Szörnyeteg a szobában: a műanyag
Elnézve, ahogy a részes felek konferenciájának klímacsúcsai egyre nagyobb felhajtással eseményről eseményre húzódnak, nem teljesen irreális azt feltételeznünk, hogy a glasgow-i szöveg legalább említést tesz a szobában terpeszkedő szörnyetegről, a műanyagról.
Munazza Siddiqui írása
Tekintettel a felvizezett glasgow-i klímegyezményre és a könnyekig meghatódott COP26-elnök, Alok Sharma bocsánatkérésére a csúcstalálkozó végén, a műanyagok említése, ha más nem, egy lépés lehetett volna a felé, hogy meggyőzzenek minket: a globális vezetés őszintén le akar számolni a sokfejű hüdrával. Ebben a körben akár azzal is megelégedtünk volna, ha a problémáról szégyenfoltként említést tesznek.
A Föld felszínének több mint 70%-át óceán borítja. Az óceánok a Föld legnagyobb létfenfenntartó rendszerei, amelyek az erdőkkel együtt hőszabályozóként és szénpumpaként működve „bolygónk két tüdejének” egyikét alkotják. Jelenleg az óceánokra az az elképzelhetetlen mennyiségű műanyag jelenti a legnagyobb veszélyt, amely éppen az általunk is belélegzett oxigén több mint 50%-áért felelős vízi élővilágot fojtogatja.
Míg a COP26-nak a világ vezetői közül 100-nál is többet is sikerült rávennie arra, hogy ígéretet tegyen az erdőirtás 2030-ig történő beszüntetésére, semmilyen határozat nem született az óceánok egészségéről. Mintha a klímacsúcs úgy döntött volna, hogy a bolygónknak egyszerre csak az egyik tüdejét éleszti újra.
Az optimisták szerint a glasgow-i megállapodás az első olyan klímaegyezmény, amelyben határozottan döntöttek a szén használatának „fokozatos leállításáról”, tehát egyetemes konszenzus született arról, hogy az üvegházhatású kibocsátások szempontjából a szén a legrosszabb fosszilis tüzelőanyag.
De gondoljunk csak bele: A Centre for International Environmental Law (Nemzetközi Környezetjogi Központ) szerint a műanyagok több mint 99%-át fosszilis tüzelőanyagokból állítják elő, és 2050-re a műanyagipar használja majd fel a teljes kőolaj-termelés 20%-át.
Persze felhozható érvként, hogy a szénfelhasználás fokozatos visszaszorításával a világ voltaképp beleegyezett a műanyagok fokozatos kivezetésébe is. Ha valóban így van, miért riogatnak azzal, hogy a jelenleg évente személyenként megtermelt 50 kg műanyag tízévente megduplázódik, vagy hogy a világ műanyagtermelése az elkövetkező öt évben 30%-kal nő.
A műanyag korunk „élőhalottja”, valójában sosem hal meg. Beborítja a tengerek fenekét, ott lebeg a vizek felszínén, és adott körülmények között önmaga ezermilliomodnyi mikrorészecskeire bomlik, ilyen formában pedig épp olyan halálos, ha nem halálosabb, mint egészben. Napjainkban több mikroműanyag úszik az óceánokban, mint ahány csillag van az univerzum általunk ismert részében.
A műanyag ördögi természeténél fogva életének minden szakaszában üvegházhatású gázokat bocsát ki. Szó szerint „az” ördögi körbe keveredtünk: a globális felmelegedés hatására a műanyag veszélyes szennyezőanyaggá bomlik, ami tovább fokozza a klímaváltozás hatását és a globális hőmérséklet emelkedését. Mondhatjuk, hogy a minket körülvevő dolgok mindegyike hozzájárul a klímapandémiához – az autónk, a műanyaggal bélelt otthonunk és irodánk, a telefonunk, a tévénk és egyéb készülékeink, a műanyag edényeink, palackjaink, bevásárlószatyraink és még hosszan sorolhatnánk.
Két narratíva is létezik arra vonatkozóan, hogy miként fogjuk megoldani a műanyag és a világ helyzetét. Mindkettő ellen hevesen tiltakoznunk kell minden lehetséges fórumon. Az első az újrafeldolgozás. Az újrafeldolgozásra jó ideje nem tekinthetünk „a” megoldásként, hosszú távon sem. Iskolás gyerekekkel beszélgetve maga Boris Johnson is félrevezetésnek nevezte a műanyag újrahasznosítását: „A műanyagot valójában csak kevésszer lehet újrafeldolgozni. Amit tennetek kell, hogy felhagytok a műanyag használatával.”
A műanyaggyártók, a műanyagra épülő iparágak és az újrafeldolgozással foglalkozó szervezetek szeretnék velünk elhitetni, hogy az alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdasághoz az újrafeldolgozáson keresztül vezet az út. Ez azonban már nincs így. Napjainkban a világ több szén-dioxidot termel, mint amennyit elnyel. Tehát a célunk, hogy olyan módon kezeljük a már meglévő műanyag-szennyezést, ami lehetővé teszi, hogy fenntarthatóbban éljünk az óceánjainkat borító és a szárazföldi ökoszisztémáit szennyező szintetikus foltok miatt egyre nehezebben lélegző bolygónkon, a bolygónk érdekében is.
Egy létező elmélet szerint a műanyaghasználat a vásárlók problémája. Ez a másik narratíva, amiről le kell rántanunk a leplet. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának megakadályozása teljes mértékben az ipar és kormányzatok terhe, nem a vásárlóké. Ahogy azt az A Plastic Planet kampánycsoport frappánsan megfogalmazta: „A műanyag-újrahasznosítás csak elfüggönyzi a gondot, hogy tovább járhassunk a szennyezés útján. (A műanyag) nem a vásárlók problémája. A műanyag az ipar problémája. Mi azt vesszük, amit eladnak nekünk. Adjanak el valami jobbat!”
A glasgow-i klímaegyezmény két év diplomáciai tevékenységének eredménye – két évnyi elvesztegetett lehetőség, mivel a világ politikai és ipari vezetőit még mindig győzködni kell arról, hogy valóban forrósodik a Föld a lábuk alatt. A COP26 nyilvánvalóan nem volt más, mint néhány szelektív ügyet (ld. erdőirtás és fosszilis tüzelőanyagok) érintő konszenzusteremtő gyakorlat.
Az ökológiai vészhelyzet hüdraként tornyosul fölénk: nem szállhatunk szembe vele egyszerre egy fejet levágva, hiszen minden levágott fej helyén kettő új nő. Még Herkules sem győzné egyedül a harcot.
A szerző a Geo News ügyvezetője és a Jang – The Economist annual edition szerkesztője.
Twitter: @munazza193
A cikk eredetileg a The News portálon jelent meg.
Cikk forrása: geo.tv
Cikket fordította: Csörgő Viktória
Lead kép: A Magyar Természetvédők Szövetsége és az Éghajlatvédelmi Szövetség aktivistái több mint 100 ezer tüntetővel együtt követelik az érdemi döntéseket Glasgowban a klímaigazságosságért tartott felvonuláson. Fotó: Papp Endre, MTVSZ
