1. alapelv: A csõvégi problémamegoldás helyett, ahol lehet, meg kell elõzni a felhasználhatatlan vagy veszélyes hulladékok keletkezését!

2. alapelv: Csak olyan hulladék keletkezése megengedhetõ, ami visszaforgatható a termelési folyamatokba.

3. alapelv: A hulladék keletkezési helyéhez minél közelebb kerüljön újrafelhasználásra.

4. alapelv: Áttérés a helyi erõforrások használatára és az e köré szervezõdõ életmódra.

Termelési hulladékok

Egy hulladékgazdálkodási szempontból ideális termelési rendszer minimális, lehetõleg megújuló forrásból származó primer nyersanyagutánpótlással üzemel, mivel nagymértékben használ fel hulladékokat szekunder nyersanyagként. Ha egy termelési folyamat sok hulladék keletkezésével jár, akkor a felhasznált alapanyagok egy része biztosan elpazarolt ráfordítás. Minden olyan fejlesztés, amely kevesebb anyag és energia felhasználásával oldja meg valamely termék elõállítását amellett, hogy hozzájárul a fenntartható anyaggazdálkodáshoz (feltéve, hogy nem okoz más jellegû környezetterhelést) egyben a tevékenység gazdaságosságát is javítja.

Hulladékszegény technológiák: Az elérhetõ legkevesebb és legkevésbé veszélyes, hasznosíthatatlan hulladék keletkezik a gyártási folyamat során. A tényleges átalakítási hatásfok a nyersanyag, az alapanyagok célszerû megválasztásával; reciklálással (a keletkezõ hulladék visszavezetésével a termelési folyamatba) közelíthetõ az elméletileg lehetséges átalakítási hatásfokhoz. Az anyag-, energia-, és víztakarékos technológiák, lényegesen kisebb ráfordítással járnak; 1% anyagkihozatal javulás 3-5% hatásfokjavulást eredményezhet. A számítógépes alapanyag-adagolás, folyamatvezérlés, a melléktermékek kezelésére létesített beruházások ugyan drágítják a termelési folyamatot, de ezt ellensúlyozhatja a csökkenõ alapanyag- és üzemelési költség. A legfontosabb fejlesztési feladatok egyike a konkrét hulladékszegény technológiák kidolgozása.

Hulladékmentes technológia: A gyakorlatban ritkán valósítható meg. Az ökológiai gazdálkodásban tápanyagok tekintetében megvalósítható lehet; a régi paraszti gazdálkodás is ilyen volt: helyi erõforrásokra épülõ rendszer, amelyben minden melléktermék visszaforgatásra került.

Termékhelyettesítés: Ugyanazt a célt szolgáló, viszont kevesebb, veszélytelenebb, könnyebben újrafelhasználható hulladék keletkezésével járó termék elõállítására való áttérés.

A lehetõ legnagyobb mértékben újrahasznosítható, termékek tervezése és gyártása. Ehhez az szükséges, hogy az áru a fogyasztást, felhasználást követõen, élettartamának lejártával könnyen alkotórészeire bontható legyen. Ezekbõl az egyes anyagfajták kis energiabefektetéssel, minél egyszerûbb technológiával elkülöníthetõek legyenek.

A termelõknek anyagmérleg vezetésével pontosan nyomon kell követniük a termelési folyamatba belépõ, és onnan az egyes átalakítási helyeken kilépõ anyagokat, és azok kölcsönhatásait. Ez azért fontos, mert a hulladékgazdálkodás tervezéséhez tudni kell az egyes gazdálkodási egységekben hol, mikor, milyen mennyiségû hulladék anyag keletkezik.

Technológiai kapcsolatok a gazdasági egységek között (ipari, termelési szimbiózis): Ha nem oldható meg hulladék visszavezetése a termelési folyamat valamely pontjára üzemen belül, akkor a hulladék kibocsátója és a felhasználója között kell megteremetni a kapcsolatot. Ez több problémát is felvet: költség- és energiaigényes járulékos tevékenységek (elkülönített gyûjtés, az elõkezelés, a szállítás) miatt a vállalatok csak akkor foglalkoznak a hulladék felhasználásával, ha rá vannak kényszerítve (tiltások, elõírások, visszavételi kötelezettség, bírságok, termékdíjak), vagy erre ösztönözve vannak (pl. adókedvezmények). Az ideális azonban az lenne, ha a kibocsátó és a felhasználó között minimálisra csökkenne a térbeli és a "technológiai" távolság.

Települési (kommunális) hulladék

A fogyasztás, fel- ill. elhasználás során az az anyag is hulladékká válik, ami a termelési folyamatból végtermékként kerül ki. Ideális esetben ezt követõen az anyagok visszakerülnek a biogeokémiai- és a termelési körfolyamatba. A leginkább heterogén összetételû hulladékfajta. Az utólagos válogatással kinyert másodnyersanyag minõsége a keveredés ill. az elhasználtság miatt gyakran romlik. A szennyezett másodnyersanyag felhasználása nagyobb kockázatot jelent, kevésbé értékes. Ennek elkerülése érdekében az alábbi lehetõségeink vannak:

A HuMuSz sem! (A felesleget)

Elkülönített (szelektív) gyûjtés: Az alkotóelemek szennyezõdésének és kölcsönhatásainak, a megakadályozása, valamint a szétválogatás költség- és energiaigényének megtakarítása érdekében még keveredés elõtt szükséges a komponensek szétválasztása. A biológiailag lebontható szerves anyagokat komposztálni (aerob kezelés), vagy anaerob módon kezelni (biogáz, trágyaszer) kell, mivel ily módon az anyag visszakerül a biológiai körforgásba. A települések határában, komposztáló telepeket kell létrehozni. Ez azonban felveti a szállítás probémáját (energiaigény, szennyezés, forgalomnövekedés) és máris távolodunk az ideálistól. Az igazi megoldást tehát a decentralizált, kis telepek jelentik (házi komposztálás).

A keletkezõ felhasználhatatlan hulladék mennyiségének minimalizálása:. A nem hasznosítható anyagok aránya a települési hulladékban 55%. A csökkentés érdekében, már a termékek tervezési fázisában el kell vetni a "túlzó" megoldásokat, ha rendelkezésünkre áll más, környezetkímélõbb megoldás. Ha már hulladék keletkezik minél kevesebb, ha már sok, legyen minél kezelhetõbb, szennyezésmentes, minél könnyebben újrafelhasználható.

Az elhasználódott termékek mennyiségének csökkentése hosszú élettartamú, tartós termékek elõállításával célozható meg. Az ún. betervezett elavulás, erkölcsi elévülés, az éves divatok pontosan az ilyen termékek, használati cikkek ellen lettek kitalálva. Hogy fel lehessen lépni ellenük, a "minõség" fogalmának átértékelésére lenne szükség. Mivel az elhasználódás elkerülhetetlen, a terméket úgy kell megtervezni, hogy életidejének lejártával könnyen bontható legyen, anyagai egymástól könnyen szétválaszthatóak és újrahasznosíthatók legyenek.

Az anyagokhoz hozzáadott érték megmentése könnyen javítható, bõvíthetõ átalakítható áruk elõállításával. Ne teljes generációváltásokban gondolkodjanak a tervezõk, mert akkor a lecserélt generáció egy az egyben hulladékká válik.

Környezetkímélõ termék: Alkalmazása és fel- ill. elhasználása során a lehetõ legkevesebb, a természeti folyamatok mûködését károsan nem befolyásoló hulladékot eredményezõ termék. A természetben könnyen bomló, vagy bizonyos körülmények között jól reagáló anyagokból áll. Ilyenek pl. a biopolimerek: keményítõ alapú csomagolóanyagok, mikrobális úton szintetizált/bontható mûanyagok. Ha a csomagolástechnikát átalakítanák biológiai úton elõállított (komposztálható) csomagolóanyagok elõállítására, feldolgozására, akkor egyszerre elérhetõ:

• egy új mezõgazdasági termelési cél,
• fosszilis energiahordozók kiváltása CO2 emisszió csökkentése,
• petrolkémiai iparágak (környezetszennyezés!), bizonyos mûanyagtípusok (pl. PVC) helyettesítése,
• a kommunális hulladék egy jelentõs összetevõjének kezelhetõvé tétele, mennyiségének minimalizálása.

Itt merül fel az a kérdés, hogy meg lehet-e "reformálni" a fogyasztásra épülõ társadalomban csak magát a hulladékgazdálkodást, vagy pedig egy teljesen új életforma kitalálására lenne szükség, amelyben önellátó rendszerek küszöbölik ki a csomagolási problematikát, azaz megvalósul - ahol megvalósulhat - a lakosság közvetlen ellátása.

Folyékony telpülési és termelési hulladékok (szennyvizek)

A problémát ez esetben is az szüli, hogy a keletkezés helyén nem felhasználható a nagy tömegben keletkezõ hulladék. A vízöblítéses technológia hátránya, hogy az erõsen felhígult szennyvíz csak energia- és infrastruktúra igényes módszerekkel tisztítható meg. Bizonyos településméret felett már szinte lehetetlen megfelelõ kapacitást kiépíteni. A legfontosabb tehát ez esetben is a megelõzés lenne. Minimális követelmé

ny: ne keveredjen a háztartási és az esetlegesen veszélyes anyagokkal terhelt ipari szennyvíz, hogy a komposztált szennyvíziszap felhasználása ne okozzon szennyezést.

Az ideális az lenne, ha ki lehetne küszöbölni a szállítást. Ehelyett helyi kezeléseket kellene alkalmazni (gyökérzónás tisztítás, komposzt toalettek, melyekben megszûnik a mikrobiológiai szennyezettség: a kórokozók a magas hõmérsékleten elpusztulnak.), majd a települést övezõ termelési egységekbe visszajuttani.

Veszélyes hulladékok és radioaktív hulladékok

Idegen anyagok: klórozott szénhidrogének, szerves foszforsavészter származékok, kõolaj és származékai, nehézfémek. Ezekre fokozottan érvényes a "legjobb, ha nem is keletkezik" tétel. Ha valamiféleképpen kiváltható használatuk akkor át kell térni arra technológiára, ha nem, sürgõsen alternatívát kell találni. Addig is marad az anyagok zárt rendszerû felhasználása, szelektív gyûjtése és a környezettõl történõ elszigetelése. Ez persze csupa közhely, de ezekrõl mást nem nagyon mondhatunk az ideális hulladékgazdálkodási rendszer szempontjából.

Átmenet az ideális felé: az érdekeltség megteremtése útján

Még messze az ideálistól

A döntéshozók rendelkezésére álló eszközök:

• pozitív gazdasági szabályozók: adókedvezményben részesített környezetbarát termékek, kutatások támogatása
• negatív szabályozók: nyersanyagárak emelése, környezetterhelési díjak, igénybevételi járulék, termékdíj, betéti díj bevezetése
• kötelezõvé tenni a csomagolóanyagok árának feltüntetését, valamint a termék anyagára vonatkozó információt
• jobban menedzselni a környezetbarát termékeket, pl. reklámok közvetítésével.

Végeredményben nem a hulladék keletkezése, hanem annak mennyisége, anyagi minõsége ill. visszaforgatásának hiánya természetellenes és ésszerûtlen. Végsõ soron be kell látni: a városi, és egyre inkább a vidéki lakosság ellátását is biztosító rendszerek elkerülhetetlenül "kitermelik" a hulladékproblémát, melyet gazdasági szabályozó eszközökkel, jobb szervezéssel, új anyagokkal, modern technológiával még lehetne menedzselni. Az ideális rendszer azonban csak közelíthetõ a "jelenlegi" keretek között.

Véleményem szerint ha egy ideális anyaggazdálkodási rendszert akarunk tervezni, teremteni, le kell számolnunk azzal az illúzóval, hogy ez sikerülhet az élet átszervezése nélkül. Az urbanizáció, a globalizáció, az ipar és a mezõgazdaság természetidegen logikája az alapvetõ probléma. Figyelembe kell venni a bioszféra önfenntartó rendszerének mûködését, igazodni kell hozzá. És ezzel nem a " vissza a természethez" eszmét hirdetem, nem az ipar és a mezõgazdaság kõkorszaki visszarendezését javaslom, hanem egy új fejlesztési, szervezési szempontot szeretnék elõvetíteni.