Műanyagmentes július: Ki mondta, hogy evvel akarjuk megmenteni a világot?
Meredeken mélyülünk a műanyagmentes júliusban, aminek tapasztalatairól muszáj Nektek írnom, habár kissé anakronisztikus a téma egy olyan korban, mely még mindig nem számlálja háborúk ártatlan áldozatait, gondoljunk csak a ’96-os ruandai mészárlásra, melynek során orosz fegyverekkel ölték egymást afrikai gerillaharcosok, eredménye egymillió halott volt. Amikor tudjuk, hogy vízhiánytól és élelemhiánytól szenved a másik egymillió, vagy a harmadik, melynek otthonát fel fogja perzselni a Nap, vagy el fogja önteni a víz, akkor szinte nevetségesnek hangzik az, hogy a műanyagmentes igyekezetünk bármin is változtatna – súlya legalábbis nem mérhető a globális szenvedéshez képest, melynek alapvető oka és kiváltója az emberben lakó mohóság és önzés maga - Szente Kálmán Judit gondolatait és praktikus ötleteit olvashatjátok.
Mindezt elismerem, és megértem azoknak az ellenérzését, akik vihart látnak a biliben evvel a kampánnyal. Annak, aki marad, írnom kell, hiszen a virtuális ismeretségi körömben olyan kérdések merültek fel, amikről nem is gondoltam volna, hogy adekvát problémaforrások. A dolog pikantériája, hogy végül ugyanott lyukadunk ki – minden problémánk forrása az emberi butaság, mohóság, és önzés, és amíg ezen nem változtatunk kollektíven, addig megoldás sem igen születhet a kollektív problémákra.
A társadalom, ami egyének összessége, ezen egyének lemondása, jóra való hajlandósága, önmegtagadása, megtérése, felemelkedése révén fog tudni változni. És mindig lesznek, akiket egy lakatlan szigetre kell szállítani, mert erre zsigerileg képtelenek.
És elismerem azt is, hogy nem ez fogja megváltoztatni a jelenleg folyó változásokat, pláne, ha többmilliárdan még csak a fejüket sem kapják fel, mert lehet, hogy még információhoz sem jutnak, nemhogy vízhez. A többmillió kényelmes nyugati polgárról ne is beszéljünk, akiknek a fiókjában minimum három példány lapul a legújabb elektronikai újításból. A piramis tetején lévőkről pedig tényleg inkább mélyen hallgatok. Nem ismerem őket, de az energiaipart, a termelést ők irányítják. És evvel – minket is.
De a lelkiismeret tisztítása jó dolog, én pedig népművelő vagyok – hát tisztítsátok meg ti is a háztartásotokat, és a lelketeket, amondó vagyok.
TÉVEDÉSEK VÉGJÁTÉKA – GYŰJTÖGETÜNK, FELHALMOZUNK, HA KELL, HA NEM
Ha jobban végig gondoljuk ezt a műanyagmentes júliust némi józan ésszel, végül is csak oda lyukadunk ki, hogy a Plastic Free July akkor kap csak valós tartalmat, ha beindít egyfajta fokozatos, mély átállást az elménkben. Mindenkinek a maga intim belső terében kell megtérnie, ott, ahol a mindennapos döntések megszületnek. Döntések arról, hogy mit veszünk meg, és mennyit; hogy milyen messzire utazunk el, és milyen gyakran tesszük ezt, hogy hány pár új cipellőt vásárolunk meg per hó, vagy egy legújabb X-boxot, telefont, kocsit, motorcsónakot, és nem sorolom tovább.
Úgy érzem, a műanyagtalanítás kimaxolása nem a végső megoldás, mert az egy komplex kérdés. Humánökológusok szakterülete, nem véleményvezéreké, vagy olyan vállalkozásoké, akik felfedezve a piaci rést, gyorsan le is gyártanak nekünk valami új “lebomlót”…
Így hát egy dolog marad biztos a laikusnak, mint amilyen jómagam is vagyok: nem a látványos és instant módon kikommunikálható eredmények számítanak, hanem az ökologikus, kis lábnyomú, kis hulladéktermeléssel járó eszközök és megoldások, amik szinte soha nem azon alapulnak, hogy továbbra is kényelmesen kiszolgálva érezhessük magunkat.
Tipikusan terjednek az olyan technológiai megoldások, melyek a már kialakult, és rögzült fogyasztási igényeinket akarják kiszolgálni. Ezzel el is terelődik a figyelem arról az egyszerű tényről, hogy valójában éppen ez a sírnivaló fogyasztói idiotizmus volna az, mellyel kollektíven le kéne végre számolnunk – mind a túlélés, mind pedig a további tudati fejlődésünk érdekében.
Ennek persze vannak olyan feltételei, amik mélyebbről fakadnak. Például a belső megelégedettség, és a felhalmozási kényszer hiánya. Gyűjtögetni sok mindent lehet, nem csak tárgyakat, de szélsőséges élményeket is, hegycsúcsok meghódítását, távoli tájak feltérképezését. Amikor felfedezzük magunkban az elégedettségnek azt a fokát, ahol már nem a több (és a más) a jobb, ha lehull szemünk elől a mások boldogulásra való igényét eltakaró hályog, akkor e belső elégedettségből fakadóan képesek leszünk több macerát felvállalni a közös jóért, mint amennyit eddig. Képesek leszünk előre gondolkodni (de legalább gondolkodni!) vásárlás előtt, s lemondani egy-két vágyról, és termékről, vagy a csábos egzotikus helyett lokálisat választani, s mindezt harcok nélkül. Nem kell több harc már a világban.
És amíg e belső változás igénye nem születik meg tömegesen, addig a fejemet arra, hogy a profitérdekelt ipari technológia kitartóan nyomon fogja követni álmegoldásaival a legújabb zöld trendeket, és tudod…amíg van a világon szarkupac, addig lesz rászálló légy is…
Erre a fenti nemkívánt fordulatra a biológiailag lebomló(nak mondott) műanyagok példáját tudom hozni, amelyek csak erre megfelelő speciális közegben bomlanak le, más esetben a tejeszacskóhoz hasonlóan viselkednek – itt és itt le is írják, miért nem érdemes ezt a trendet követnünk.
A cikk folytatását az erintesem.hu-n olvashatjátok.
Forrás: erintesem.hu
Szerző: Szente Kálmán Judit
