(Újra)használható tapasztalatok a hulladékmegelőzésben

Több szempontból is érdekesek és relevánsak a tapasztalataid. A Copenhagen Resource Institute szenior tanácsadójaként közvetlen rálátásod van az európai hulladékkezelés kérdésére, Dániában élve pedig személyesen éled meg a külföldi gyakorlatot. Hogy látod, mi a helyzet a fenntartható fogyasztással a dánoknál?

Herczeg Márton: Minden országnak megvannak a maga társadalom-gazdasági, kulturális és éghajlati sajátosságai, amelyek befolyásolják ezt. Az azonban majdnem biztos, hogy ha valakinek jövedelme van, azt valahogyan elkölti vagy befekteti valamibe. Például Dániában nagyon sokféle öko-címkézett termék (mosószer, papír-írószer és rengeteg szolgáltatás is), környezet- és egészségbarát, valamint méltányos kereskedelem révén importált termék kapható. Kiváló továbbá a helyi közlekedés (kényelmes és gyors a közösségi közlekedés, és gondolom, Koppenhága sokak szemében a bringázás mekkája). Rengeteg a szélerőmű, és valószínűleg világrekorderek az építési és bontási hulladékok esetében a kb. 98%-os újrahasznosítási mutatójukkal, hogy néhány területet említsek. Emellett számos bank kínál etikus befektetési lehetőségeket pl. zöld technológiákba.

Ugyanakkor a legkörnyezettudatosabb dánok is rengeteget utaznak repülővel. Azt hiszem, hogy mindenkiben meglévő vágy, hogy világot lásson. Az itteni árszínvonal viszont olyan magas, hogy ha valaki pl. kiadja a lakását pár hónapra, amíg elutazik más földrészekre, akkor gyakorlatilag spórol is. Emiatt - és pl. a nagyon magas marhahús fogyasztás miatt - nem véletlenül a legnagyobb a dánok ökológiai lábnyoma az EU-ban, bármennyire erős is a környezetszabályozási rendszerük és környezettudatosak az emberek.

A városokban sokan járnak kerékpárral tömegközlekedés helyett. Erre nagyon büszkék, a nemzeti identitás része, így egészségesebbek és környezetbarátabbak, és ezt tudatosítják is magukban. Azonban így egy év alatt meg is lehet annyi pénzt spórolni, amiből már futja egy repülőútra... Aki 30 km-t kerékpározik egy héten, az egy év alatt kb. annyi CO2-kibocsátást spórol, mint amennyivel egy Európán belüli retúr repülőúttal jár (kb. 300 kg CO2 utasonként). Nagyon nehéz elképzelni, hogy valaki az itteni sötét telet és az amúgy nagyon drága belföldi üdülést válassza ahelyett, hogy ugyanannyi vagy kevesebb pénzből elmenjen valahová napozni a tengerpartra. Ez egy olyan terület, ahol nem nagyon látom, hogy a fogyasztói „önmérséklet” hogyan is működ(het)ne.

A fogyasztáshoz kapcsolódóan: Az átlag dán emberek mennyire látják, hogy a szelektív gyűjtés nem elégséges a hulladékprobléma megoldásához?

A dánok alapvetően úgy gondolják, hogy ha nem szemetelnek, valamint szelektíven gyűjtik a hulladékot, visszaváltják a betétdíjas termékeket, akkor megtették a magukét.

Kutatások szerint az emberek nagyon kis része gondolja úgy, érzi azt, hogy a saját fogyasztási szokásai és a megtermelt hulladék mennyisége között összefüggés van. Van egy nyelvi érdekesség is: a dán genbrug szó újrahasználatot jelent, azonban ezt már évtizedek óta használják az újrahasznosításra is, hiába próbálják a szakmabeliek szétválasztani a kettőt. Egy átlagember számára nem biztos tehát, hogy látható a kettő közötti, egyértelműen meglévő tartalmi különbség.

Egyébként a progresszív, magas SZJA, valamint vagyonadók miatt a társadalmi különbségek alacsonyak, talán ebből adódik, hogy a társadalmi státuszt bizonyító „versenyfogyasztás” sokkal kevésbé szembetűnő, mint Magyarországon. Kevés a pláza, városszéli autós bevásárlóközpontok (Svédországgal ellentétben pl.) egyáltalán nincsenek. Itt egyáltalán nem kínos az, ha valakinek valamiből nem a legújabb van.

Hogy áll az ország az újrahasználati és újrahasznosítási kvótákkal?

Erre a kérdésre kicsit groteszk a válasz: Dániának rengeteget kellett környezeti szempontból rontania(!) a hulladékgazdálkodási rendszerén ahhoz, hogy az EU-s újrahasznosítási célokat elérje, legalábbis a csomagolóanyagok esetében. 2002-ig ugyanis tilos volt az egyutas italos csomagolás, így a belső piaci szabályokkal összhangban, valamint az újrahasznosítási célok érdekében – a gyártók és forgalmazók örömére – át kellett, illetve lehetett térni az egyutas csomagolásra, ami ezután hasznosításra, de nem újrafelhasználásra kerül. Ez azt hiszem, jó példája annak, hogy miért lenne szükséges az újrahasználatra és újrahasznosításra vonatkozó célok összehangolt meghatározása és szabályozása. A „tonnákkal és százalékokkal” való célmeghatározás néha azzal jár, hogy a kisebb tömegű, de a teljes életciklust tekintve nagyobb környezetterheléssel járó műanyag italos csomagolás veszi át az üvegpalackok helyét. Dániában egyébként szinte minden palack (műanyag, alumínium és üveg egyaránt) betétdíjas, természetesen minden áruházban működik automata palackvisszaváltó, azaz visszagyűjtésük nem gond, még ha „csak” újrahasznosításra is.

A HuMuSz a közeljövőben szeretne kampányt indítani a differenciált szemétdíj kapcsán. Tudomásunk szerint ez Dániában már a gyakorlatban is működik. Mik a tapasztalatotok, valóban motivál a hulladékcsökkentésre?

Jelenleg kb. az ország településeinek csak kb. 10%-án működik ún. pay-as-you-throw (PAYT) rendszer. A dániai tapasztalatok azt mutatják, hogy a „megtermelt” hulladék mennyisége nem csökkent ezeken a településeken, viszont a szelektív gyűjtést valamelyest tovább javította. Ez viszont – elsősorban a magas betétdíjaknak köszönhetően – egyébként sem gond. Így hát a rendszer magas induló beruházási költségigénye és az egyébként is jól működő gyűjtőrendszerek miatt nem terjedt jobban el ez a gyakorlat. A magasabb szemétdíjak itt illegális hulladéklerakáshoz ugyan nem vezettek, de sok esetben az ingyenes köztéri gyűjtőket kezdték használni.

Hogy látod, milyen esélye van a hulladék megelőzésnek egy olyan országban, amely tele van hulladékégetőkkel? Hogyan viszonyul a dán kormány ehhez a kérdéshez?

A kérdés jogos, mert valóban nehezíti a csökkentést. A hulladékégetők itt teljesen elfogadottak. Koppenhágában már 100 éve is volt égetőmű, tehát régóta együtt élnek a koncepcióval. Mindenki úgy tekint rájuk, mint a biztonságos és hasznos megoldás része. Minden égető kapcsolt hő- és villamosenergia-termelő, így fosszilis energiát kiváltó megoldásként néznek az égetőkre. Mindemellett a jelenlegi kormány a szektor további liberalizálásán, illetve a public-private partnership (PPP) típusú megoldásokon gondolkodik.

Van-e már most hulladék megelőzési stratégia Dániában? A helyi önkormányzatnak van-e reális esélye valódi hulladékcsökkentő intézkedések megvalósítására?

Jelenleg éppen konzultáció alatt áll a nemzeti stratégia draft változata, jövő év elején lehet végleges. Dániában több kisebb településnek egy közös önkormányzata van, így egy-egy kommune lélekszáma is nagyobb. Így sokkal méretgazdaságosabb lehet egy-egy ilyen intézkedés.

Hogyan lehetne a tömegeket hatékonyabban a hulladék megelőzés irányába vinni? Van erre Uniós koncepció?

Azt gondolom, hogy az EU már így is rengeteget tett. A 2008 novemberében elfogadott új hulladékos keretirányelv értelmében 2013-ig minden országnak megelőzési programokat kell kidolgoznia. Az EU 27 tagországának többségében talán meg sem említenék a hulladékgazdálkodási tervek ezt a koncepciót, ha Brüsszel nem erőltetné. Ráadásul pl. épp az adók tekintetében az EU eszköztára rendkívül korlátozott – a tagállamok nem hajlandóak saját adóügyeiket kiadni a kezükből - ezért véleményem szerint a szemléletformálást és a gazdasági eszközök megválasztását is minden tagállamnak a maga sajátosságait figyelembe véve kell kialakítania. A dán kormány egyébként idén egy 1.7 millió koronás (kb. 60 millió forintos) kampányt indít. Ezt a projektet mi intézetünk egy helyi kommunikációs céggel közösen nyerte el.

Mondj egy pár szót az intézetről. Hogyan jött létre a Copenhagen Resource Institute, és miből működik? Kinek, miben tudtok elsősorban segíteni?

A CRI egy olyan non-profit, de elsősorban projektfinanszírozású független tanácsadó szervezet, amelyet a Dán Környezetvédelmi Ügynökség hozott létre 1997-ben, azért, hogy az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) hulladékos Témaközpontjának vezetésére kiírt pályázatot megnyerje. Ez 1997 óta már negyedszer sikerült, igaz, a Témaközpont neve is mindig változott. Az időnk kb. kétharmadát így az EEA-nek végzett munka tölti ki. Emellett dolgozunk más nemzetközi szervezeteknek (OECD, UNEP), EU-s intézmények (Eurostat, DG Environment), valamint nemzeti kormányok (elsősorban skandináv országoknak) és magáncégek (pl. hulladékhasznosítással foglalkozó cégek) részére is.

Hogyan gyűjtötök adatokat a tagállamoktól, és ezek mennyire összehasonlíthatóak?

Mivel már 1997 óta a CRI az EEA aktuális hulladékos témaközpontjának vezetője, így nagyon jó viszonyban vagyunk a tagállamok szakembereivel és az Eurostatos kollégákkal is. 2006 óta ugyan az Eurostat a hivatalos hulladékos adatközpont, de gyakran előfordul, hogy az európai hivatalos hulladékos statisztikákon túlmenően egyenesen a tagországok szakembereitől próbálunk meg adatokat, becsléseket beszerezni. Természetesen mindig igyekszünk az adatok „mögé” is nézni. Az európai hulladékos statisztikák sokat javultak az elmúlt évek, évtizedek során, de még mindig elég nagy a szórás.

Készül-e rá az intézetetek, hogy az új EU-s hulladék irányelv majd nemzeti hulladék megelőzési programokat kér a tagállamoktól?

Most fejeztünk be egy munkát a DG Environment részére a francia BIO Intelligence Service vezetésével és a szentendrei REC-kel együttműködve, amely során elkészítettünk egy olyan hulladék megelőzési programok tervezését támogató segédletet, amely remélhetőleg a tagországok szakemberei számára segítségül lesz a nemzeti programok kidolgozásában. Emellett megpróbáltunk jó gyakorlatokat is összegyűjteni és bemutatni – közülük kiemelném Belgium Flamand régiójának a lakosságot és a termelőszférát is érintő intézkedéscsomagját, vagy Helsinki példáját és az angol „Love food hate waste” kampányt. Magyarországról a nemsitt.hu weboldal került a példák közé.

Mit jelent számotokra a megelőzés, milyen intézkedéseket sorolnál ide?

Egyszerűnek tűnik, de a fenti Guideline Brüsszelben, 2009 novemberében tartott konzultációja során is kiderült, hogy az „elkerült hulladék” mérése, becslése mennyi nehézségbe ütközik, mennyire nehezen megfogható a téma. Talán emiatt is kezdik legtöbben a hulladékpiramis következő lépéseinél a cselekvést. Mondhatnék egy nagyon egyszerű definíciót: adott szolgáltatást, funkciót mekkora anyagigény és hulladékintenzitás mellett tudunk biztosítani – lehetőleg úgy, hogy az összes megtermelt mennyiség is csökkenjen. Az egyik kulcskérdés, hogy mihez viszonyítjuk a megtermelt, vagy még inkább a meg nem termelt hulladék mennyiségét, sőt sok esetben még a hulladék definíciójával is vannak gondok. (Akit bővebben érdekel a hulladékmegelőzési mérőszámok témája: http://ec.europa.eu/environment/waste/prevention/pdf/WPG_indicators.pdf )

Általánosan elfogadott a GDP-hez vagy a lakosságszámra vetítve hulladékmennyiségeket vizsgálni, de a kép ennél árnyaltabb. Például az épületek bontásából származó hulladék mennyisége egy évtizedekkel ezelőtti technológia eredménye. Ezért pl. az én javaslatom az volt, hogy a hasznos lakótér mennyiségéhez felhasznált anyagmennyiséget használjuk az új építési tevékenységek anyag- és így későbbi hulladékintenzitásának mérésére.

Aztán például az élelmiszerhulladékok esetében kutatások szerint az egyszemélyes háztartások és a kertvárosokból ingázók jelentik a legnagyobb „veszélyt”. Dániában pedig több oka is van, hogy az egy főre jutó települési hulladék a legmagasabb az EU-ban: egyrészt (talán mert a dizájn itt nemzeti sportnak számít) sokkal gyakrabban cserélnek bútorokat, valamint TV-t, számítógépet, hifi-eszközöket, mint más országok lakói, de nagyon sok a begyűjtött kerti hulladék is – ugyanakkor viszont a gyűjtőrendszer teljesítménye is jobb.

Viccesnek hangzik, de az is probléma, hogy a „haszontalan hülyeségek”, azaz a teljesen felesleges, önmagában „szemét” termékek kategóriájára nem nagyon adható tudományos definíció. A családunk az ilyen holmikat lekvárzsibbasztó készüléknek nevezi és elkerülésük talán némi önuralom és gondolkodás kérdése, de nem várhatjuk el, hogy Brüsszel vagy Budapest a fogyasztó kezére csapjon, amikor ilyesmiért nyúl. Ráadásul, ami egyikünknek nyilvánvalóan haszontalan, ostoba termék, addig valaki másnak „éppen olyan kell” – és bármennyire kellemetlen is, de ez valószínűleg fordítva is igaz.