Dr. Dúll Andrea: „Ahogy átlépünk a hajléktalanokon, úgy tagadjuk a klímaváltozást is”

  • 2020. március 05.
  • Abigail
Szerző: 

Vajon miért tagadják a klímaszkeptikusok a klímaváltozást? Miként jelenik meg a bűntudat a környezetszennyezés aspektusából? Valódi szorongás-e a klímaszorongás, betegségről van-e szó, amit kezelni kell és lehet? Miért állítjuk magunkról, hogy környezetkímélően élünk, például szelektíven gyűjtjük a hulladékot, ha a valóságban nem tesszük? Ezekre a kérdésekre keresték a választ Dr. Dúll Andrea környezetpszichológussal, az MTA doktorával, az ELTE Pszichológiai Intézetének egyetemi tanárával.

 

Miért okoz kárt az ember a környezetének? Van válasza az ökológiai szemléletű környezetpszichológiának erre?

 

Először is látni kell, hogy az ökológiai szemléleten nemcsak a fenntarthatóságot értjük, hanem azt, amit az ökológia valamikor a görögöknél is jelentett: vagyis egy meglévő helyzet nem lehet független attól, amibe ágyazódik. A ’60-as ’70-es években kialakult az a rendszerszemlélet, hogy minden mindennel összefügg, és ebben az értelemben ökologikussá vált a gondolkodás.  Ekkor már számos olyan változás megjelent a világban (túlnépesedés, környezetszennyezés), ami arra hívta fel a figyelmet, hogy meg kell értenünk, az ember miért bánik ennyire hanyagul a környezetével. Miért zsákmányolja ki a természetet például, de vonatkozik ez az épített környezetre is.

Tehát miért hagyja pusztulni a műemlékeit, miért viselkedik a városokban figyelmetlenül, miért nem nyújt segítséget embertársainak. Alapjában véve az ember együttműködő faj, mégis képes a földön fekvő hajléktalan embert átlépni. Az ökológiai szemlélet rámutatott arra, hogy a városi környezetben nagyon nehéz ennyi szerteágazó ingert befogadni. Tehát akkor, amikor az ember a hatodik hajléktalan embert látja a sarkon, azt érzi, hogy ez már sok: nem veszi észre, pszichológiai értelemben bezár, átlép rajta.

Az ökológiai vonulat kikerült más pszichológiai tudományterületek fennhatósága alá is, hiszen minden viselkedésnek megvan a környezeti kontextusa. Felmerült, hogy nézzük meg, az emberek miért gyűjtenek szelektíven, vagy miért nem, miért mondják azt, hogy elzárják a fűtést, ha közben kinyitják az ablakot. Elkezdtük vizsgálni az ember és a környezet viszonyát.

 

Viszonyulás az is, hogy elfogadjuk-e a klímaváltozást, vagy sem. A klímaszkeptikusok egyenesen tagadják. Vajon miért?

 

Pont ez érdekli a környezetpszichológiát: miként lehetséges, hogy ma, amikor létezik egy tudás arról, hogy a klímaváltozás egy globális környezeti probléma, mégis vannak emberek, akik azt mondják, hogy ez nem igaz. Meg kell érteni, hogy a klímaváltozás sokak számára a hit kategóriájába esik. Mert természetesen senki nem tud meggyőződni erről a globális tudásról egészében: hihet benne vagy tagadhatja. A hétköznapi ember nem tudós, és ha valakinek bebizonyítják logikus(nak tűnő) érveléssel, hogy a Föld lapos, akkor előfordulhat, hogy elhiszi, a tudományos tények ellenére is. Sok ember nem racionálisan értékeli a hallott információkat. És akkor ide kapcsolódik az a tény, hogy a klíma léptékű kérdéseket nem tudja teljes egészében befogadni az ember, vagy néha egy populáció sem – ezért számukra kérdéskör a hit kategóriájába esik.

A pszichológusnak el kell fogadnia, és meg kell értenie, hogy az emberek a tagadás és a klímaszorongás kontinuumon sokféleképpen helyezkednek el. És funkciója van annak, ha egy populáció azt mondja (az ő számukra lehet ennek lélektani funkciója), hogy nincs klímaváltozás. A klímaváltozás nemcsak olyan pszichológiai késztetéseket indít be, hogy „meg akarjuk menteni a Földet”. Az is pszichológiai funkció, hogy nem ismerem el ennek az egésznek a létjogosultságát. Ez is egy pszichológiai szükségletet szolgálhat ki. „Én ugyan nem mondok le a nejlon használatáról, mert az érett epret hogyan viszem haza.” És innen már csak egy lépés azt mondani, hogy az a pár száz nejlon, amit én eldobok egy évben, nem számít semmit. Mert ez a hozzáállás fenntartja az én pszichológiai állandóságát vagy egyéb szükségleteit.

 

Konkrétan a klímaváltozás tagadása mögött húzódik pszichológiailag is megragadható ok?

 

Ezek annál újabb tudományos kérdések, mint hogy én most egyértelmű állításokat hozhatnék. Nagyon sokféle oka lehet pszichológiailag, hogy egy ember miért tagad. Például olyan közegben nevelkedett, ami más világlátású, rugalmatlan, viszonylag lehorgonyzott állításokban gondolkodik, és az egyén mindezt nem vizsgálja felül. Lehet mögötte tényleges félelem, ami kapcsán az emberek a világvégét várják. A szorongás nem racionális, nem követhető észérvekkel, és az egyik szorongáscsökkentő mechanizmus az, hogy a félelem tárgyát az egyén tagadja, nem létezővé teszi. Ez hasonló ahhoz, amikor a hajléktalan embert átlépjük: „megkímélem” magam attól a helyzettől, hogy szembe kelljen néznem adott dolgokkal. A tagadás oka lehet kognitív egyszerűség is. Egy olyan gondolkodási leegyszerűsítési hajlam, ami miatt ezek a dolgok nem láthatóak be az ember számára.  Nagyon sokféle oka lehet annak, hogy ha valaki azt mondja: ez nincs.

 

És azok, akik megélik a szorongást? Milyen típusú szorongásról beszélhetünk?  Betegségről van szó?

 

A középiskolásoknál egyre erőteljesebben megjelenik a klímaszorongás: előfordul, hogy 17-18 éves lányok manapság kijelentik, hogy ők nem hoznak erre a világra gyereket, mert katasztrófa van. Ezeknek az állításoknak a megjelenése tény. Egyelőre a fiataloknál és az időseknél is elég széles sávot ölel fel a klímaszorongók aránya, de nem tudok adatokat mondani, mert még nincs reprezentatív kutatás. Az emberek konkrétan megfogalmazzák a félelmüket. Egy könyvkiadó tette fel nekem a kérdést, hogy egyáltalán lehet-e például óvodásokkal beszélgetni erről a témáról. Szerintem igen. Egy óvodáskorú sem tudja elkerülni, hogy például a világhálón ne lásson műanyagtól elhullott madarat. Kell velük beszélgetni, a maguk értelmi és érzelmi fejlettségüket figyelembe véve. De ne riogassunk, az is lényeges.

 

 

A cikk folytatódik!

 

az eredeti itt olvasható: okoroom.hu