Kéne a termékdíj-bevétel? Vagy történik is valami?
Illés Zoltán nyilatkozata alapján a jövő év elejétől meg kívánják
szüntetni a jelenlegi koordináló szervezeteken alapuló
begyűjtési és újrahasznosítói rendszert, a piacon egy
állami kézben lévő hulladékügynökséggel fogják megoldani
a feladatokat. A jelenlegi rendszerből fakadó jelentős
állami bevételkiesésre hivatkozva a termékdíj-mentességet
Lobbi eltörlik, kötelező lesz annak megfizetése.
A jelenleg tisztán piaci alapokon működő szelektív gyűjtési és újrahasznosítási rendszer legfőbb mozgatórugója, hogy a termékdíj alóli teljes mentességet lehetővé teszi az annak megfizetésére kötelezett gyártók számára, amennyiben azok egy a termékdíj töredékét kitevő licencdíjat megfizetve csatlakoznak egy koordináló szervezethez. A koordinálók dolga, hogy üzemeltessék a begyűjtési és újrahasznosítási rendszert, ami egyben hatalmas üzlet is. A koordináló szervezetek rendszere önmagában működőképes lehetne, ha a szervezetek tulajdonosai nem maguk a gyártók és hasznosítók lennének, és ha a koordináló szervezetek között nem alakulna ki versengés, mert ezek teszik üzleti kérdéssé a hulladékhasznosítást. Szükség van végre a termékdíjas szabályozás átláthatóvá tételére, egyszerűsítésére és szigorítására, legalábbis arra, hogy a licencdíj csak a tényleges begyűjtött hulladék mennyiség után adjon lehetőséget mentességre, ne az azt meghaladó kibocsátott mennyiségre.
A jelenlegi és a tervezett rendszer végső célja az újrahasznosítás fokozása. Az érvényben lévő jogszabályok szerint azonban a prioritások közt első helyen szerepel a hulladék keletkezésének megelőzése, ezt követi az újrahasználat (ld. betétdíjas csomagolások), ami kevesebb környezeti terheléssel jár, mint az újrahasznosítás. És csak ezek után következik környezetterhelési szempontból az újrahasznosítás. Utóbbi a megelőzéshez és újrahasználathoz képest túlfinanszírozott, túlzottan ösztönzött, pedig valójában egy csővégi megoldás. A hulladékmegelőzés csupán hangzatos pr kampányok szintjén jelenik meg a gyártók részéről, hiszen az egyet jelentene a fogyasztás mérséklésével. Másrészt a gyártók és a hasznosítók is érdekeltek a fokozott hulladéktermelésben, hiszen annak piaci értéke van, vagyis ellenérdekeltek a megelőzésben. Ezért nem lehet tisztán piaci alapokon működtetni a hulladékgazdálkodást.
A jövőben tervezett rendszernél nem látjuk, hogy a környezetvédelmi szempontból legkényesebb pontokon változás történne, ti.:
- továbbra is az újrahasznosítást tervezik finanszírozni a termékdíjból, nem a megelőzést (hiszen az államnak is a bevétel kell);
- a befolyó termékdíj a jövőben is a MÁK nagy közös kalapjába kerül mindenféle címkézés nélkül, vagyis követhetetlen az elköltése.
Arra vonatkozóan sem hallottunk konkrét tervről, hogy az állam ösztönözné a hulladékfeldolgozást és a másodnyersanyagként való hazai felhasználását, pedig ezzel új munkahelyeket is lehet teremteni és a szelektív gyűjtésnek csak így van igazi értelme. Látni szeretnénk azt is, hogy a széttöredezett hazai hulladékgazdálkodást végre országos szinten kezdik el tervezni.
Egy hatékony hulladékgazdálkodási rendszer - bárkinek is legyen a kezében: valóban nonprofit koordináló szervezeteknek vagy az államnak – akkor működhet megfelelően, ha a környezetvédelem elsődlegessége mellett abban megfelelő arányban tükröződnek a különböző érdekek, így a lakosság, a civilek, a szakmai, tudományos műhelyek, az állam, a hasznosítók és gyártók véleménye is.
Graczka Sylvia
