Nem beszélünk róla, pedig létezik

A teknősök és a madarak nyakára tekeredő csomagolásokról, a Dunántúl méretű PET-palack-szigetekről már mindenki hallott, de arról eddig nem beszéltünk, hogy mi lesz azzal a temérdek üveggel, amit évente legyárt az emberiség. Egy új tanulmány ennek járt utána, és megdöbbentő eredményeket tárt elénk.

Sonu Kumari és társai kutatása arra világít rá, hogy az üveggyártás mértéke nemhogy fenntarthatatlan, de az üvegszemét sorsáról jóformán semmit nem tudunk. Kezdjük mindjárt a legelején! Az üveg gyártásához az elterjedt közhiedelemmel ellentétben nem a sivatag „végtelen” homokját használják, hanem egy annál jóval finomabbat, a folyók és a tengerek vizeinek alján lévő szemcsés réteget.

Ebből évente 50 milliárd tonnát (!) távolítanak el a lelőhelyekről, ami a part menti ökoszisztémák gyors pusztulását okozza, hiszen teljesen megváltozik az árapályjelenség, jóval kitettebbé válnak az áradások okozta eróziónak, aminek révén élőhelyek sora szűnik meg.

De ez nem minden! A homokot el is kell szállítani a feldolgozóüzemekbe, majd onnan a kész üveget a végleges felhasználási területekre. Ennek a láncnak az energiaköltsége hihetetlenül magas, hiszen nagyon sérülékeny végtermékről beszélünk. Azonban még ekkor sem ér véget a kálvária, hiszen miután – a használata során vagy más okból bekövetkező sérülése miatt – kivonják, sokszor alig egyharmada kerül vissza az üvegiparba.

A maradék üveg sorsa pedig kérdéses. Mivel bizonyos típusaik veszélyes anyagokat is tartalmaznak, ezek nem kerülhetnek vissza a gyártósorokra. De akkor mi lesz velük? Ez a nagy és az egyik legégetőbb kérdés. Ha az üvegszennyezésről beszélünk, nem koncentrálhatunk csak az „út” legvégére. Az alapanyag-bányászat környezetrombolása, a gyártás során termelt szén-dioxid és az elégtelen hulladékkezelés ennek az évtizednek a megoldandó feladatai lesznek.

Forrás: greendex.hu