Figyelmeztető üzenet

Ez a cikk kb. 10 éve íródott.
A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ananász az avaron…

Év: 
2009
Szám: 
Nyár
Szerző: 
Perneczky László

  A pilisi osztálykiránduláson ananász-italosdobozt találtunk. Mélyen az erdőben, egy rögtönzött tűzrakó hely mellett hevert a kis szívószálas dobozka, társbérletben egy kupac egyéb hulladékkal. Íme, a modern fogyasztói társadalom állatorvosi lova, a tartalom, forma, eredet, használat és végső elhelyezés szempontjából is „kvintesszenciális über-szemét”.

 

Anyagerős gyakorlat

Kezdjük az elején: valahol a Közel-Keleten, netán egy tengeri olajfúró-toronyban kipumpáltak egy újabb hordónyi olajat. Az olaj, akár a szén, szerves eredetű ásvány, előbbi kezdetlegesebb tengeri szervezetek bomlásterméke, utóbbi fejlettebb növényeké. Az ember alig 300 éve bányássza a fosszilis szénhidrogéneket, mostanra már kiástuk és kipumpáltuk a földalatti tartalékok nagyját. Az évmilliókon át gyűlt, halmozódott megkötött szén-dioxidot meg földtörténeti léptékben pár másodperc alatt visszanyomtuk a légkörbe. A kőolajat csővezetéken pumpálták egy tankerhajóba, netán egyenest egy finomítóba. Lehet belőle kenő vagy üzemanyag, aszfalt vagy mint esetünkben, mindenféle műanyag. Mint a neve mutatja, a „mű anyag” a természetben nem alakul ki. Ha szét is esik, gyakorlatilag nem bomlik le, emberi időlépték alatt nem kerül vissza a körfogásba. Ebből az anyagból készült az erdőben talált nejlonzacskó, pillepalack, műanyag tányér, a kis dobozkánk belső borítása, és a szívószál is. A doboz merevségét kartonpapír adja. Egyetlen tonna papír előállításához 1,8 tonna fa, 400 m3 víz és bő 700 kWh energia szükséges. A papír alapanyaga, a cellulóz is szénhidrogén, amely legalább hamar lebomlik. Nem úgy az alumínium: bauxitból marólúggal magas hőmérsékleten timföldet gyártanak (marad a vörösiszap), abból meg igen energiaigényes elektrolízissel alumíniumot –például, mint esetünkben, sörösdobozt vagy fóliát.

Külcsín és belbecs

De lássuk, mi volt belül. Az ananász, a közép és dél-amerikai trópusokon honos. tobozszerű növény. A többi déligyümölcshöz– narancshoz, banánhoz– hasonlóan több ezer kilométert utazik a banánköztársaságokból, Hondurasból Guatemalából vagy ki tudja honnan, mielőtt gyümölcslé lesz belőle. Ha egészben szállítják, éretlenül, zölden szedik le, majd 13 Cº -nál hidegebb hűtőkonténerekben szállítják a tengeren át, például Hamburgba vagy Rotterdamba. A kikötőből közúton viszik érlelő üzemekbe, ahol mesterséges napfénnyel és érlelő gázzal „feltuningolják” a polcokra kerülő gyümölcsöt. Az italokhoz már csak a sűrítmény érkezik – azt tán ne firtassuk, hogy valóban csak a gyümölcshús került-e bele, vagy hogy mennyi vegyszermaradék lehet benne. Az adalékokat és tartósítószereket immár kötelező feltüntetni a dobozokon, és ismerjük el, az ananászlé esetében legalább a kiinduló anyag gyümölcs. A szénsavas üdítők többségére ez nem igaz. Az utolsó áttörés e téren a „zero cukor”volt, most már tényleg vannak olyan italok, amelyek mutatóba se láttak semmilyen természetes anyagot. Annyira demagóg duma lenne meghirdetni, hogy csak nálunk termő almát, barackot, cseresznyét, szőlőt fogyasszunk?!

A kör bezárul?!

A kiránduláshoz aztán anya vásárol és csomagol. Legyen könnyű, praktikus, finom, legyen benne vitamin is, ne igya le vele magát a gyerek, ne kelljen hazacipelni üresen se. Igazán kényelmes.

Aztán elindulunk a kocsival, dohogunk, hogy a többi autós miatt micsoda dugó van, hiába a légkondi, melegünk van, és atöbbi kiránduló mennyi szemetet hagyott hátra. Ez egy népszerű ösvény, majd csak jön valaki, és felszedi a szemetet, már úgyis ott van egy kupac, mi is mellé dobjuka magunkét… A kör bezárul? Egyáltalán nem! Kis dobozunk élete eddig nyílegyenesen alakult, bölcsőtől a sírig. Figyeljük csak meg, hány kilométert utazott, mennyi energiát igényelt eddig ez a kis doboz! Kibányászták az alapanyagokat, megtermelték, permetezték, trágyázták az összetevőket, szállították, alakítgatták, újra szállították, be-, ki- és átcsomagolták számtalanszor, anyagokat kevertek bele vagy vontak ki belőle. Mennyi anyag, mennyi energia, mennyi melléktermék és szennyeződés! Rengeteg szervezési feladat, logisztika, mérnöki tudás, marketing, szabályozás, pénzmozgások és egymásra épülő rendszerek. Ha a dobozkánkat ráadásul egységnyi ember termelte, akkor legalább még egyszer ennyien brókerkedtek vele, adták, vették, hirdették mindenki levette a maga hasznát. Igen, a határtalan emberi elme kitalálta, hogyan lehet mindezt megvalósítani. Azt persze már kevesen gondolják végig, hogy miért van erre szükség. Az erdőből már nem látszanak a meddőhányók, a vörösiszap-tavak, csővezetékek, a monokultúrás ültetvények, a minimálbéren dolgoztatott munkások, a mindent bedaráló üzemek, az alapanyagokat szállító tankerek, vasutak és teherautók, a márkafejlesztők és kereskedők. Csak a csecse kis kétdecis dobozka látszik, ananász az avaron, a praktikus szívószállal. Már az se sokáig, ahogy eltűnünk a kanyar mögött…

A VILÁG HELYZETE 2009

A Worldwatch Institute (Világfigyelő Intézet) több mint harminc éve kíséri figyelemmel Földünk környezeti állapotának változását, és 1984 óta évről évre megjelenteti A világ helyzete című könyvsorozat aktuális kötetét az emberiség előtt álló egyik legnehezebb feladatról: hogyan építhetünk fel egy környezeti szempontból fenntartható világot? A legújabb kötet az éghajlatváltozásról szól, ám mégis kicsit más, mint az eddigiek. A kérdés, amelyet körüljár, igen egyszerűen megfogalmazható: mit tehetünk az éghajlatváltozás ellen? A válaszok pedig igen sokrétűek, igazi kaleidoszkóppal van dolgunk. A sorozat idén némi formai újítással rukkolt elő: a 20-25 oldalas áttekintések mellett találhatunk egy olyan, csaknem százoldalas blokkot is, amelyben 23 rövidebb írás szerepel.