A városi szennyvizek elvezetése, kezelése és tisztítása sok környezeti problémát vet fel. A különböző eredetű: kommunális, ipari szennyvizek összekeveredése és felhígulása akadályozza ill. lehetetlenné teszi a tökéletes szennyvíztisztítást. A szennyvízben található különböző vegyi anyagok megakadályozzák a teljes körű biológiai tisztítást, csírátlanítást. Jó esetben a szennyvíztisztítók megpróbálnak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez és laokooni harcot vívnak a vegyszerezett szennyvíz tengeri kígyójával, és megpróbálják azt a lehetőségekhez képest tisztítani. Rosszabb esetben, mint ahogyan az a Ferencvárosi Szivattyútelepen történt, elbontották a múlt század elején épült biogázt termelő fermentorokat, mivel a szennyvizek megváltozott összetétele miatt már nem volt alkalmas a közvetlen biológiai kezelésre. A jelenlegi szennyvíztisztítási helyzetet jól mutatja, hogy még az ún. korszerű Délpesti Szennyvíztisztítót elhagyó vizet is vegyszerezni, fertőtleníteni kell. Ettől és a mosószermaradékoktól a kilépő víz erősen habzik, amit egy látogatáskor meg is örökítettünk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy rengeteget tisztul a víz a telepre való belépéstől kezdve, de a koncepció miatt a víztisztaság sok kívánnivalót hagy maga után. Arról nem is szólva, hogy a kilépő víz az amúgy is sebezhetőbb Kis-Dunába folyik, amelyet nyaranta igencsak szagossá tesz a kiömléstől számított több száz méteren keresztül. A vízkészlet védelme egyrészt a takarékossággal, másrészt a korrekt tisztítással valósítható meg. Mint láthatjuk, a jelenlegi csatornázási - szennyvíztisztítási gyakorlat zsákutca. A keveredett, higított szennyvizet nem lehet megnyugtató módon tisztítani. Amíg a legkülönfélébb ipari szennyvizek megfelelő tisztítás nélkül kerülnek a kommunális szennyezőkkel keverve a csatornába, addig a helyzet nem változik. Minden szennyezettség más tisztítást igényel, ráadásul ezek a technológiák többnyire hatástalanítják, jobb esetben csak gátolják egymást. Arról a felháborító gyakorlatról nem is beszélve, amikor az előírt szennyező-koncentrációt ivóvízzel való hígítás útján érik el. A különböző ipari szennyvizek tisztítását az üzem területén kell ill. kellene megoldani, mivel az az adott szennyezésnek megfelelően specifikus technológiát igényel.

A városi szennyvizek 80-90 %-a kommunális jellegű és összetételük közel azonos, ezért mi most szorítkozzunk csak erre a szennyvízfajtára. A kommunális szennyvizek nitrogén- és foszforvegyületei a fekáliából ill. a foszfortartalmú mosószerekből adódnak. Ezek a vegyületek a tisztítás során nitrát- és foszfátionokká bomlanak, melyek a természetes édesvíztartalékaink legjelentősebb szennyezését alkotják. A tisztítás során a telepre beérkező nitrogénvegyületnek még egy igen korszerű víztisztítómű esetében is kb. 10 %-a nitrát formájában bennmarad a tisztított vízben, ami az eutrofikus hatás miatt a folyó élővilágát több kilométer hosszon megfojtja. Mivel a tisztítókban a gyors átfutás miatt nincs elegendő idő a mosószerekből származó felületifeszültség-csökkentő anyagok lebontásához, ezért a kilépő víz habzik, ami a vízi élővilágra nézve katasztrofális. A szennyvíztisztítás során visszamaradt iszap a nitrát 90 %-át tartalmazza koncentráltan. A mezőgazdasági területekre kijuttatva az esővíz a nitrátot belemossa a felszíni és a felszínalatti vizekbe, mivel a nitrogén nem megfelelő formában van jelen.

Mint látható, nem a többé-kevésbé tisztított vizet előállító szennyvíztisztító a bűnös. Az alapvető hiba a koncepcióban van. A megoldás a helyi tisztítás. Két szempontból is. Egyrészt technológiailag korrekt módon csak egyféle szennyeződés eltávolítása oldható meg, másrészt a szennyvízkibocsátók csak így tehetők érdekeltté a szennyezés lehetséges elkerülésében. A nagy közösbe befolyatott szennyvíz a felelősséget is elmossa. A helyi kommunális szennyvíz tisztítására van már példa mind egyéni, kisebb közösségi, mind pedig falu szinten. Bizonyítható, hogy a nagyméretű, kiterjedt csatornázás és központi tisztítás nem ökologikus. A városok csatornázásának szükségessége sem egyértelmű dolog. Radikális kijelentésnek tűnik, de csak a szűken vett belváros csatornázása látszik környezetvédelmileg is védhetőnek. Az ezen kívüli területek: a társasházas, sorházas családi házas területek csatornázása nem szükséges.

Nézzük meg, hogy miből következik a nitrát- ill. foszfátszennyezés és hogyan hárítható el környezetbarát szennyvízkezeléssel! A vízzel keveredett fekáliában és konyhai hulladékban lévő nitrogén és foszfor nagyméretű, polimerszerű molekulákban van lekötve. E nagy molekulák affinitása a talaj részecskéihez igen nagy. A talajfelszínhez közeli beszivárogtatás esetén a talajrészecskékhez adszorbeált fehérjeszerű nagy molekulák az itt található baktériumtenyészet hatására lassan bomlanak, miközben a bennük található szerves nitrogént és foszfort a növények felveszik. Ez a komposztálódás folyamata, ahol a fel nem vett nitrogén gáz formájában távozik, míg a felesleges foszfor a talajban lévő kalciummal oldhatatlan sók formájában kicsapódik. A nitrogént és a foszfort a komposztálódási folyamat és a vegetáció a természetes körforgásba vezeti vissza.

Mi történik a nagyüzemi szennyvíztisztítás során? A szerves anyagok gyors lebontása során hirtelen nagy mennyiségű nitrát- és foszfátion keletkezik. Ezek a kis molekulák már nem kötődnek a talaj részecskéihez, a növények csak kis hányadukat hasznosítják. A természetbe juttatva szennyezik a felszíni vizeket, ill. könnyen bemosódnak és eljutnak a felszínalatti vizekig, így nem kapcsolódnak a természetes nitrogén, foszfor körfolyamatba. A szennyvízkezelés legegyszerűbb módja  az egyszerű szikkasztó-mezős  is környezetbarátabb, mint a nagyüzemi megoldás.

A módszer működése az A ábrán követhető nyomon. Az épületből kifolyó szennyvíz előtisztítása az ún. oldómedencében (2) történik. Itt gyűlik össze az úszó-lebegő szerves anyag, mely a szennyvíz szervesanyag-tartalmának legnagyobb részét képezi. Ezután történik a víz elszikkasztása (4) a 0,6-1,5 m mélyre fektetett alagcsövezés segítségével. Az elszikkasztás során a vízben található szerves anyag kölcsönhatásba kerül a talaj részecskéivel és a baktériumokkal, ahol megtörténik a fent említett komposztálódáshoz hasonló folyamat. Tehát nem azonos azzal, amikor a vízben oldott nitrátionok kerülnek a talajba. Az oldómedence tartalmát pedig időnként, pl. évenként üríteni és komposztálni kell. Ezt a szennyvízkezelési módszert a Környezetvédelmi Minisztérium is ajánlja a Korszerű környezet- és költségkímélő, egyedi házi szennyvízelhelyezési kislétesítmények c. bemutató albumában. (Egy ilyen rendszer több mint tízéves tapasztalatairól egy másik cikkben számolunk be.)

További környezetbarát szennyvízkezelési módszer az ún. gyökérzónás eljárás (B ábra). A rendszer abban különbözik az előzőtől, hogy itt a kezelni kívánt vizet a szikkasztás helyett egy fóliával kibélelt és náddal beültetett medencébe vezetjük (3). A szennyezés lebontását a gyökérzeten élő baktériumok végzik el. A rendszer télen-nyáron működik. A víz nagy részét a nádas elpárologtatja. A módszert leginkább Nyugat-Európában részesítik előnyben, de nálunk is található több példa. (Egy későbbi cikkben egy családi házas tisztító sokéves tapasztalatait adjuk közre. Sajnálattal kell beszámolnunk arról is, hogy a tulajdonosnak többéves kifogástalan működtetés után névlegesen rá kellett kötnie a csatornára, mert csak így tudott kitérni az állandó zaklatás elől.)

A harmadik bemutatni kívánt módszer (ún. elkülönítős rendszer)a legökologikusabb megoldás, mivel tulajdonképpen nem is termel szennyvizet. A háztartási szennyvizekben lévő nitrogénvegyületek 98 %-a a fekáliából származik. Ez azt jelenti, hogy ha a toalettet külön kezeljük, akkor nem is termelünk szennyvizet. A fekália nélküli, háztartásból kifolyó víz szennyezésének 80 %-át a szappanokból és egyéb tisztítószerekből eredő szerves makromolekulák alkotják, melyek így könnyen lebomlanak. Ennek oka, hogy a tisztítószerekben lévő tenzióaktív anyagok a fekáliával terhelt vízben lévő fehérjék lebontását erősen akadályozzák. Ugyanakkor a toalett tartalmával szennyezett víz magas ammóniumion tartalma a szappanmaradékok lebontását fékezi. A szennyezés ilyetén való egyesítése több technológiai problémát okoz, mint amennyit az egységes kezelés megold. A megoldás a komposzttoalett vagy másnéven a száraz toalett használata, melyekről az előző számban már volt szó. A cikk (Komposzttoalett ? másképpen) írása óta nagy megerősítés ért, mivel egy környezetvédő barátom látogatott meg, aki maga is a száraztoalett egy fajtáját, az ún. alomszéket használja népes családjával. Tudta, hogy komposzttoalettet használunk, ennek ellenére nem vette észre az alkalmatosságot. Szennyestartónak nézte. Tehát újból kijelenthetem, nem elfogultság mondatta, hogy kis helyen elfér és valóban nem büdös. (Itt jegyzendő meg, hogy a hordó aljába vékony gallyakból vagy forgácsból rakhatunk ágyazást, mely nem roskad össze.)

A háztartást elhagyó vizet élővilággal benépesített kerti tóban tárolhatjuk, ahol a végleges tisztulási folyamat végbemegy. A szinte ívóvíz tisztaságú vizet locsolásra használhatjuk. A rendszer működését a C ábrán követhetjük nyomon. Mindhárom bemutatott rendszer nemcsak környezetbarátabb, mint a csatornázásos módszer, hanem rövid- és hosszútávon olcsóbb is. A csatornabekötés árából bármelyik rendszer bőven megvalósítható. Hosszú távon megspórolhatjuk a csatornadíjat. Az utolsónak bemutatott rendszer nemcsak a legökologikusabb, de egyben a legtakarékosabb is. Beruházást alig igényel. A statisztikák szerint a WC használat a háztartás összes vízhasználatának legalább 35 %-át teszi ki. Ezt rögtön megspórolhatjuk vele. További víztakarékosság az, hogy az öntözéshez nem kell vezetékes vizet használnunk, mert az megoldható a kerti tárolóból is. Egyértelmű tehát, mit kell használnunk ahhoz, hogy a környezetünk is jól járjon és a pénzünk is megmaradjon.

Akkor mi itt a probléma? Az, hogy a csatornázásban gazdaságilag érdekeltek nem így gondolják. ?Érdekérvényesítő képességük? erősebb, mint a néhány izolált, környezetvédelemért elkötelezett emberé, mint a fenti sajnálatos példa is mutatja.

Az EU csatlakozás után a helyzet gyökeresen megváltozott, mivel az uniós törvények ránk is érvényesek. A városi szennyvízkezelést a 271/91-es törvény szabályozza, mely kimondja, hogy ?a szennyvízkezelésre mindig a rendelkezésre álló lehető legjobb, gazdaságilag is elfogadható műszaki megoldást kell választani.? Azaz ?abban az esetben, amikor a szennyvízbegyűjtő rendszer kiépítése nem indokolt, vagy azért, mert a környezet számára nem jelent előnyt, vagy azért mert túlzottan költséges, egyéni szennyvízkezelő berendezéseket, ill. más megfelelő rendszereket kell alkalmazni, amelyek a környezetet legalább olyan mértékben védik.? Tehát még városi körülmények között sem ír elő csatornázást. Ráadásul nem a víz tisztaságát írja elő, hanem azt, hogy a kisebb környezeti terhelést adó kezelési módot kell választani, ami még inkább az átgondolatlan csatornázás ellen szól!

A fentiekben szóltunk a tisztítóművek felszíni vizeket terhelő vegyszer és eutrofikus hatásáról. Ide tartozik még a működtetés során felhasznált energia, a zaj- és szagártalom ill. a vegyszerek környezeti hatása, mint környezeti terhelés. A legnagyobb ellenérv a központi, csatornázásos szennyvízkezelés ellen, a tisztítás címszó alatt végzett biotömegrombolás, azaz hogy a szerves anyagok kikerülnek a biológiai körforgásból. A képlet egyértelmű. Nem azzal védjük a környezetünket, ha csatornázunk. El kell vetnünk a mindenáron való csatornázás gondolatát. Csak ott szabad csatornázni, ahol más megoldás már nem létezik. Tehát még városi körülmények között is van létjogosultsága az egyszerű házi szennyvízkezelésnek, mely nemcsak a környezetet kíméli, de kisebb terhelést jelent pénztárcánkra nézve is.