A német társadalomban az értékek hierarchiájában a pontosság, a megbízhatóság, illetve a kiszámíthatóság minden bizonnyal igen magas helyen szerepelnek. Sõt, nemcsak mint értékek, hanem mint általában elvárható és jellemzõ tulajdonságok mentek át a köztudatba, s ez korántsem csak a németek önmagukról alkotott képére jellemzõ, hanem -- még ha sztereotípiának tûnik is - az ország és lakóinak megítélésére, kívülrõl is.

Épp ezért meglepõ, hogy rövid, alig egyhetes németországi tartózkodásom alatt kettõ, már folyamatban lévõ ügy felderítésérõl lehetett folyamatosan hallani, a harmadik pedig éppen akkor robbant be a köztudatba.

Hulladékgazdálkodás

Németországot sokan a szelektív hulladékgyûjtés mintapéldájának tartották hosszú idõn keresztül -- Ausztria mellett természetesen -- ahol eredményesen sikerült a lakosságot hulladékának különválogatására rábírni. Ezzel kapcsolatos kételyek már két-három évvel ezelõtt is hallhatók voltak, amikor is néhány nagyváros utcáiról hirtelen eltûntek a szelektív hulladékgyûjtõk. A lakosság persze nem értette, hogy egyszeriben miért okoz gondot a kiírás szerint különválogatott hulladék újrahasznosítása. Gyakran elõfordult, hogy a csomagolóanyagokat tartalmazó szelektív konténer tartalma a szemétégetõben végezte. Mikor persze mindez kitudódott, a lakosságban megrendült a szelektív gyûjtésbe, illetve a kezelõ szervek kompetenciájába vetett hit.

A baj magával a rendszerrel van. A jelenleg használatos Zöld Pontos (Grüne Punkt) szisztéma lényege ugyanis, hogy a gyártók csak úgy hozhatnak bármilyen terméket forgalomba, ha annak csomagolását újra lehet hasznosítani. Ennek igazolására jelenik meg az egymásba hajló két zöld nyilacska a termék csomagolásán. Mivel az "átállás" annak idején több gyártótól igényelt volna technológiaváltást, a rendszer elterjesztése érdekében a Zöld Pontot azok a termékek is megkapták, amelyek nem feleltek meg az újrahasznosíthatóság támasztotta követelményeknek, mint pl. a "közkedvelt" Tetra Pak kombidobozok. Így történhetett, hogy az összegyûjtött, igaz, nem mindig tisztára mosott csomagolóanyagok inkább a szemétégetõben végezték, mint mondjuk a mûanyag-újrahasznosítóban.

A német alaposságot, már-már pedantériát ismerve erre hogyan kerülhetett sor, azt csak most értettem meg. Hellmut Trienekens, a begyûjtést és újrahasznosítást egész Németországszerte végzõ vállalat vezetõje rács mögött ül. Összesen 20 millió márkával vesztegette meg különbözõ német városok vezetõit, hogy kizárólagos jogot szerezzen a hulladék begyûjtésére. Cégében is elõszeretettel alkalmazott volt politikusokat, magas fizetéssel. Vagyonát egymilliárd Eurora becsülik, és röviddel letartóztatása elõtt 450 millió Euroért sikerült vállalatát a hazánkban is jelenlévõ, német RWE-nek eladnia. Mint kiderült, kisebb-nagyobb összegû megvesztegetései a kölni szemétégetõmû építése körül csúcsosodtak ki. Annak idején az égetõmû megépítése erõs társadalmi ellenállásba ütközött, a Sozialistische Selbshilfeinitiative Köln (SSK -- Kölni Szocialista Önsegítõ Kezdeményezés) akkoriban egy városi komposztálóüzemet mûködtetett, s inkább a háztartási hulladék mennyiségének csökkentése mellett foglalt állást, s kampányolt az új szemétégetõ megépítése ellen. Az égetõmû mégis megépült, olyan kapacitással, hogy Köln városának rendszeresen termelõdõ hulladékmennyisége nem volt elegendõ, hogy azt gazdaságosan üzemeltesse, s így a szomszéd városokból kellett hozzá szemetet vásárolnia. Az SSK által mûködtetett komposztálót pedig egészségügyi indokokra hivatkozva bezáratták.

Összefonódások

Még fel sem ocsúdott a német közvélemény a Trienekens és a Bioland cégek botrányaiból, máris a politikai élet vonja magára a figyelmet. A német védelmi miniszter, Rudolf Scharping százharmincezer márka összegû támogatást kapott egy bizonyos Hunzinger PR tanácsadó cégtõl. A miniszterelnök egy éjszakát gondolkodik, másnapra kész a válasz: miniszterének távoznia kell. Valószínû, hogy döntésének hátterében a közelgõ választások állnak, egyszerûen szabadulni akart a már korábban is botrányt kavart minisztertõl, aki annak idején a boszniai NATO bombázás elõestéjén csapatait magára hagyva barátnõjéhez repült Mallorcára, természetesen az állam gépén és pénzén. Hamarosan azonban kiderül, hogy nemcsak Scharping fogadott el pénzt a szóban forgó tanácsadó cégtõl, hanem Özdemir, a török származású népszerû zöldpárti politikus is nyolcvanezer márka összegû hitelt vett fel hivatalba lépésének idején, hogy az adóhivatalnak járó tartozását leróhassa. Scharpingot elbúcsúztatják, aki emelt fõvel távozik, hangsúlyozva, hogy semmi törvénybe ütközõt nem követett el. Mindeközben további politikusokról derül ki, hogy kisebb-nagyobb összegeket vettek fel a szóban forgó tanácsadó cégtõl.

Ha a hatalom korrumpál, akkor a hatalom koncentrációja a korrupció melegágya. Persze lehet, hogy nem ilyen egyszerû az összefüggés a brüsszeli bürokrácia és az ottani mezõgazdaság "maffiaszerû viszonyai" között. Bárcsak tévednék és derülne ki a politikusokról, hogy õk sem nagyobb arányban korruptak, mint a polgári munkát végzõ emberek. De tartok tõle, hogy a jelenlegi társadalmi morál hatására -- vagy éppen annak hiányában -- mindenki azzal kereskedik, ami éppen adatott neki. Így lettünk a hatalom, a pénz, a tudás birtokosaiból annak dealerei, vagy dílerei -- ráadásul sokak szerint eléggé el nem ítélhetõ módon.

Jelen írásommal nem Németországot kívántam kritizálni. Távol álljon tõlem, hogy az európai demokrácia e fellegvárának bástyáit ostromoljam. Tartok tõle, hogy bármely országban tett utazásom során tudnék hasonló információkat gyûjteni, ilyesfajta botrányokról tudósítani. A problémát abban látom, hogy a választópolgár kezdi elveszíteni hitét a politikusokban. Sajnos, hogy csak a politikusokban és nem magában a rendszerben. Pedig a probléma ott van.

- Nekünk mindannyiunknak szabad akaratunk van.