Műanyag-újrahasznosítás: a nagy humbug
Itt a vaskor vége? Az 1960-as évek elején a tudósok és a műanyaggyártók azt jósolták, hogy a polimerek gyártásában elért káprázatos fejlődésnek köszönhetően a műanyag le fogja taszítani a legelterjedtebb anyagok dobogójáról a fémet, az üveget és a fát. Mindenki el volt ragadtatva. Mohamed Larbi Bouguerra írása.
Roland Barthes szemiológus (kórtünettanász) 1957-ben „alkímiai anyagnak”, „csodának” nevezte a kőolaj desztillációjának termékét. Egy évvel később Raymond Queneau költőt elbűvölte a sztirolok éneke és a naftából létrehozott „számtalan használati tárgy” esztétikája. (A nafta a finomítás útján létrejött folyadék, amelyből a legtöbb műanyagot készítik.) A XXI. századra a műanyag ténylegesen le is nyomta a konkurenciát. A petrolkémiai ágazat 1950 és 2015 között, de főként az elmúlt húsz évben, több mint 8 milliárd tonna műanyagot állított elő, és továbbra is egyre gyorsabb ütemben folyik a gyártás.
Az extázis után jött az elborzadás
ma, hetven évvel később, évente 350 millió tonna műanyaghulladékot termelünk. Az ezzel okozott szennyezés bizonyítottan súlyos veszélyt jelent élőre és élettelenre egyaránt. Műanyagot iszunk, eszünk és lélegzünk. E szintetikus kataklizma kezelésére hirdetik bőszen a petrolkémiai iparágak a szerintük mágikus megoldást: az újrahasznosítást, amelynek Möbius-szalagja – egy kör alakú nyíl, (címkép) amelyet a lobbik az 1980-as évek végén találtak ki – egy olyan gazdaság szimbóluma, ahol semmi sem vész el, és minden átalakul. Egy olyan gazdaság, amely továbbra is termeli ezt a környezeti mérget, de részben újrahasznosítható formában.
Mivel az újrahasznosítást ésszerűbbnek és természettudatosabbnak tartják, mint az égetést vagy a hulladéklerakást, az mára a világpolitika egyik prioritásává vált. Az eredmény azonban vitatható: négy évtizednyi propaganda után az 1950 és 2017 között előállított és kidobott 6,3 milliárd tonna műanyagnak kevesebb mint 10%-át sikerült újrahasznosítani. Pedig ezt az irányelvet egész Európa és különösen Franciaország szinte zavarba ejtő lelkesedéssel fogadta el.
2019-ben a francia miniszterelnök egetverő célt tűzött ki: 2025-re a nemzeti műanyaghulladék 100%-át újra kell tudni hasznosítani. Hogy hogyan? A gyártókat felelőssé kell tenni az általuk gyártott polimer tárgyak utóéletéért. A francia hozzáállás teljes mértékben összhangban van az Európai Bizottságéval: a tagállamok számára kötelező 2021-től az egyszer használatos műanyagok betiltása; a műanyag palackok legalább 30%-át újrahasznosított anyagból kell előállítani, és 2030-ra el kell érni a csomagolási műanyaghulladék 55%-ának újrahasznosítását.
recycling ARC 2020 plakát
Kapva az alkalmon, az európai gyártók nem késlekedtek hírül adni, milyen, az új európai jogszabályokra szabott „innovatív” technológiát fejlesztettek ki. A BASF és a Borealis vegyipari vállalat, a Südpack csomagoló cég és a bajor Zott tejipari vállalat 2022-ben a mozzarellának egy olyan többrétegű csomagolás prototípusát találták ki, amely teljes egészében újrahasznosított nejlonból és újrahasznosított polietilénből készült. Ezek a széles körben nyilvánosságra hozott „kísérleti projektek” azonban csak cseppek a politikai ambíciók tengerében. Már csak azért is, mert mind Európában, mind az Egyesült Államokban a megszorítások korában a műanyaghulladék összegyűjtéséhez és szétválogatásához szükséges infrastruktúrába való beruházás csak ritkán van napirenden. Ezért fordulnak elő olyan eklatáns, bár mindennapos leleplezések, mint amilyet Brandy Deason, a texasi Houston lakosa tett közzé tavaly nyáron: néhány nappal azután, hogy nyomjelzőt helyezett a szelektív kukájába, a helyzetfelismerő a műanyagszemetét nem egy korszerű feldolgozóközpontban, hanem egy óriási szabadtéri hulladéklerakóban találta meg.
Ez a szélsőséges eset rávilágít, hogy mennyire felelősek a gazdasági megfontolások az újrahasznosítás kudarcáért. Az olajból vagy gázból előállított etilén túlkínálatának köszönhetően leesett a „szűz” műanyag ára, és ez aláásta azoknak az európai újrahasznosítóknak a jövedelmezőségét, akiknek üzleti tevékenysége nagyrészt a polietilén (az etilén polimerje) újrafeldolgozásából áll. Egy olyan világban, amelyet a költség-haszon iránytű vezérel, miért részesítenék előnyben az európai gyártók és forgalmazók az újonnan előállított termékeknél drágább újrahasznosított termékeket? Németországban a Veolia rostocki üzeme évente mintegy 36 000 tonna használt polietilén-tereftalátot (PET) hasznosított újra. Az üzem azért zárt be, mert a vezetőség szerint az élelmiszeripar nem volt hajlandó támogatni ezt a környezetbarátabb, de drágább terméket. Hollandiában pedig az amszterdami Umincorp műanyag-újrahasznosító üzem jelentett csődöt. Hacsak az Európai Unió nem dolgoz ki új, szigorúbb szabályozást, nyugaton az újrahasznosítás képtelen lesz versenyezni az etilénáradattal. Annál is inkább, mivel Kínában, az Egyesült Államokban és Szaúd-Arábiában hamarosan új etilént előáálító üzemek épülnek, ami – ha a kereslet változatlan marad – az árakat még jobban le fogja vinni.
A nagy átverés az újrahasznosításban azonban máshol rejlik
az eljárás sem technikailag, sem gazdaságilag soha nem volt életképes; az ipari vállalatok ezt már régóta tudják, de sikeresen kihasználják a hatalom korrumpálhatóságát és a lakosság hiszékenységét. A Center for Climate Integrity (CCI) 2024 februárjában közzétett jelentése részletesen ismerteti azt a titkot, amelyet lényegében senki sem akart felfedni. A nagy petrolkémiai vállalatok évtizedeken át tudatosan idézték elő a műanyaghulladék-válságot. „Hazudtak – mondja Richard Wiles, a CCI egyik tisztviselője. – Eljött az ideje, hogy felelősségre vonják őket az általuk okozott károkért.”
A több ezer műanyagfajta közül jelenleg csak kettő rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek lehetővé teszik az újrahasznosítást: a PET és a nagy sűrűségű polietilén (HDPE). A folyamat ezért aprólékos válogatást igényel, ami növeli a költségeket, merthogy a műanyaghulladékból ki kell a szelektálni a műanyag ötvözetekből vagy egyéb más anyagból álló elemeket. Egy ugyanúgy PET-ből készült palackot és egy PET-ből készült befőttesüveget is szét kell választani, ha különböző adalékanyagokat vagy színezékeket tartalmaznak, ugyanígy külön a zöld és külön az átlátszó PET-palackokat. Egy másik nagy gond, hogy a műanyagok minden egyes újrafelhasználáskor valamennyire lebomlanak, így csak általában egyszer, maximum kétszer lehet őket újra felhasználni. Különben nemcsak tulajdonságaik romlanak, hanem toxicitásuk is növekedhet.
A petrolkémiai ágazat mindig is tisztában volt ezekkel a strukturális problémákkal. A nyolcvanas évek közepén, hogy kivédjék a nyíltszini szeméttelepek és az eldobható tárgyak elleni egyre hangosabb tiltakozásokat, és hogy elkerüljék egy túlságosan korlátozó szabályozás kockázatát, kitalálták az újrahasznosítást. 1984-ben a petrolkémiai és a palackozóipar létrehozott egy alapítványt, amelyben elkötelezi magát e folyamat mellett. A következő évben az ágazat nagy felhajtás közepette egy kutatóközpontot létesített a New Jersey-i Rutgers Egyetemen, majd el is indított egy újrahasznosítási kísérleti projektet a minnesotai Saint Paulban, éppen akkor, amikor a városi tanács betiltotta a polisztirol felhasználást. Maguk között tisztában voltak vele, hogy ez a fajta újrahasznosítás nem fog megoldani semmit. „Lehetséges, hogy egy nap lesz rá megoldás – jegyezte meg az Eastman Chemical egyik képviselője 1994-ben egy erről a témáról szóló konferencián, – de valószínűbb, hogy felébredünk, és rájövünk, hogy egyáltalán nem tudunk megbirkózni a szilárd hulladék újrahasznosításával”. De ez nem igazán izgatta őket, mert ahogy az Exxon egyik alkalmazottja mondta az Amerikai Műanyag Tanács (APC) munkatársainak: „Elkötelezettek vagyunk a műanyagok újrahasznosítása mellett, de nem vagyunk kötelesek eredményeket is elérni”.
Ez az „elkötelezettség” negyven éve nem áll másból, mint az újrahasznosítás délibábjával kapcsolatos dezinformációs és ködösítő kampányokból. Ezeket hol a petrolkémiai multinacionális vállalatok, hol azok szakmai szövetségesei és alapítványai, hol pedig számos fedőszervezetük vezényli le. Az 1990-es évek végén a polisztirol és a polivinil-klorid (PVC) betiltásával több államban még rá is kapcsoltak. „Az alapoknál kell kezdenünk és gerillaháborút kell folytatnunk, mint ellenfeleink” – jegyezte meg az Európai Műanyaggyártók Szövetségének (Plastics Europe) 1994. január 2-i ülésén az egyik résztvevő.
Dollármilliókat pumpáltak hát a kommunikációs ügynökségek kasszájába, hogy eladják a „megoldást” és az emberek tudatába beültessék az olyan kifejezéseket, mint a „modernitás”, a „technológiai innováció”, a „hatékonyság”, az „elkötelezettség”, „a műanyaggazdálkodás integrált megközelítése”, a „gazdasági előny” stb. Ma dicshimnuszokat zeng az ipar a „fejlett újrahasznosítás” erényeiről, amely valójában egy olyan égetéssel vagy kémiai lebontással járó eljárás, amely a hagyományos módszernél szennyezőbb, és csak 1–14%-ban eredményez újrahasznosítható anyagot.
A petrolkémikai ipar megnyerte a csatát: 2021-ben az Egyesült Államokban a műanyaghulladéknak mindössze 5-6%-át hasznosították újra, és egyre csak nőtt a polimergyártás. 2022-ben az ICC jelentése alapján a kaliforniai főügyész vizsgálatot indított a gyártók ellen „a globális műanyagszennyezési válságban játszott szerepük miatt”. De ugyan melyik nemzetközi bíróság fogja megvédeni az emberiséget e bűnös ténykedésüktől?
Cikk és képek forrása: greenfo.hu / magyardiplo.hu
