Újrahasznosíthatósági minimumszabvány 2026: így mérik százalékban a csomagolások recyclingképességét

A módszertan lényege változatlan: az újrahasznosíthatóság nem minősítés és nem is pontszám, hanem egyetlen, a csomagolás tömegére vetített százalékos érték. Az újrahasznosíthatósági minimumszabvány azt méri, hogy a csomagolásnak mekkora része nyerhető vissza tényleges hasznosítható anyagként a válogatás és az újrahasznosítás után, a tervezésből eredő veszteségek leszámítása mellett.

Miért lett hirtelen ennyire fontos egy német dokumentum?

A minimumszabvány jogi alapja a német Verpackungsrecht-Durchführungsgesetz (VerpackDG) 26. §-a, vagyis annak a törvénynek a rendelkezése, amely a csomagolásokról és a csomagolási hulladékokról szóló (EU) 2025/40 rendelet (PPWR) végrehajtását szolgálja. A törvény szerint a rendszereknek a részvételi díjak megállapításakor ösztönözniük kell a jól recyclingálható anyagok és anyagkombinációk használatát, a méréshez pedig egységes keretet a ZSVR-nek kell megadnia, évente, szeptember 1-jéig, az UBA egyetértésével. Ez a kötelezettség addig áll fenn, amíg a PPWR 6. cikke szerinti felhatalmazáson alapuló uniós jogi aktusok hatályba nem lépnek.

Éppen ez a köztes időszak adja a dokumentum súlyát. A PPWR 2030-tól a forgalomba hozhatóság feltételévé teszi az újrahasznosíthatóságot: ettől az évtől csak olyan csomagolás hozható forgalomba, amely legalább 70 százalékban újrahasznosítható. Amíg a részletszabályokat tartalmazó uniós aktusok meg nem születnek, a német ökomodulációs másodlagos jogalkotásnak a minimumszabványra kell épülnie, így az átmeneti időre tényleges szabályozási szerepet kap. Gunda Rachut, a ZSVR elnöke a kiadáshoz fűzött közleményben arra hívta fel a figyelmet, hogy aki ma elvégzi a számítást, már látja, a csomagolása hol áll a 70 százalékos európai küszöbhöz képest, és van ideje alkalmazkodni – a még megalkotandó európai szabályok fenntartásával.

A mostani kiadás a következő naptári évben, tehát 2027-ben forgalomba hozott csomagolásokra alkalmazandó. A szöveg a ZSVR III. szakértői körének javaslatára épül, és nyilvános konzultációs eljárás után nyerte el végleges formáját.

A számítás három lépése

Az első lépés a mérés tárgyának lehatárolása. Alapesetben a teljes, üres csomagolás a mérés tárgya, minden beépített elemével együtt: címkékkel, zárófóliával, kupakkal, zárral, ragasztóalkalmazásokkal, eredetiségjelzőkkel. Az, hogy egy elem kézzel leválasztható, önmagában nem indokolja a külön mérést.

Kivételek azért vannak. Külön kell mérni azokat az elemeket, amelyeket a használathoz szükségszerűen és visszafordíthatatlanul le kell választani (letéphető csík, koronazár, pezsgődugó, drótkosár), a teljesen eltávolítandó gyűjtőcsomagolásokat (hajtogatott doboz, körbecsomagoló fólia), a termék vagy az alkatrészek szállítási védelmét szolgáló, nem összekapcsolt elemeket, valamint a beragasztás nélküli betétlapokat és elválasztó fóliákat. Külön mérés jár azoknak az elemeknek is, amelyek a szállítás vagy a válogatás-előkészítés mechanikai igénybevétele során biztosan leválnak, például a rátolt és pattintós fedelek vagy az alámetszés nélküli felső kupakok; ez a kivétel csak a könnyű csomagolások vegyes gyűjtésébe (sárga zsák, sárga kuka, hasznosíthatóanyag-gyűjtő) tartozó csomagolásokra érvényes. A külön mért elemek eredménye önállóan áll, nem számítható be súlyozottan egy összesített csomagolási eredménybe.

A második lépés a kategóriába sorolás. A kategóriát a főtest domináns anyaga határozza meg, a hozzárendelést az 1. melléklet tartalmazza, és ez dönti el, melyik recyclingútvonalat kell alapul venni. A 2. melléklet a PPWR II. mellékletének 1. táblázatát követve 22 kategóriára ad külön mérési előírást, az üvegtől a folyadékkartonon és a különböző PET-, PE-, PP- és PS-változatokon át a fáig, a textilszálakig és a kerámiáig.

A harmadik lépés maga a számítás. A kategória táblázatában minden tervezési paraméter besorolást kap: „hasznosítható anyag”, „összeférhetetlenség”, „leválasztható vagy feltételesen kompatibilis”, illetve „vizsgálatköteles”. Ha egyetlen paraméter sem összeférhetetlen, az újrahasznosíthatóság egyszerűen a hasznosítható anyagként besorolt anyagrészek tömegarányainak összege. A vizsgálatköteles paraméterek esetén meg kell határozni, keletkezik-e tervezésből eredő anyagveszteség, és ha igen, azt le kell vonni. Ha viszont akár egyetlen paraméter is az összeférhetetlenségek közé tartozik, az eredmény 0 százalék. A képlet ennek megfelelően a hasznosítható anyagtartalom és a tervezésből eredő veszteségek különbségét osztja a mérési tárgy össztömegével.

Négy kritérium dönti el a végeredményt

A módszertan négy követelményt vizsgál. Egy: a csomagolás nem tartalmazhat olyan összeférhetetlenséget, amely a gyakorlatban meghiúsítaná a recyclinget. Kettő: a csomagolásnak a hasznosítható anyagtartalma szempontjából válogathatónak kell lennie. Három: az anyagoknak a feltárás (aprítás) után szétválaszthatónak kell lenniük, amennyiben ez a megfelelő minőségű másodnyersanyag előállításához szükséges. Négy: léteznie kell olyan recyclinginfrastruktúrának, amely ezt a minőséget valóban előállítja.

Az első és a negyedik kritérium bináris: ha nem teljesül, a csomagolás a minimumszabvány értelmében nem újrahasznosítható. A második és a harmadik viszont analóg jellegű, vagyis fokozatosan rontja az eredményt, arányos levonás formájában. A válogathatóság a mágneses szeparálásra (ferromágnesesség), az örvényáramú szeparálásra (elektromos vezetőképesség) és a NIR-szeparálásra (a csomagolás közeli infravörös reflexiós spektruma) épülő műveletekből vezeti le a kritériumokat; a szitálásból, légosztályozásból és ballisztikus szeparálásból a szabvány nem származtat tervezési követelményt, mert a technika mai állása szerint ezeken a lépéseken nem keletkezik tervezésből eredő veszteség. A feltárás utáni szétválaszthatóság kritériumai a papír nedves-mechanikai rostosításából, a műanyagok sűrűség szerinti szétválasztásából és az üvegcserép optikai, fényáteresztésen alapuló válogatásából adódnak.

Fontos részlet, hogy a maradék terméktartalmat is figyelembe kell venni, ha a csomagolás konstrukciója miatt a rendeltetésszerű kiürítés után is marad benne töltőanyag. A szabvány példaként a szilikonokat, akrilátokat, poliuretánokat és más térhálósodó anyagokat, a viaszokat, paraffinokat és a bitumenes masszákat említi.

Mi változott a 2026-os újrahasznosíthatósági minimumszabvány kiadásában?

A ZSVR közlése szerint a módszertan maga nem módosult. A változások a részletekben vannak: a szerzők új tervezési paramétereket vettek fel, egyes paramétereket finomabban bontottak szét, másokat pedig összevontak ott, ahol a különböző megközelítések ugyanarra az eredményre vezetnek. A cél a „lehetőleg egyszerűen, de a szükséges részletességgel” elv érvényesítése, hogy a vállalatok gyorsabban és kevesebb hibával tudják elvégezni a saját csomagolásaik értékelését.

Adattakarékosság szempontjából ez azt jelenti, hogy a számításhoz továbbra sem kellenek komplex laborvizsgálatok: az anyag, a tervezési paraméterek (például anyagkombinációk vagy barrier-bevonatok) és ezek tömege elegendő. Külön vizsgálat csak a kifejezetten vizsgálatkötelesnek jelölt paraméterekre kell, és ez a kivétel, nem a szabály.

Az egységes kezelés a másik hangsúlyos elv. A szabvány minden anyagfajtát ugyanazzal a módszerrel értékel, és nem alkalmaz olyan általános bónuszokat vagy levonásokat, amelyek egyes anyagokat vagy csomagolási megoldásokat előnybe hoznának. Ugyanakkor az innováció útja nyitva marad: a hasznosítható anyagok és az összeférhetetlenségek listája a jelenlegi kiadás keretében zárt, de egyedi bizonyítással el lehet térni tőle.

A 3.1. melléklet ehhez megköveteli a reprodukálható, a technika állását tükröző, kis bizonytalanságú vizsgálati módszereket, a mintaelőkészítés és a gépparaméterek dokumentálását, és azt is, hogy általános kivétel csak akkor érhető el, ha a vizsgálati jelentést közzéteszik, vagy legkésőbb a következő minimumszabvány konzultációs eljárására nyilvánosságra hozzák.

Konkrét példák: üveg, PET-palack, papír

Az üvegcsomagolásoknál a referenciaalkalmazás a tárolóedény-üveg. A normál mész-nátron üveg pigmentálással együtt hasznosítható anyag, viszont az ólomüveg, a borosilikát üveg, az üvegkerámia, a kvarcüveg és a többi ólomtartalmú üveg összeférhetetlenség, tehát nulláz. A közvetlen nyomtatás, a fóliadombornyomás és a lakkozás „leválasztható vagy feltételesen kompatibilis” besorolású, de vizsgálatot igényel. A dokumentum lábjegyzetben jelzi, hogy a vizsgálatot igénylő kritikus szabványos üvegszínek listáját a következő felülvizsgálat során egészítik ki.

A transzparens PET-A palackoknál a PET-A és az rPET hasznosítható anyag, a PET-G, az EVOH- és PA-réteg, a nem vízoldható PVOH-réteg és a többi nem PET polimerréteg viszont összeférhetetlenség. A korom alapú pigmentekkel végzett színezés vizsgálatköteles, akkor is, ha csak belső rétegben szerepel. A közvetlen nyomtatás, a gyártási kód, a minőségmegőrzési dátum és az UFI-kód kivételével, összeférhetetlenségnek minősül, ami nagyon jól mutatja a módszer logikáját: nem az elvi újrahasznosíthatóság számít, hanem az, ami a mosott, aprított PET áramból valóban kihozható.

A papír-, karton- és hullámpapír-csomagolásoknál a referenciaalkalmazás a hullámpapír-nyersanyag. Hasznosítható anyag a rostanyag a szokásos papíripari adalékokkal, a keményítőalapú ragasztó, valamint az ásványi pigmentbevonat a kötőanyagával együtt, ha nincs zárófunkciója, és nem szolgál vízgőz-, oxigén- vagy zsírbarrierként.

Összeférhetetlenség a bitumenes, olajos, viaszos-paraffinos papír, valamint az EuPIA nyersanyag-kiválasztási charta hatálya alá tartozó anyagokkal végzett közvetlen nyomtatás. A ragasztóknál a szabvány az EPRC-scorecard kritériumaira hivatkozik: a kritériumokat teljesítő olvadékragasztó-alkalmazás rendben van, a nem teljesítő vizsgálatköteles. A teljes felületen lakkozott felület szintén vizsgálatköteles, kivéve az 5 mikrométernél nem vastagabb tiszta védőlakkot, illetve a legalább 100 g/m² grammsúlyú tasakok, zacskók és hordozótasakok belső oldali lakkozását.

Amikor a hiányzó infrastruktúra nulláz

A negyedik kritérium, az újrahasznosítási infrastruktúra léte, a gyakorlatban a legkeményebb szűrő. A 3.3. melléklet az UBA felmérésére támaszkodva rögzíti: ahol a kategória „alkalmazási foka” 80 százalék alatt van, ott javasolt az egyedi bizonyítás, ahol pedig 20 százalék alá esik, ott kötelező, ha a vállalat 0 százaléknál magasabb újrahasznosíthatóságot akar kimutatni.

A lista tanulságos. Nulla százalékos alkalmazási fokkal, tehát kötelező egyedi bizonyítással szerepel a flexibilis PET, az XPS, az EPS, a más merev műanyagok (például PVC, PC), a más flexibilis műanyagok, a biológiailag lebomló műanyagok, a fa és a parafa, a textilszálak, valamint a kerámia és porcelán. Kötelező bizonyítás jár a merev PET-thermoformokra és az egyéb merev PET-csomagolásokra is (13–62 százalék). Javasolt a bizonyítás a folyadékkartonok PolyAl-frakciójára (23–36 százalék), a túlnyomórészt papíralapú társított csomagolásokra (52–57 százalék), a flexibilis PE-re (50 százalék), a flexibilis PP-re (27 százalék) és a merev PS-re (62 százalék).

Az egyedi bizonyítás nem formalitás. Igazolni kell, hogy az adott hasznosítási út valóban a minimumszabvány szerinti magas minőséget állítja elő, és mérlegjegyekkel alátámasztva azt is, hogy a bizonyítási évben legalább a részvételi mennyiséggel egyenértékű, rendszerből származó csomagolási hulladék eljutott ehhez az úthoz. A dokumentum példája szerint egy évi 600 tonna átlátszó PET-A tálcát forgalmazó gyártó esetében a 328-2 frakciószámon legalább 2000 tonna beszállítást kell igazolni, mert ennyi felel meg maximum 600 tonna tálca-egyenértéknek. A rendszereknek mindezt beteljesítőnként és csomagolástípusonként kell dokumentálniuk, EAN- vagy GTIN-szintű hozzárendeléssel.

Mit jelent ez a magyar szereplőknek?

Formálisan a minimumszabvány német jogi eszköz, a német piacra szánt, rendszer-részvételre kötelezett csomagolásokra. A gyakorlati kihatása viszont jóval szélesebb. Aki Németországba exportál csomagolt terméket, annak a részvételi díjára már ma is kihat a minimumszabvány szerinti százalékos eredmény: a törvény nem ír elő konkrét fel- vagy leárazást, a rendszereknek azonban ezen az egységes kereten belül kell ösztönzőt teremtenie a jobb újrahasznosítást jelentő megoldásokra. Aki pedig a PPWR 2030-as követelményére készül, az itt kap egy működő, számokra lefordított előképet arról, hogyan fog kinézni a „legalább 70 százalékban újrahasznosítható” követelmény ellenőrzése.

Érdemes két tanulságot kiemelni. Az egyik, hogy a nulla százalékos eredmény nem valamilyen anyagfajtára kimondott ítélet, hanem többnyire egyetlen tervezési döntés következménye: egy PA-barrierréteg, egy nem eltávolítható közvetlen nyomat, egy ólomtartalmú üvegkomponens. Ezek jellemzően helyettesíthetők, és a helyettesítés ára szinte mindig kisebb, mint a 2030 utáni piacképesség elvesztése. A másik, hogy a döntő kérdés a végén nem a tervezőasztalon, hanem a válogatóban és a recyclingüzemben dől el.

Az infrastruktúra-lista pontosan azt mutatja meg, mely anyagáramoknál nem elég jól tervezni, mert a hasznosítási kapacitás egyszerűen nincs meg. Ez a magyar csomagolási hulladékgazdálkodás számára is releváns kérdés, hiszen a kiterjesztett gyártói felelősségi rendszereknek a PPWR alapján az újrahasznosíthatósági teljesítmény szerint modulált díjakkal kell működniük, a moduláció pedig csak annyira lesz értelmes, amennyire a mögötte álló válogatási és hasznosítási kapacitás valós.

Gyakori kérdések az újrahasznosíthatósági minimumszabvány alkalmazásáról

Mit mér pontosan a minimumszabvány?

Azt a tömegarányt méri, amely a csomagolásból a válogatás és a recycling után valóban visszanyerhető hasznosítható anyagként. A számítás a hasznosítható anyagtartalomból levonja a tervezésből eredő veszteségeket, majd elosztja a mérési tárgy össztömegével. Az eredmény egyetlen százalékos érték, nem betűjel vagy pontszám.

Mikor lesz egy csomagolás eredménye nulla százalék?

Akkor, ha a kategória táblázatában akár egyetlen tervezési paraméter is összeférhetetlenségnek minősül, például ólomtartalmú üveg, PA-barrierréteg vagy nem engedélyezett közvetlen nyomat. Nulla az eredmény akkor is, ha a kategóriához előírt egyedi bizonyítást a recyclinginfrastruktúra létéről a vállalat nem tudja teljesíteni.

Milyen adatokra van szükség a számításhoz?

Laborvizsgálatok nélkül is elvégezhető: elég az anyag megnevezése, a tervezési paraméterek, például az anyagkombinációk és a barrier-bevonatok, valamint ezek tömege. Külön vizsgálat csak azoknál a paramétereknél kell, amelyeket a 2. melléklet kifejezetten vizsgálatkötelesnek jelöl, és ez a kivétel, nem a szabály.

Mi a kapcsolat a minimumszabvány és a PPWR között?

A PPWR 2030-tól a forgalomba hozhatóság feltételévé teszi a legalább 70 százalékos újrahasznosíthatóságot. Amíg a részletszabályokat tartalmazó uniós felhatalmazáson alapuló jogi aktusok nem alkalmazandók, a német ökomodulációnak a minimumszabványra kell épülnie, így az átmeneti időszakban tényleges szabályozási szerepet kap.

Melyik csomagolásokra alkalmazandó a 2026-os kiadás?

A 2026. augusztus 31-én közzétett kiadás a következő naptári évben, tehát 2027-ben a német piacon forgalomba hozott, rendszer-részvételre kötelezett csomagolásokra alkalmazandó. A ZSVR-nek a VerpackDG szerint évente, szeptember 1-jéig kell új kiadást közzétennie, az Umweltbundesamt egyetértésével.

Hogyan érinti ez a magyar exportáló cégeket?

Aki csomagolt terméket hoz forgalomba Németországban, annak részvételi díjára kihat a minimumszabvány szerinti eredmény, mert a rendszereknek ezen az egységes kereten belül kell ösztönzőt adniuk a jobban recyclingálható megoldásokra. A számítás egyben előrejelzés is a 2030-as uniós követelménynek való megfelelésről.

Cikk és kép forrása: dontwasteit.hu