A műanyag benne van az esőben, a hóban, az óceánokban és az emberi szervezetben is
A műanyag volt a legutolsó dolog, amire Gregory Weatherbee számított, amikor mikroszkóp alatt elemezte a coloradói Sziklás-hegységben gyűjtött esővízmintákat. Az amerikai kormányzati Geológiai Kutatóprogramban (United States Geological Survey, USGS) dolgozó kutató leginkább talajrészecskékre és ásványokra számított, ehelyett sokszínű, mikroszkopikus műanyag szálakat, szemcséket és szilánkokat talált.
A felfedezést bemutató tanulmány komoly kérdéseket vet fel a levegőt, a vizeket és a talajt globálisan szennyező műanyag mennyiségét illetően. A szerző szerint a legfőbb megállapítás, hogy jóval több műanyag vesz minket körül, mint amennyit a szemünkkel látunk. „Benne van az esőben, a hóban, része a környezetünknek.”
Weatherbee eredetileg nitrogénszennyeződésre vadászott, így a mikroszkópos vizsgálatok eredményei kisebbfajta sokkal értek fel. A műanyagszennyezés ténye ugyanakkor összhangban áll egy másik friss tanulmánnyal, amely a Pireneusok francia oldalán talált műanyagrészecskék alapján felvetette, hogy a plasztikszemcsék a széllel több száz, akár több ezer kilométert is megtehetnek. Korábbi kutatások találtak már mikroműanyagot az óceán legmélyebb régióiban, az Antarktiszon, delfinek gyomrában és magyarországi folyókban is, sőt egy kutatásból nemrég az is kiderült, hogy egy ember átlagosan negyed kiló műanyagot fogyaszt el évente.
Esszük, isszuk, belélegezzük
A mikroműanyag-szennyezés nagyrészt a szemétből származik: a plasztikhulladék 90 százaléka nem újrahasznosított, így a természetbe kerülve lassan kisebb és kisebb darabokra hullik. Mikroműanyagszálak szakadnak le és kerülnek a vízkörforgásba a nem természetes anyagból készült ruhákról is, valahányszor kimossuk őket, emellett számos ipari gyártási folyamat mellékterméke is mikroműanyag – mondta Sherri Mason, a Penn State Behrend főiskola mikroműanyag-kutatója és fenntarthatósági felelőse.
Az apró műanyagszemcsék származási helyének meghatározása lehetetlenség, de Mason szerint majdnem minden, ami műanyagból készült, mikroműanyagokat bocsáthat ki a légkörbe. Ezek a részecskék aztán bekerülnek a vízcseppekbe, amikor esik, onnan pedig a folyókba, tavakba, tengerekbe és a talajvízbe.
Bár a kutatók már több mint tíz éve tanulmányozzák az óceánok műanyag-szennyezettségét, csak annak 1 százalékáról tudnak számot adni. Még ennél is kevésbé ismeri a tudomány az édesvizeket és a levegőt szennyező műanyagok természetét – mondta Stefan Krause a Birminghami Egyetemről.
Ezek után nyilván az a kérdés is nyitott még, hogy elméletileg lehetséges-e az összes műanyagot kiöblíteni a természetből, és mennyi ideig tartana ez. „Még ha most egy varázsigével teljes egészében megszüntetnénk a műanyagfogyasztást, akkor sem lehetne tudni, hogy még mennyi ideig keringene a plasztik a vizeinkben. Annak alapján, amit a mélyen rejtőző talajvizekben és folyókban felgyűlt műanyagokról tudunk, szerintem évszázadokig” – tette hozzá Krause.
Az állatok és az emberek a táplálékkal és vízzel együtt mikroműanyagot is magukhoz vesznek, sőt valószínűleg be is lélegzik a mikro- és nano-műanyagrészecskéket, de ennek egészségügyi hatásairól még keveset tudni. Annyi biztos, hogy a mikroműanyag-szemcsék előszeretetettel kapcsolódnak olyan nehézfémekhez, mint a higany, és vegyszerekhez, illetve kártékony baktériumokhoz is szívesen csatlakoznak. Krause szerint a bútorok és szőnyegek kezeléséből származó tűzgátló vegyületek mérgezőek lehetnek az emberre.
„Mivel születésünk pillanatától fogva több száz mesterséges vegyületnek vagyunk kitéve, nehéz megmondani, vajon tovább élnénk-e, ha nem így lenne. Talán sosem leszünk képesek felmérni a műanyagok egészségre gyakorolt hatásait – mondta Mason. – De ahhoz már eleget tudunk, hogy azt mondhassuk, a műanyag belélegzése valószínűleg nem jó, és el kellene kezdenünk radikálisan csökkenteni a műanyagtól való függésünket.”
Forrás: qubit.hu
