Elina Hirvonen Elfogy az idő című regénye jól irányzott gyomrossal inspirál
Elina Hirvonen Elfogy az idő című könyve a hátszöveg szerint „olyan, mindannyiunk számára fontos témákat emel irodalmi keretek közé, mint a környezetvédelem, a klímaváltozás, az internetes zaklatás vagy épp a segélyszervezetek munkája során felmerülő erkölcsi dilemmák, és arra kérdésre keresi a választ, hogy képes-e megmenteni egy fiút az anyai szeretet, mielőtt túl késő lenne”. Anyai olvasatban elsősorban utóbbi kérdésre keresi a választ, zöld olvasatban válasz helyett kérdésekre inspirál.
Létezik-e elég jó anya?
A húszas évei végén járó, súlyosan depressziós fiatalember, Aslak Anttila csatlakozik egy interneten szerveződő zöld terroristacsoporthoz, és Helsinki belvárosában tüzet nyit az ártatlan járókelőkre. Az indítékát videóüzenetben osztja meg: „Olyan élősködők vagyunk, amely minden más faj életterét tönkreteszi”, szörny, amit el kell pusztítani – mondja. Majd klímakutató édesanyja kedvenc filozófusára hivatkozva hozzáteszi: „Michel Serres filozófus már a múlt évezred végén azt kérte, hogy kössünk egyezséget a természettel […]. Nem kötöttünk.” Ezért Aslak a Föld nevű bolygó megmentése érdekében arra bíztatja az embereket, hogy válogatás nélkül öljék meg azt, aki szembejön. A férfi végül saját magával is végez.
Ezek után ki mást okolhatna egy anya, mint önmagát? Laura, Aslak anyja is önboncolásba kezd: vajon mit tett, mit mondott és mi az, amit eltitkolt? Mi vezethetett oda, hogy fiából ökoterrorista és öngyilkos lett?
Aslak nővérét sem hagyja nyugodni a gondolat, hogy felelős öccse tetteiért és haláláért. Hiszen a távoli afrikai országban végzet humanitárius munkájának egyik célja éppen az, hogy elvágja a családi kötelékeket, hogy kiszabaduljon a testvéri szövetség hálójából, ami egyszerre védelmezi és gúzsba köti.
Párhuzamos történetek
Hirvonen regénye az anya, a nővér és a fiú szemszögét állítja párhuzamba. Közben jó néhány problémát és tabut az arcunkba dörgöl: társas magányt; eltitkolt szeretőt; megbánást; hogy nem minden anya akar gyereket, de a gyerekek olykor mégis megszületnek; hogy egy gyermek születése felülír – vagy elnyom – minden addigi vágyat; hogy a gyerek esetleg nem olyan lesz, amilyennek az anya szeretné; hogy a ritka pillanatokban, amikor mégis kapcsolódni tud a gyerekéhez, rávetíti saját vágyait; hogy a férje mindebből semmit sem ért; hogy szülőként azt gondoljuk, majd egy-egy tökéletes harmóniában eltöltött piknik lesz az, ami a gyerek emlékezetében megragad, közben ki tudja, melyik családi vagy egyéb vihar karcolja szét végleg a lelkét; hogy a szülő nem mindenható.
Laura kitartóan küzd az ellen, hogy fiát elnyelje a magány, a láthatatlanság, a szeretetlenség. De nem tudja Aslakot megjavítani, muszáj lenne bíznia a fiúban. Aki végül olyasmit tesz, amit senki elképzelni sem tudott volna róla – vagy mégis?
Szőttesen a morzsa
A regény intenzív érzelmi hullámvasútra ülteti az olvasót, minden magasságában és mélységében megéljük a családi viszonyokat, éppen ezért nehéz letenni a könyvet. Mégsem hagy nyugodni az gondolat, hogy az olyan szavakat, mint „környezetvédelem” és „klímaváltozás”, illetve a tényt, hogy az anya klímakutató, a fia pedig természetvédő, akár más szavakkal és tényekkel is helyettesíthetnénk. Hogy mintha csak rá lenne potyogtatva a regény szövetére az ökológiai válság problémája.
A módszer mindenesetre működik. A széles érzelmi amplitúdó arra motivál, hogy – ha már ott vannak – felcsipegessük az elejtett zöld morzsaszemeket, és feltegyünk néhány kérdést:
- Szakemberként, zöld aktivistaként, pedagógusként, felelős emberi lényként mit és hogyan mondhatunk el a gyerekeinknek, a diákjainknak az éghajlati válsággal kapcsolatban? Milyen módon érzékeltessük a problémát? Hogyan csapódnak le, mit indítanak el a mondataink (főként, ha a hallgatóságunk hiperérzékeny)? Aslak részben azokat a gondolatokat kiforgatva követi el a merényletet, amelyeket anyjától és egyben egy klímakutatótól hallott, holott anyja fejében soha meg sem fordult az erőszakos megoldás. A fiúban a pusztuló világ képei ragadnak meg. Utóbb már a tehetetlen dühből fakadó – kissé agresszív – megjegyzéseknek is jelentősége lesz, amelyeket az anya otthon a négy fal között a pökhendi képviselőkre tett.
- Az ember felelőssége óriási, a jóléti társadalmak túlfogyasztása vitathatatlan katalizátora az éghajlatváltozásnak. De van-e értelme magunkra a „leghaszontalanabb” és a „legkártékonyabb” jelzőket aggatni? Ez nem ugyanolyan bántalmazás, agresszió-e, mint amit a környezetünk ellen elkövetünk? Vajon a hibáztatás és a vádak nem szülnek-e erőszakot? Nem az-e a kötelességünk, hogy észrevetessük a jót, hogy erősítsük gyermekeinkben a bizalmat és az egymás felé fordulást, hogy összefogásra sarkalljuk őket?
- Hogyan lehet hosszú távon küzdeni valamiért, aminek nincsen azonnali, kézzel fogható eredménye? A környezeti és a társadalmi problémákat nem tudjuk kézbe venni, megragasztani, lecsiszolni vagy újralakkozni. Aslak nővére afrikai munkája közben rádöbben, hogy a helyiek a legnehezebb körülmények között is képesek mosolyogni, egymáson méltósággal segíteni. A titok, hogy a cselekvésre összpontosítanak. Ennek fényében hogyan tudná a jóléti társadalom embere a fejében létező ideálokat, a folytonos akarást valódi jelenlétté, a képzeletet valósággá alakítani? Anélkül, hogy a meg nem valósuló álmok helyett folyton újat követelne magának?
Elina Hirvonen: Elfogy az idő. Magvető Kiadó, 2019.
A véleményt írta: Csörgő Viktória
