Igen, szelektíven gyűjtöd a szemeted

Eljutottunk arra a pontra, hogy szelektíven gyűjteni  már nem elég. Be kell látnunk, hogy sokkal jobb és célravezetőbb, ha kevesebb cuccunk és így kevesebb kidobnivalónk akad. Ezt pedig akkor fogjuk megérteni, ha egyfelől közismerté válik, hogy miért csapda az újrafeldolgozásban hinni, másfelől megértjük a valódi okot, ami miatt a tárgyak rabszolgáivá váltunk.

Mi a gond az újrahasznosítással?

A szelektív gyűjtés persze jó, ezt senki nem akarja megcáfolni. Ha a kuka vagy a szelektív edény közt kell választani, akkor természetesen az utóbbit a befutó. De azért lássuk be, hogy ez nem ilyen egyszerű, a szelektív gyűjtés nemhogy nem jelent tiszta lapot az anyag életében, csak elodázza azt a pillanatot, amikor hulladék lesz belőle. Ráadásul maga az újrhasznosítás folyamata is hatalmas energia- és forrásigényű, beleértve ebbe a gyűjtőterületek karbantartását és monitorozását, a gyűjtött anyagok szállítását és nem utolsó sorban magát a feldolgozási folyamatot is.

A műanyag  - melybe lassan belefulladunk - például újrahasznosítás szempontjából különösen problémás ügy, hiszen anyagszerkezetéből adódóan meglehetősen ritkán lehet elsődleges újrafeldolgozásnak alávetni és újra műanyagot állítani elő belőle. Mivel a műanyag hő- és fényérzékeny, ez azt eredményezi, hogy az anyag hosszú, képlékeny molekulái (ami miatt elsődlegesen olyan jól formázható) tönkremennek és megszakadnak, ha ismételt hő- és fizikai behatásnak lesznek kitéve. Egyszerűen szólva, minden műanyagnak megvan a maga “hő története”, s minden alakítás során romlanak ezek a tulajdonságai. Ezért a műanyagot jellemzően másodlagos feldolgozásnak vetik alá,  s olyan termékeket állítanak elő belőle, melyek maguk tipikusan már nem újra felhasználhatók: lökhárító matricát, textilt vagy műanyag padlót.

Természetesen ezek a felhasználási módok előnyösebbek annál, mintha semmit nem kezdenénk az anyaggal, de fontos megérteni, hogy a műanyagpalack újrafelhasználása egyáltalán nem jelenti, hogy megoldottuk a problémát és szerencsésen bezártuk a hurkot. Annak a kidobott palacknak az anyaga sajnos nem fog ezer alaklommal reinkarnálódni, hanem igen hamar mégiscsak egy lerakón vagy az égetőben végzi, miközben rengeteg energiát és egyéb nyersanyagot öltünk bele abba, hogy ez minél később történjen meg. Az újrafeldolgozásnak tehát hatalmas szemét lábnyoma van mind a gyártás, mind a végső eredményt tekintve.

Az sem elhanyagolható tény, hogy az újrafeldolgozás csak akkor valósulhat meg, ha van valaki a másik oldalon, aki meg  akarja vásárolni ezeket az anyagokat, és bár az újrafeldolgozással foglalkozó  vállalatok közül néhányan már környezetbarát megoldásokal dolgoznak, a legtöbb ilyen eljárás még nem az. Ráadásul manapság a szelektíven gyűjtött üveg, aluminium, műanyag és karton alapanyag ára egyre csökken, míg a feldolgozó költsége ezen anyagok feldolgozására nem követte ezt a tendenciát. Lassan eljön az a pont, ahol az újrafeldolgozás jelentős és állandó anyagi veszteséget jelent azoknak a vállalatoknak és városoknak, melyek az ilyen tevékenységeket támogatják. Ez persze becsülendő magatartás, de nem fenntartható.

De vajon miért halmozunk és szabadulunk meg tárgyaintól ilyen ütemben?

Az tehát tény, hogy sokat szemetelünk és azt is tudjuk már, hogy a szelektív gyűjtés maga nem megoldás, megelőzésre lenne szükség, ami jelen esetben a felhalmozás és a vásárlás csökkentését jelenti társadalmi szinten. Ehhez viszont meg kell érteni a hátteret, ami oda vezetett, hogy ilyen mértékben kerültünk a tárgyak bűvöletébe és ami megmagyarázza azt a a rejtett ellenállást, amivel akkor kerülünk szembe, ha a fogyasztás csökkentéséről beszélünk. 

Ennek oka részben puszta megszokás természetesen: ma nem általános az a gyakorlat, hogy saját kulacsunkban vigyünk magunkkal vizet, ahelyett, hogy minden alkalommal vennénk egy új palackot. Bármire is van szükségünk, sokkal inkább veszünk újat, ahelyett, hogy használtat választanánk. Nem szánjuk rá az időt arra, hogy egy újabb tárgyért hisztiző gyerekünket lecsendesítsük, inkább megadjuk neki, amit kér, de hát magunk sem tudunk ellenállni az új holmi másodpercekig tartó varázsának. Ráadásul a szelektív gyűjtés lehetősége sokunkat ringat el abban a tévképzetben, hogy azért mi minden tőlünk telhetőt megteszünk a környezetünkért.

A megszokás azonban nem a végső magyarázat, a vásárlásban valójában az életünkből hiányzó örömöt és kielégülést találjuk meg. Viktor Frankl könyvében (magyarul: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben címen jelent meg) a következőket írja arról, hogy min megy keresztül az ember annak az érzésnek a birtokában, amit ő egzisztenciális vákuumnak nevez: “nincs már ösztön, ami megmondaná az embernek, mit tegyen és nincs hagyomány, ami megmutatná, mit kéne tennie; az egyén sokszor maga sem tudja, mit is a vágya. Az egzisztenciális vákuum számos köntösben jelenhet meg. A frusztrált akarat értelmet szeretne nyerni, s ezt sokszor erővel, pénzzel vagy örömökkel helyettesíti.” És hozzátehetjük, hogy néhányan ezt az űrt vásárlással töltik be, hiszen a ma jelszavai a következők: 

Kényeztesd magad!

Járd a magad útját!

Megérdemled!

De amíg nem nevezzük meg túlzó vásárlási kényszerünk mögöttes okait, soha nem fogjuk úgy érezni, hogy már elég. Ha nem értjük meg, hogy miért halmozódnak a tárgyak, akkor egyre kevésbé számít, hogy hogyan rendezzük, rendszerezzük őket vagy dobjuk el, ha már nem kellenek. Nem azért vásárolunk, mert pénzárban úszunk - ez a nemzedék meggörnyed addóságai súlyától. Nem azért tesszük, mert sok üres helyet kell megtöltenünk – a lakhelyeink már most zsúfolásig tele vannak. És végső soron nem is azért tesszük, mert ez boldoggá tesz minket. Tanulmányok sulykolják az egyszerű igazságot: nem a holmik, hanem az élmények tesznek minket boldoggá. 

Nem a tárgy. Soha nem a cucc. Ez a valódi titok.

Forrás: http://www.theguardian.com

Kép forrása: eredeti cikk és http://erdmost.hu

Fordította: Patonay Kata