?
És egy nagy kérdés:  mi lesz, ha befejeződik az unió kohéziós támogatási programja? Utána ki és miből fogja finanszírozni a hulladékgazdálkodást?

Súlytalan szemléletformálás

Egy környezeti jövőkép arról szól, hogy milyen életminőséget, környezeti feltételeket szeretne lakóhelyén látni az ott élő lakosság. Ha az állapotrögzítő - problémafelvető részben nem sikerül begyűjteni a legjobb stratégiák kialakításához szükséges információkat, ötleteket, helyi programokat,  akkor nincs esély a lakossággal egyeztetett jövőképet kialakítására sem. Értelemszerűen hibásak lehetnek a célkitűzések, prioritások és az ahhoz kapcsolt feladatok is – végül pedig erősen csökken a Program végrehajtásának esélye.
Ezt azért mondjuk, mert a 1.3.6- 1.3.8 része az általános kijelentő mondatokon kívül semmi konkrét feladatot nem jelöl meg – nem beszélve az egyes felsorolt elemek közötti priotitások megjelöléséről. És ez nem szűkkörűen, hanem összefüggéseiben értelmezendő.
Az oktatás, képzés, tájékoztatás, PR nyilvánvalóan kulcskérdés. Elég méltatlan elintézni néhány semmitmondó bekezdéssel, amikor a társadalom minden szintjén hatalmas munkába kellene kezdeni, hogy a köztisztasági kultúra, az anyagismeret, stb. elmozduljon a mostani hihetetlenül alacsony szintről! Talán nem az energetikai hasznosítás elfogadottságának növelése a legfontosabb oktatási feladat. Az állami példamutatástól kezdve, a média szerepén át, a felnőttképzésig rengeteg tennivaló lenne, és ezt az OHT-nak részletesen ki kellene fejteni.
A NAT tantárgyközi alapon kötelezővé tette az iskolai környezeti nevelést, a hulladékgazdálkodá-ssal kapcsolatos oktatás illetve az ismeretterjesztés fontosságát pedig a Hgtv. 54.§-a külön feladatként nevesíti. Ezen feladatoknak folyamatos tevékenységként, részletesen feladattervvel kellene megjelennie a tervben, és nem „osztályfőnöki óra” szinten. Elmaradása a terv egyik súlyos hiányossága.
Oktatásról lényegében csak a "hulladékgazdálkodás társadalmi vonatkozásai" c. részben olvashatunk, illetve az egyes hulladékáramoknál elszórva egy-egy gondolatot. Külön érdekes, hogy a civilek által preferált "nulla hulladék" koncepció csak egy eldugott, "NGO-k" c. részben kapott helyet, a megelőzési intézkedések között sehol sem említik. Ez számunkra meglehetősen dehonesztáló, hiszen már 2005-ben megjelentettük megelőzési stratégia javaslatainkat.
"Évtizedünk elejétől kialakult a környezeti nevelés hazai intézményrendszere." Mi ezzel szemben nem mernénk befejezett múltban fogalmazni, éppen csak az elején tartunk még, sőt mondhatjuk,. hogy a kezdeti lendület után komolyan megtorpant a program. Gyenge lábakon áll a tanárképzés, a felnőttképzés, a gazdálkodói szektor szakembereinek képzése, nem beszélve az államigazgatási apparátus, a bírói kar tagjainak képzéséről.
A szemléletformálás nem csupán a szelektív gyűjtéssel kapcsolatos lakossági attitűdökről szól, mint ahogy az a fejezet olvastán gondolhatnánk. Alapvető stratégiai kérdésről van szó, amely minden lehetséges eszközzel és csatornán, folyamatosan és komoly eszköztárat bevetve kell, hogy információt közvetítsen az emberek felé a hulladékok környezeti problémáiról, a fogyasztás és a hulladék kapcsolatairól, a jó gyakorlatokról, stb.
A felnőtt tudatformálás jelentős részeként kellene megjelennie a környezetbarát fogyasztói magatartási formák kialakítását, formálását célzó feladatoknak is. A tervből ez is hiányzik, holott a környezettudatos fogyasztói réteg vásárlási döntései nagyban csökkenthetik a környezet terhelését (szennyvizek minőségjavulása a háztartási vegyszerek csökkentésével, hulladékcsökkentés a visszaváltható csomagolások preferálásával stb.)
Általunk szorgalmazott ismeretterjesztő feladatok:

• Lakossági (hulladék)Tanácsadó Irodák működtetése
• A lakossági (kerti) ill. a települési decentralizált komposztálók népszerűsítése
• Ismeretterjesztés a folyékony szennyvíz illegális elhelyezés veszélyeiről
• Ismeretterjesztés a háztartási veszélyes hulladék veszélyeiről, kezelési lehetőségeiről
• Ismeretterjesztés a háztartási vegyszerek használatának egészségügyi-környezeti hatásairól
• A környezettudatos magatartási formák, fogyasztói szokások kialakításának segítése
• Lakossági ismeretterjesztő anyagok kiadása és terjesztése (brosúrák, CK-k, filmek) kerekasztal beszélgetések, pályázatok, kampányok, ismeretterjesztő kiállítások

Oktatás, képzés

• Lakossági hulladékos tanácsadók kiképzése, továbbképzése
• Továbbképzés szervezése a felügyelőségi és önkormányzati hulladékos ügyintézőknek
• Hulladékgazdálkodási illetve ökológiai fogyasztóvédelmi ismeretek oktatás iskolákban
• Iskolák hulladékos oktatóanyagokkal történő ellátása (oktatócsomagok, CD-k, filmek)
• Fogyasztóvédelmi oktatás a közszolgáltatásokkal kapcsolatos jellemző jogi problémákról (súlypont: a szemétszállítás, szemétdíj, adatvédelem)

Ezek megvalósításához komoly médiamunkára lenne szükség, ami állami részről esetleges, sporadikus és szakmai színvonalát tekintve gyenge. A hasznosítást koordináló szervezetek némelyike színvonalas médiamunkát végez, de csak a szelektív gyűjtés egy nem túl hatékony módszerének népszerűsítésében. Ritka üdítő kivétel a "Hulladékból termék" kiállítás. Megelőzési információk csak a civil szektorból elérhetők, alacsony költségvetéssel és ennek megfelelő alacsony eléréssel.

Az OHK-k társadalmi vélenyényeztetése, végrehajtásának nyilvánossága

Ami a tervezésben való társadalmi részvétel indokát illeti, nyilvánvaló, hogy a hat éves időszak hulladékgazdálkodási céljait, feladatait, beruházásait rögzítő komplex tervek – a környezetvédelmi hatásokon kívül- súlyos gazdasági és társadalmi kérdéseket is terheltek. Megalkotásuk, megvalósításuk egyaránt össztársadalmi konszenzust feltételez. Bár a tervkészítésben (felülvizsgálatban) a Hgtv. csupán öt érintett társadalmi szervezet bevonását engedélyezi, nyilvánvaló, hogy a téma nagyobb nyilvánosságot feltételez. Már csak azért is, mert a települési hulladékokkal kapcsolatos feladatok jelentős része a lakosság által finanszírozott (kötelezően igénybe veendő) közszolgáltatások kategóriájába tartozik.
A fentiek alapján egyértelmű az is, hogy a hulladékgazdálkodási tervek a 2001. évi LXXXI. törvénnyel elfogadott Aarhusi Egyezmény hatálya alá tartoznak (2.Cikk 3. pont b.) alpont), vagyis annak terv készítésének társadalmi nyilvánosságát is az Egyezményben foglaltak szerint kell megszervezni. . Vagyis a tervkészítés (felülvizsgálat) során a társadalmi nyilvánosságát az Egyezmény 6. Cikke szerint, a legszélesebb körben és már akkor kell biztosítani, amikor „az összes választási lehetőség nyitott, és hatékony társadalmi részvétel valósulhat meg”. A társadalmi környezetvédő szervezetekét bevonásának módját a Kvtv. 98.§ (2) bekezdés általában, hulladékgazdálkodási tervek tekintetében a Hgtv. 35. § (2) bekezdése pedig konkrétan is szabályozza.
A társadalmi részvétel biztosítása az Aarhusi Egyezmény szerint értelemszerűen magában foglalja a nyilvánosság biztosítását:  

• a regionális és a települési hulladékgazdálkodási tervek kidolgozásában
• a hulladékok kezeléséhez kapcsolódó engedélyezési eljárásokban
• a helyi közszolgálati rendeletek tartalmának alakításában
• a rendezési tervekkel kapcsolatos eljárásokban (különös tekintettel a hulladék kezelő létesítmények telepítések előkészítésében)

Ehhez kapcsolódóan – a konfliktusok feloldása érdekében is – meg kellene jeleníteni a hulladékokkal kapcsolatos tevékenységek ill. a hulladékkezelő létesítmények üzemeltetés társadalmi ellenőrzésének biztosítását.
Joggal reméltük, hogy a jogalkotó tanul a korábbi OHT társadalmi véleményeztetésének hiányosságaiból. Hasztalan. 2009 májusában, amikor még szinte semmit nem tudtunk a terv céljairól, eszközeiről, stb, volt egy teljesen értelmetlen alibi egyeztetési folyamat, amit külső cég koordinált, sok pénzért, felesleges külsőségek között. Ez kidobott pénznek és elvesztegetett időnek bizonyult. Normál demokratikus körülmények között csak a társadalmi egyeztetési folyamatra szánnak 1-1,5 évet. SKV-ról egyelőre szó sem esett.
 A 2009-től érvényes OHT csak most, 2010 tavaszán kerül „véleményeztetésre.” A késedelem nem véletlen. Tudomásunk szerint az minisztériumban gyakorlatilag egy ember vállát nyomta az egész tervezési folyamat, és a felelős tárca képtelen komolyabb erőforrásokat csoportosítani egy olyan feladatra, amely meghatározza a következő néhány év szakmapolitikai folyamatait.
Mindez nem csak tartalmilag „köszön vissza” -  de eljárásilag is. Úgy tűnik teljesen elmarad a terv 2/2005.(I.11.) Korm.sz. rendeletében előírt kötelező környezeti vizsgálata (azzal együtt a rendeletben előírt társadalmi részvétel is).
Ennyit a minisztériumi tervek és hozzáállás komolyságáról – ami viszont alighanem érthető is teszi a hulladékgazdálkodási tervek „tekintélyét.

Néhány javaslat az OHT reformjához

Az első és legkomolyabb feltétel az lenne, hogy súlypontilag ne a keletkezett hulladék kezeléséről szóljon, hanem végre átlépve saját árnyékán, az össztársadalmi érdekeket és hasznosságot figyelembe véve, a különböző ágazatok szempontjait integrálva, a folyamatok okai feltárva, a lényegi pontokon beavatkozva, a probléma MEGELŐZÉSÉRE koncentráljon. Ebből nem engedünk! Már régen nem tehetnénk meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy a hulladékok keletkezésének okai az elavult gyártási struktúrákban, a túlzottan magára hagyott piacban, bizonyos körök profitjának mindenhatóságában és a túlzott és átgondolatlan fogyasztásban keresendő. És ha ezt végre felismerik és tudomásul veszik a tervezők, akkor egészen más beavatkozási pontok adódnak.
Másodszor: az egyes társadalmi csoportok felelősségét sokkal pontosabban kellene meghatározni, az országra kirótt kötelezettségekből kiindulva világossá tenni, hogy kinek mi lenne a dolga a megelőzés és a kezelés terén. Az egyes tervek kidolgozóinak maguknak is komolyabban kellene venni a tervben foglaltak teljesítését. Hogy megszülethessenek a végrehajtást biztosító jogszabályok, hogy valóban a tervben szereplő (és azzal összhangban álló) programok és beruházások valósuljanak meg.
Harmadszor: alapvető szemléletváltásra lenne szükség, és paradigmaváltásra a célok és az eszközök tekintetében. A csővégi "gazdálkodástól" el kell mozdulni végre a megelőző beavatkozásokig. A végrehajtandó feladatok közül elsődlegesen nyilván azon létesítmények felszámolása (telepítésének mellőzése) kapjon elsőbbséget, melyek egészségkárosító, vízbázist vagy természeti értéteket veszélyeztető hatásuk miatt különösen problémásak.
Negyedszer: az intézményrendszer és a finanszírozás kérdését nem lehet így elbagatellizálni. Amíg így tekintünk ezekre a kérdésekre, addig nem várhatjuk, hogy a politikum is komolyan vegye a tervet.
Ötödször: Átfogó és következetes szemléletformálási apparátus nélkül nem lesz változás. Hiába fejlődik az államigazgatás és a hulladékos szakma (még egyiknek sem látjuk a megnyugtató jeleit), ha a társadalom tagjai nem értik vagy nem akarják érteni az alapvető összefüggéseket, és nem hajlandók magukra érvényesnek elfogadni a tennivalókat.
Hatodszor: Évek óta vágyunk ennél komolyabb nyilvánosságra és társadalmi egyeztetési folyamatra. Azt, hogy az Egyezmény végrehajtásáért felelős miniszter (minisztérium) egyszer hajlandó legyen már komolyan venni Aarhus elvárásait és ennek értelmében biztosítsa a tervkészítés nyilvánosságát (és ezzel az OHT társadalmi megalapozottságát).

Budapest- Győr, 2010. április

A Hulladék Munkaszövetség tagszervezeteinek eddig beérkezett véleménye alapján összeállította Kalas György (Reflex Egyesület)