Kalas kezdte. Ezt az egész oktatósdit. Szerintem mákunk volt Vele. Alapjáraton azzal, hogy annak idején beállt a környezetvédők soraiba; aztán meg azzal is, hogy letette a voksot a környezeti nevelés mellett. Hihetetlen figura és a maga sajátos stílusával meglehetősen mély  mondjuk úgy, hosszanfriss  nyomokat hagy maga mögött bármilyen hallgatóságban, ha egyszer nekiveselkedik.

Szóval Kalas kezdte. Valamikor régen. Berobbant az osztálytermekbe és I love neylonszatyor feliratú, piros pulcsijában (talonban tartott váltószerelés: Coca-Cola emblémás konyhakötény), arcán szeretni és nevetni való grimaszokkal ide-oda grasszálva előadta. Azt, hogy hulladék, égetés, pláza, reklám meg egyszerhasználatos világ. És azt is, hogy betétdíjas csomagolás, megelőzés, le az aludobozokkal, meg hogy mi lesz aztán. Közben csendes aláfestésként laza kézmozdulattal szétdobált tetrapakok, chips-es zacskók és sztaniolpapírok keringtek űrszemétre emlékeztető módon a máskor száraz matekórák színteréül szolgáló légtérben. Időnként elkísérte őt Samu is. Samu  polgári nevén Kuka Samuka  nem aktivista, hanem egy meglehetősen egyedi bohócruhában feszítő aprócska bábu volt, aki Gyuri egyszemélyes (de kétszereplős) előadásai alatt egyre csak vihogott, feleselt, kérdezett és ámuldozott  mint egy gyerek, hogy milyen a világ és milyenek az emberek. Hogy hogy a manóba tudnak ennyit szemetelni, és így bedőlni a javarészt fárasztóan egyszerűre sikeredett reklámok és menő kupakakciók tömkelegének.

Hát, nem éppen szokványos előadásokat tartott, az biztos. Imádták a srácok. Mehetett általános vagy középiskolába  kedvenc helyéről, az óvónőképzőről nem is beszélve  az első percek után mindenütt ugyanakkora érdeklődéssel hallgatták meséit, okfejtéseit és mókás szójátékait. Aki pedig fül- és szemtanúja lehetett A kuka bosszúja című, mára klasszikussá vált monológjának, az végérvényesen mázlista embernek könyvelhette el magát.

Hát, így volt ez. Talán sok gyerekből lett általa környezettudatosabban gondolkodó fiatal. Ami viszont biztos, hogy azt a bizonyos bogarat igazán tehetségesen tudta elültetni a mindenkori hallgatóság fülébe

Aztán jött a következő eresztés. Ahogy a HuMuSz nőtt, úgy növekedett  bennünk és környezetünkben egyaránt  az igény arra, hogy minél több gyerekkel foglalkozzunk. Gyuri után bevállaltuk hát mi is. Jártunk iskolákba, rendezvényekre, lakossági összejövetelekre, tartottunk képzéseket és voltunk választható tanegység; mindenhol elmondtuk, hogyan gondolkodunk a hulladékos problémákról. Voltak olyan sulik, ahol fél éven át hetente megjelentünk és a felsős évfolyamok minden osztályával végigvettük a teljes repertoárt a szemétlerakótól kezdve egészen a környezettudatos vásárlásig. És voltak olyan sulik, ahol egy idő után már a portások is egy-egy szolid, "tudom, amit tudok" típusú mosoly kíséretében úgy üdvözöltek minket, hogy a tetrapak nem papír, hanem kombinált csomagolás. Ez azért eredmény, nemde?

Nos, miközben szorgos hétköznapokat töltöttünk kukákkal és lomtalanításokból megmentett kincsecskékkel  melyek a köznyelvben a pórias kacat elnevezéssel bírnak  agyonpakolt irodánkban, egyszer csak kipattant az ötlet. Mint az esetek többségében, a spanyolviaszt ebben az esetben is Szili találta fel: próbáljunk egyszerre nagyobb tömegeket megszólítani! Addig csűrtük-csavartuk a dolgot, míg Belefulladunk?! néven meg nem született a HuMuSz hulladékos vándorkiállítása. A hosszúra nyúló eszmefuttatások és heherészős kupaktanácsok után természetesen hoztuk megmásíthatatlan formánkat, és mint egy csapat későn ébredt rohamkukac, néhány nap alatt gyorsított eljárással  továbbá pótvégtagok növesztésével  dobtuk össze a Természettudományi Múzeumban megnyitott bemutatónkat. Volt benne reklámalagút, bolt, lakás és persze sok-sok szemét. Eljött a TV meg a rádió meg Illés Zoltán. És eljöttek a gyerekek. Végignéztek, végigfogdostak, végignevetgéltek mindent, majd némi elraktározott plusz információval a fejükben, zajosan távoztak a színről. A kiállítás  tagszervezeteink közreműködésével  később körbejárta az országot, megjárta a rakparti Fehér Házat, végül egy hirtelen jött dupla csavarral bevetette magát a fővárosi állatkert Szarvas-házába. Rögtön az állatsimogató udvar mellé, ahol a kis láma köpködött a véletlenszerűség egyszerű, de követhetetlen elve alapján kiválasztott látogatókra. S bár a helyiség kicsit kicsi, és kicsit sötét volt, azért a célnak tökéletesen megfelelt két éven át.

És, hogy a történet íve teljes legyen, a HuMuSz hőskorában lefektetett ideológiákon alapuló kiállítás most végleges helyre költözve oktatóközpontunk nagytermében szobrozik. Osztályfőnöki óra helyett ide járnak az iskolás csoportok, de alkalomadtán lelkes paksi óvó nénik is benéznek hozzánk. A sokat látott bemutatóanyag nemsokára a ház körüli hulladékos tanösvénnyel lesz teljes.

Hát, nagyjából ennyi. Írtunk még néhány kiadványt egy oktatócsomaggal spékelve, hatalmas nevetőgörcsök és időnként véget érni nem akaró felvételek közepette elkészítettük Szemét Egy Film című videónkat, meg egy Comenius díjjal jutalmazott, Mi lesz a szeméttel? névre keresztelt CD ROM-ot.

Ilyesmikkel foglalkoztunk az elmúlt néhány évben. Volt benne jó és rossz; volt olyan, amit kár lett volna kihagyni és olyan is, amit igazán kihagyhattunk volna. Ennyit tudtunk letenni a környezeti nevelés asztalára. Nem többet és nem jobbat, mint mások  de mindent meggyőződésből és elkötelezettségből. Meglátjuk, mire futja erőnkből a következő tíz év során.