A világ leggazdagabb tíz százaléka felel a kibocsátások feléért. Miért ne fizethetnének többet a klímavédelemért?
Sokat olvasni, hallani arról, hogy bolygónkat milyen terhelés éri, mind a kibocsátott szennyező gázok mind a nem megfelelően kezelt hulladékok nyomán. Sajnos az egzisztencia javulásával, vagyonosodással elmondható, hogy az ember egyre nagyobb mértékben járul hozzá ehhez a terheléshez. Így hát a bolygónk megóvása érdekében, mi magunknak is tudatosan és felelősen kell viselkednünk a jobb egzisztencia elérése során.
A jelentős környezetterheléssel járó termékek és szolgáltatások általános megadóztatása helyett a fejlett világ tehetősebb rétegének teherviselése lefedné az üvegházhatású gázok kibocsátásának háromnegyedét egy új kutatás szerint. A beruházásokat a környezetpolitika középpontjába állítva a fenntarthatóság hatásosabban és igazságosabban elérhetővé válhat.
A környezetvédelemmel foglalkozók újra és újra megrökönyödnek azon, hogy milyen egyenlőtlen a különböző környezetterhelések, köztük az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátásának eloszlása a különböző jövedelmi szinteken. Lucas Chancel legújabb elemzése alapján a világ lakosságának legmagasabb jövedelmű egy százaléka okozza az ÜHG-emisszió közel 17 százalékát, míg a felső 10 százaléka majdnem a felét. Az észak-amerikai régió felső jövedelmi tizedébe tartozók átlagosan tizenkétszer, míg egy európai ötször annyi kibocsátásért felelős, mint a globális átlag.
Chancel arra is rámutat, hogy az elmúlt évtizedekben jelentős átrendeződés figyelhető meg a kibocsátások szerkezetében. 1990 és 2020 között 58 százalékról 52 százalékra csökkent a háztartási szektor vásárlásaihoz köthető kibocsátások aránya, miközben 26-ról 32 százalékra nőtt a magánberuházások aránya a kibocsátásokban. A fennmaradó kb. 15 százalék az állami szektor vásárlásai és beruházásai miatt bekövetkező kibocsátás.
A szerző azt is megvizsgálta, hogyan oszlik el a beruházási eredetű ÜHG emisszió globálisan, illetve az egyes régiókban. Az eredmények alapján a legmagasabb jövedelmű egy százalék ÜHG kibocsátásainak több mint 70 százaléka, egyes modellparaméterek mellett akár 80 százaléka beruházásokhoz köthető – amellett, hogy háztartási kibocsátásaik is meghaladják a globális átlag ötszörösét.
Hogy a beruházásokhoz köthető kibocsátások egyéni szintre hogyan fordíthatók le, persze csak közelítőleg becsülhető. Chancel tanulmányában eléggé leegyszerűsítő módon, általános, pontosan egy értéket felvevő vagyoni beruházásrugalmasságot feltételezett, vagyis abból indult ki, hogy a vagyon egy százalékos növekedésével ugyanilyen arányban nőnek egy személy befektetései. Becslése főleg a felső jövedelmi tized emissziójánál jár emiatt nagyobb bizonytalansággal, az alsó jövedelmi rétegekre nincs ekkora hatással, hiszen itt jóval kisebb mértékben keletkeznek lakossági megtakarítások. Az EU legtöbb tagállamában mindenesetre a felső jövedelmi ötöd a bevételének kb. 40 százalékát tudja megtakarítani, és ebből következően potenciálisan befektetni.
A magasabb jövedelmű társadalmi csoportok tehát nem meglepő módon jóval nagyobb arányban tudnak jövedelmükből megtakarítani és befektetni, ami a tőkejövedelmeken keresztül a teljes társadalom jövedelménél (GDP) gyorsabb ütemű gyarapodást tesz számukra lehetővé. A megtakarítások domináns része azonban nem kifejezetten innovatív. Matolcsy György az IKT szektorba és immateriális javakba történő tőkebeáramlást “okosberuházásoknak” nevezte egy friss tanulmányában, melyek alacsony energiaintenzitással és környezetterheléssel növelik a termelékenységet, kiemelve ezzel jelentőségüket a fenntarthatóságban és a hosszú távú gazdasági fejlődésben. Ezek aránya Európában bőven 10 százalék alatti, ami felveti a kérdést, hogy a tőkejövedelmek bővített újratermelődése mennyire pozitív gazdasági, jól-léti, környezeti és társadalmi hatásait tekintve, ha azok nagyon jelentős része nem sok újat hoz a fogyasztási termelési infrastruktúrákba.
De még ha hoz is, sem feltétlenül vagyunk előrébb: egy, a legkorszerűbb energiahatékonysági elvek mentén tervezett és épített kereskedelmi célú épület, üzem, vagy irodaház például ugyan az üzemeltetés során kevesebb energiát fog felhasználni, de a beépített anyagok karbonlábnyoma akár kétszerese is lehet egy hagyományos épületnek. Így bár a “befektetés megtérül” környezeti szempontból, a mai építkezések az egyébként is szűkös rendelkezésre álló karbonbüdzsénket csökkentik. Környezeti szempontból éppen az IKT jellegű beruházásoktól várhatnánk, hogy összességében kevesebb épületre legyen szükségünk – ehelyett azonban az építőiparhoz kötődő kibocsátások folyamatos növekedésével szembesülünk.
Ha szeretnétek többet megtudni a témával kapcsolatban akkor Dombi Mihály teljes cikkét ide kattintva tudjátok elolvasni, melyben sok további hasznos tippel találkozhattok.
Cikk és képek forrása: masfelfok.hu
