Hiszen hogyan is nevezhetjük ezeket az értékes humusz alapanyagokat hulladéknak?! Nem véletlen, hogy Svájcban már jó ideje a Grüngut, azaz zöldjavak kifejezés honosodott meg. Ez a kifejezés jól illusztrálja azt a tényt, hogy ezek olyan természetes eredetű szervesanyagok, amelyek különösebb beavatkozás nélkül, saját közegükben lebomlanak és komposzttá, illetve humusszá alakulnak. Ha hagyjuk. Márpedig éppen az a probléma, hogy nemigen hagyjuk.
Kézenfekvő lenne tehát, hogy mindenütt, ahol megvan a zöldjavak komposztálásának néhány alapvető feltétele, a keletkezés helyén biztosítsuk a komposztálódási folyamat lefolyását.
Ami számunkra a természet logikájának megfelelően, magától értetődőnek tűnik, az egy más, technokrata szemlélet szerint nem az. Utalva a bevezetőben említett nyúl esetére, e szerint a szemlélet szerint mindenképpen valamilyen technológia-szürke kényszerzubbonyba kell bújtatnunk a komposztálás folyamatát. Azaz komposztáló telepeket kell létrehoznunk, ahol lehetőleg minél bonyolultabb technológia alkalmazásával juthatunk el a végeredményhez: a kész komposzthoz. A sok hókusz-pókusz dacára azért a lényeg itt is ugyanúgy zajlik, hála a külön­böző mikroorganizmusok és nagyobb élőlények nagy „szakértelemmel” végzett munkájának. És még csak fizetséget sem kérnek érte. Ha nekik nem is, a technológiának nagy ára van. Mivel energia-bevitelre van szükség, ezért a természetben lezajló folyamatokhoz képest mindenképpen többletköltség, környezetterhelés jelentkezik. Ráadásul a háztartásokban keletkező zöldjavakat rendszeresen be kell gyűjteni és elszállítani ezekre a komposztáló telepekre: minél messzebb, annál jobb (lásd még a regionális hulladékkezelésnél). Tehát a többletköltség mellett újabb környezetterhelés.
Ezzel szemben a helyi komposztálási formák nem terhelik a környezetet, a költségek is minimálisak; főként a komposztálók és a program irányításáért felelős komposztgazda személyi költségei jelentkeznek. Mi, akik a helyi, azaz a keletkezés helyén történő komposztálás engesztelhetetlen hívei vagyunk, azt valljuk, hogy néhány szélsőséges esettől eltekintve, mindenütt megteremthetők a helyi komposztálás feltételei. Még egy belvárosi társasházban is. Elég, ha a lakóközösség egy tagja elvállalja a közös komposztálók gondozását. Persze sokszor mindehhez előbb fel kell törni az udvar betonját (meg persze az ösztönös gyanakvást minden újjal szemben), amely korábban a könnyebb „karbantartás” miatt zárta el a termőföldet a külvilágtól. Így legalább egy füst alatt az udvarzöldítés is megtörténik. A feladat tehát: a társadalom különböző érdekcsoportjaival a keletkezés helyén való komposztálás elfogadtatása.
A központosított komposztálási forma kétségtelenül jól kézben tartható, áttekinthető módszer. Ezeknek a követelményeknek kell megfelelnie a helyi komposztálási programoknak is. Elkerülve viszont az előbbi negatív költség és környezeti hatásait. Ennek megfelelően négy szempontot érdemes figyelembe vennünk. Ezek: a szemléletformálás, az eszközök biztosítása (komposztáló), az anyagi ösztönzés és végül az ellenőrzés, tanácsadás, folyamatos értékelés: röviden a monitorozás. A programok háromszereplősek: az önkormányzat, a résztvevő települési polgárok, valamint, ha van ilyen, lehetőleg egy helyi szervezet, amely a komposztgazda szerepét tölti be. Az önkormányzat a másik két résztvevővel szerződést köt, amelyben tisztázzák mindegyikük feladatait. Lényegében már elkészült egy ilyen program tervezete, most már csak minél több település és zöldszervezet kellene ahhoz, hogy a gyakorlatban is ki lehessen próbálni.