Nem a víz fogy el, hanem a természet „hűtőrendszere” gyengül
A klímaváltozásról szóló diskurzus gyakran úgy kezeli a szélsőséges időjárási eseményeket, mintha egymástól független éghajlati jelenségek lennének. Ennek következtében az aszályt, a hőhullámokat és az árvizeket külön problémaként kezeljük, ami megnehezíti az éghajlati kockázatok összefüggéseiben történő értékelését. A REKK.AQUA és a BME kutatói szerint azonban ezek valójában ugyanannak a folyamatnak a különböző megjelenési formái. A szakértők a Duna vízgyűjtőjén végzett vizsgálatok alapján arra jutottak, hogy Közép-Európában nem egyszerűen kevesebb a víz vagy melegebb a nyár, hanem egyre inkább felborul a víz- és energiaháztartás egyensúlya. Ez a folyamat magyarázza, hogy miért követik egymást egyre gyorsabban a szélsőségek. Ilyen például, amikor a hosszú száraz időszakokat hirtelen özönvízszerű esőzések váltják fel.
Egyre több energia éri a felszínt
Az elmúlt évtizedekben nőtt a földfelszínt érő napsugárzás mennyisége. A melegebb légkörben kevesebb a felhő, így több energia jut közvetlenül a talajra. Emiatt a felszín és a talajközeli levegő gyorsabban melegszik fel, miközben a levegő egyre több nedvességet képes „elszívni” a környezetből.
Normális esetben ezt az energiatöbbletet a párolgás és a növények párologtatása részben elvezeti. A víz elpárolgása ugyanis hűti a felszínt, hasonlóan ahhoz, ahogyan az izzadás hűti az emberi testet. A probléma akkor kezdődik, amikor a talaj nedvességtartaléka kimerül. Ilyenkor megszűnik ez a természetes hűtési mechanizmus, és a beérkező napenergia közvetlenül hővé alakul. Ez az oka annak, hogy az aszályos időszakokban rendkívül gyorsan képesek kialakulni a hőhullámok. A kutatók szerint tehát nem egyszerűen „melegebb van”, hanem a táj elveszíti azt a képességét, hogy vízzel hűtse önmagát.
A szárazság és az árvíz ugyanannak a folyamatnak a része
A párolgási deficit nemcsak a szárazságot erősíti, hanem közvetve a villámárvizek kialakulásához is hozzájárul. A túlmelegedett felszín fölött felhalmozódó meleg és nedves levegő kedvez az intenzív csapadékképződésnek, így amikor egy hidegebb légtömeg érkezik, rövid idő alatt hatalmas mennyiségű eső hullhat le.
A Duna-medence adatai jól mutatják a változást. Az 1961 és 1990 közötti időszakban átlagosan csak egy nyári hónapban haladta meg a párolgási igény a csapadék mennyiségét. Az 1991 és 2020 közötti évtizedekben ez már három hónapra nőtt. Vagyis a természet egyre hosszabb ideig működik vízhiányos állapotban.
A megoldás a vízmegtartás lehet
A szakértők szerint az alkalmazkodás önmagában már nem elegendő: a táj természetes hűtőképességének erősítésére is szükség van. Ebben kulcsszerepet játszik a vízmegtartás, a talaj állapota és a növényzet minősége.
Az erdők és a vizes élőhelyek ebből a szempontból pótolhatatlan ökoszisztémák, hiszen a fizikai árnyékoláson felül hatalmas mennyiségű vizet párologtatnak vissza a légkörbe. A víz körforgásához kötődő hőelvonás hűti a környezetet, így a felszín kevésbé melegszik túl, a mikroklíma pedig érezhetően kedvezőbbé válik. Ehhez azonban elengedhetetlen egy jó szerkezetű, egészséges talaj is, amely képes a csapadékot eltárolni, és hosszabb időn át biztosítani a nedvességet ehhez a hűtőhatáshoz. Amikor ugyanis ez a talajfunkció sérül, a táj már nem tudja fenntartani ezt a természetes hűtési mechanizmust. A városok leburkolt felszínei, a kimerült mezőgazdasági területek és a biológiailag degradált talajállapot így olyan helyzetet teremtenek, amely önmagát erősítő melegedési folyamatot indít be.
A vízkörforgás nemcsak természeti, hanem társadalmi kérdés is
A kutatók kiemelték, hogy a vízháztartási problémák kezelése nem kizárólag vízügyi kérdés. A tájhasználat, az erdőgazdálkodás, a mezőgazdaság és a várostervezés egyaránt hatással van arra, hogy egy térség mennyire képes mérsékelni a szélsőségeket.
A párolgás és a csapadék „újrahasznosítása” ráadásul nem áll meg az országhatároknál. A légköri folyamatok miatt az egyik térség földhasználata a szélirányok mentén más régiók vízháztartására is hatással lehet. Éppen ezért a jövő egyik fontos feladata, hogy a vízmegtartó és párologtató képességet a helyi beavatkozások mellett regionális szinten is tudatosan fejlesszük. A módszer mérsékelheti a hőhullámok és az aszályok hatásait, ami hosszabb távon kiszámíthatóbb működési feltételeket biztosít a gazdaság számára.
Cikk és kép forrása: korkorosgazdasag.hu
