Repair Cafe, a közösségi szerviz

Emlékszel?
Volt idő, mikor a szomszédok nemcsak, hogy ismerték egymást, hanem segítettek is egymásnak: bevásárlásban, gyerekfelügyeletben, egy-egy apróbb szerelésben, de akkor is egymáshoz fordultak, ha hiányzott például kevés cukor a palacsintából, vagy egy kis só a levesből.
És volt idő, mikor még az elektromos kütyüket nem egyszerűen kidobták és lecserélték, hanem megjavították. Nálunk a tévé például attól javult meg a legtöbbször, ha a tetejére ütöttünk, de amikor már csak hangyákat, vagy cakkos csíkokat mutatott, biztos, hogy szerelőt hívtunk.

A baj az, hogy nagyon kevés szerviz foglalkozik manapság ezekkel az apró dolgokkal, eltűntek a szakik is, akik ezeket megjavították, vagy ha mégis van ilyen, sokszor többe kerül a javítás, mint egy új készülék.
Ezekre a problémákra jó megoldás a Repair Cafe, ami egy közösségi hely, ahol Te magad megjavíthatod a holmidat: ehhez rendelkezésre állnak a szerszámok, és a szakértő segítség, akik támogatást adnak az önálló javításhoz, vagyis nem ők csinálják meg helyetted, hanem segítenek abban, hogy Te magad javíthass.

Kisebb alkatrészek, például rugók, vezetékek elérhetők itt, de segítséget kapsz abban is, hol érdemes megvenni a drágább alkatrészeket, legközelebb meg beszerelitek együtt, vagy Te magad is elvégezheted az útmutatás alapján.

A kezdeményezés Hollandiából indult 2009-ben, de mára már Európában több helyen valamint, az Egyesült Államokban is találhatunk Repair Cafe-t.
A Repair Café nem szerviz, hanem egy találkozóhely, mert javítás közben lehet beszélgetni, egy kávét, üdítőt elfogyasztani. Az ide betérők gondolkodásmódja is hasonló, hiszen fontosnak tartják, a környezetet, a közösséget.

 A közösség Budapesten is létezik. A Repair Café Hungary mottója: „Ne dobja ki, ha meg is lehet javítani! Vagy újra lehet hasznosítani.”

Most következzen egy interjú Galla-Korodiny Vandával, a közösség egyik alapítójával.

Mikor jött létre a Repair Café Budapesten és mi volt a célja?

2012-ben olvastam a cikket a holland példáról és rettentően megtetszett. Alapvetően rosszul viselem, ha hülyének néznek és sajnos azt kell mondjam, hogy a multik annak néznek. Permanensen.

Ha a nagynénémtől örökölt ruha, ami alsó hangon 30-40 éves még nem vesztett a színéből, a formájából, nem nyúlt ki, kopott meg, ha a nagyszüleimtől örökölt dolgok még hibátlanul működnek, akkor nehezen viselem el, hogy a profit maximalizálás érdekében, szándékosan silány minőségű termékekkel árasztják el a piacot, hogy minél sűrűbben dobjuk ki őket és vegyünk újat. És ez sajnos nem ár kérdése. A drága holmik is pont ugyanolyan silány minőségben készülnek.

Igazság szerint ezt a fajta kereskedelmi szemléletet szeretnénk egy kicsit az emberek fejében átállítani. Ugyanis ez a fajta szemlélet beférkőzik az életünk minden területére.

Lassan a párválasztás is olyan lesz, mint egy pár cipő esetében. „Nem baj, ha kicsit nyom, most megy a ruhámhoz, szezon végén meg úgyis veszek másikat…” Ez így nem helyes és nagyon, nagyon rossz irányba visz. A világ lassan végzetesen túlnépesedik és mégsem volt soha a világtörténelemben ennyi magányos, elhagyatott ember.

Hány tagja van a közösségnek?

Fixen? A férjem meg én. :)
A viccet félretéve, ez egy teljesen önkéntességen alapuló „mozgalom”. Ezért is nehéz. Mert az emberek nem szívesen adják ingyen az idejüket, még akkor sem, ha amúgy épp ráérnének. Mondom, kereskedelmi szemlélet.
A mozgalom két ponton tud megbukni:
– szereléshez értő emberek hiánya,
– a hibás termékek nem jutnak el az összejövetelekre.

A tavalyi ősz hozott némi áttörést, mikor elindultam az önkormányzati választáson a lakóhelyemen. Ekkor találkoztam Schwanzer Petronellával, aki szintén elkötelezett híve az emberibb minőségű életnek. Az ő baráti körében volt két olyan műszaki beállítottságú férfi, aki végre megtörte a jeget és elkezdhettünk igazán szerelni.

Hány összejövetel volt már?

2012-ben volt egy szerény próbálkozásom, miután nagy lendülettel létrehoztam a Facebook oldalt, ugyanitt csoportot, és persze befoglaltam a domain nevet, hátha egyszer még szükség lehet rá. Mivel a honlapépítéshez nem értek, türelmesen fizetem addig is a regisztrációs díjat, míg egy hozzáértő kezébe nem veszi a projektet.

A több száz örömködő ellenére szinte senki nem jött el a találkozóra, amit egy másik kitűnő mozgalom, az EarthShip Hungary keretében rendeztünk meg. A 2012-es összejövetelen azért egy egész kenyérpirító kapott új lehetőséget a bizonyításra. :-)

Ahogy írtam, az őszi választás után kaptunk újabb lendületet és az F2 Klub alkalmas helyszín volt az újrakezdésre. Idén 3 találkozót tartottunk szerény érdeklődés mellett, ám annál vidámabban. Van egy hölgy, aki a lakókörnyezetében begyűjti az elromlott, évek óta őrizgetett holmikat – csengő, ami a legszebb hangon szól, elektromos takaró, törött lámpa, stb. -, és elhozza a találkozókra.

Egyrészt örülök, hogy van, aki ennyire lelkes, másrészt még jobban örülnék, ha azok is eljönnének személyesen, akik most csak küldik a holmijaikat.

Szívesen beszélgetnénk velük egy kis kávé, süti, gyümölcs mellett és szépen csendben megváltanánk a magunk kis világát. Kicsiben. Mint a csepp a tengerben. Ki tudni, mikor és hol lesz belőle hullám… :)

Milyen a fogadtatása? Mennyire nyitottak a magyarok az ilyen közösségépítő-környezetvédő kezdeményezésekre?

Mondhatnám, hogy elszomorító, de nem vagyok hajlandó elszomorodni. :)
Sajnos az emberek meglehetősen érdektelenek, apatikusak, nehéz őket kimozdítani ebből az állapotból. Addig mondták nekik, míg elhitték, hogy nincs remény. Az emberek szeméből eltűnt a szikra, a láng, a tűz. Ma Magyarországon nagyon sok embernek rossz. És nem csak amiatt rossz, mert tényleg rossz, hanem mert bele is élik magukat ebbe az állapotba.
Még a jó dolgoknak sem tudnak igazán örülni.

Nem oly rég jelent meg egy cikk, hogy micsoda jó ötlet a Repair Café, amit a hollandok elindítottak, és milyen szomorú, hogy Magyarországon nincs ilyen…
Ebből én két dolgot tartok elszomorítónak:
– meg sem fordult a fejében az írónak, hogy létezhet már, de még csak egy gyors google keresést sem indított el a témában a „cikk” megírása előtt – azaz teljesen negatívan állt a témához,
– nagy szomorúságában eszébe sem jutott belevágni, hogy akkor majd ő megcsinálja.

Az egyik legnagyobb probléma ma Magyarországon, hogy az emberek az elmúlt 50-70 évben megszokták, hogy majd az állambácsi megoldja HELYETTÜK az életüket.

A szocializmusban megmondták, hogy mit kell csinálni, nem kellett gondolkodni. Azóta is megmondják, csak már nem szocializmusnak hívjuk. Ellenben az emberek hozzáállása mit sem változott. Régen mindenki rendben tartotta a háza előtt a portáját. Virágokat ültetett, szedte a szemetet, beszélgetett a szomszédaival. Ma azt várják, hogy csinálja meg az önkormányzat. Vagy a szomszéd. Vagy bárki, csak neki ne kelljen.

Az mindenkinek nagyon megy, ha hibást kell keresni, meg szomorkodni kell, hogy de rossz nekünk, de nagyon kevesen tesznek valódi dolgokat azért, hogy változás álljon be ebbe a nemszeretem állapotba.

Van egy csoport a Facebookon, ami nagyjából egy időben alapult az enyémmel, ugyanannak a cikknek a hatására. Azt hiszem nem túlzok, ha azt írom, hogy több ezer tagot számlál a csoport. Ők távgyógyítják a holmikat – volt, hogy mi is segítettünk a férjemmel informatikai kérdésben -, néha elküldik egymásnak megszerelésre a hibás termékeket. Ez eddig nagyon örvendetes, sőt!

Ellenben az azért picit elszomorít, hogy az ott megosztott híreket, miszerint lesz találkozó szinte senki nem osztja tovább, nem jönnek el személyesen és a szerelők sem tolonganak, hogy szeretnének segíteni.

A sajnálkozó cikk alatt sokan örömüket fejezték ki, hogy egyáltalán létezik már ilyen. Amúgy, ha az információim pontosak, jelenleg 600 Repair Café üzemel Európa szerte.
De nem egy olyan hozzászólást olvastam, ami tökéletesen lemodellezi a jelenlegi többségi hozzáállást. Az egyik „kedvencem” az volt, amiben egy lelkes úr mindenkit leoltott. Szó szerint nem fogom tudni idézni, de nagyjából az volt a lényege, hogy ki az a marha, aki a szabadidejében ingyen bütyköl és majd a NAV biztosan elhiszi, hogy nem kérnek érte pénzt…

A legtöbben ilyenkor csak a kifogást keresik, hogy miért ne csináljanak továbbra sem semmit.
Nyilván mindenki tudná másképp is eltölteni azt a 4-5 órát a szombatjából, de azt szándékosan nem mondom, hogy jobban.

Ugyanis nagyon kellemesek ezek a találkozók. Olyan emberek gyűlnek össze, akik nagyjából azonos világnézettel bírnak, van közös valóságunk, van miről beszélgetni, úgy igazán, nem csak felületesen, hogy jaj, mi van veled, hogy vannak a gyerekek, iskola megy, mikor jön a gyerek és egyébként is de meleg van, ugye milyen borzasztó a világ, az a rengeteg betegség, gyilkosság, háború?!

Ha valaki részt szeretne venni egy ilyenen, mit kell tennie? Van-e fix alkalom, helyszín, ha nincs, mikor lesz a következő, és erről hogyan lehet értesülni?

Jelenleg azt tudom tanácsolni, hogy figyelje a Facebook oldalunkat és/vagy csoportunkat. Ott minden alkalommal kb. 1 hónappal korábban meghirdetjük, hogy mikor és hol lesz a következő találkozó. Ezeken a felületeken keresztül lehet jelentkezni akár szerelőnek, akár résztvevőnek.

Szeretjük, ha előre tudjuk, hogy milyen problémával jön valaki, mert a szerelő is fel tud készülni szerszámok tekintetében, illetve be lehet szerezni előre alkatrészt, ha már a távolból is egyértelmű, hogy mi a hiba.
Eddig az F2 Klub volt a fix helyszínünk, a Fadrusz utcában, de ennek a helynek a sorsa kétséges, szimplán anyagi okokból. De jelenleg nem is feltétlen cél a fix helyszín, sokkal fontosabbnak tartanánk azt, hogy a vállalkozó szelleműek belevágjanak a saját lakóhelyükön egy önálló Repair Caféba.

Én ennek a mozgalomnak úgymond csak a „nagykövete” vagyok itthon, rajtam kívül, függetlenül is bátran bárki belefoghat a szervezésbe. Ellenben nagyon szívesen segítek az eddigi tapasztalatokkal, illetve a felülettel az interneten, aminek van már közel ezer követője.
Nyáron most biztosan nem lesz általam szervezett találkozó. A tapasztalat az, hogy nyáron mindenki szanaszét van. Ha jó az idő, mindenki pockol ki a strandra, vagy ki sem mozdul a hűvös lakásból.

Mi az, amivel a segítő szándékozók hozzájárulhatnak a mozgalomhoz? (alkatrészek, szerszámok, sütik, stb.)

Legfőképp a jelenlétükkel. Szeretnénk, ha minél többen eljönnének aztán pedig, mikor elmennek a találkozó végén, jó hírünket viszik.
Nagy segítség volna az is, ha megosztanák a rólunk írt cikkeket, velünk készült rádió riportot, netán a meghirdetett eseményt. Úgy nagyon nehéz ismertségre szert tenni, ha az ember közvetlen ismeretségi köre is teljesen érdektelen a témában.

2-3 éve keringenek „gazdátlan” kölyök kutyák a neten. Ennek is megvan a maga pszichológiája. Megosztják az emberek anélkül, hogy egy egyszerű mozdulattal megnéznék az eredeti posztot és látnák, hogy a probléma rég megoldódott. Azzal a hamis illúzióval áltatják magukat, hogy segítettek. De mikor valódi helyzet van, valódi segítségre van szükség, akkor épp mással vannak elfoglalva az emberek. Olyankor kicsit elfordítják a fejüket…


Aki eljön, azt minden esetben nagy szeretettel fogadjuk. Akkor is, ha nem hozott magával semmit. Azzal, hogy eljött, az egyik legdrágább dolgát osztotta meg velünk, a szabadidejét!
Természetesen mindennek örülünk, van aki sütit hoz, én a kávét szoktam biztosítani, meg gyümölcsöt, de volt aki egy zacskó friss cseresznyét hozott a telkéről.

Mi volt a legemlékezetesebb sztori a Repair Café-val kapcsolatban?

Inkább érdekesnek mondanám, ami a legutóbbi találkozón esett meg. A fanyalgó cikk alatt, amiben azon sajnálkoztak, hogy Magyarországon még nincs ilyen, egymásra akadtunk egy hölggyel, akiben megmozdult a vezérhangya a cikk olvastán.

Boglárka el is jött az édesapjával a találkozóra. Ő hozta a varrógépét, édesapja pedig a műszaki cikkek szereléséhez szükséges felszereléseket. Mikor megérkezett az egyik fix szerelőnk, akkor derült ki, hogy ismerik egymást, kb. 10 éve még együtt is dolgoztak és a bicskát, amit a szerelőnk használ, azt bizony Boglárka édesapjától kapta.

A másik fiatalember, akit szintén ennek a negatív cikknek köszönhetünk, pedig most államvizsgázik a Kandón, ahol ez a bizonyos édesapa elég sokáig tanított, illetve ugyanitt dolgozik az a nagyon kedves ismerősöm is, aki a középiskolai és főiskolai matek nehézségein segített át. Három vizsgáztatóból kettőnek küldtünk meleg üdvözletet. :)

Miért tartod ezt fontosnak?

Mert ez is azt bizonyítja, hogy hasonló a hasonlóhoz. A város átellenes pontjaiból érkeznek olyan emberek, akik életük során valamilyen szinten – mélyebben, vagy felületesebben -, de már kapcsolódtak egymáshoz. Anno nem tudták, hogy miért annyira szimpatikusak egymásnak, nem keresték az okokat, csak felismerték, hogy van valami közös.
Hosszú évek után ezek nagyon szívmelengető találkozások. Azoknak is, akik csak külső szemlélői a találkozásoknak. Ezek a kapcsok adnak új reményeket.

Kik azok, akik részt vesznek a szervezésben?

A szervezésben főként a férjem (Galla Krisztián) és én jeleskedünk, illetve ahogy említettem Petronellával közösen tervezzük a távoli jövőt és most egy újabb hölggyel szaporodott lelkes csapatunk, hisz Boglárka lesz az, aki a IV. kerületben új bástyát fog építeni. Van két fix szerelőnk is, István és Zoltán.

Mik a tervek a jövőre nézve?

Először is meg kellett tanulnom, hogy csak kis lépésekkel tudok haladni. Ez nekem nehezen megy, mert ha kitalálok valamit, amiben látom a fantáziát, a potenciált, akkor nehezen fogadom el a fanyalgó, kifaroló hozzáállást. Lehetőség szerint minden legyen kész tegnapra. De nem baj, nekem meg azzal van dolgom, hogy türelmet tanuljak. :)
Ennek fényében a következő nagyobb lépésünk az lesz, hogy elindulunk egy önálló szálon Újpesten. A fent említett hölgy, Boglárka azzal a nem titkolt szándékkal érkezett az édesapjával a legutóbbi találkozóra, hogy magával vigye a IV. kerületbe a lehetőséget. Ez számomra már egy siker, hisz minél több helyen szórjuk el a gondolati magvakat…

Olyan ez, mint növényt magról nevelni. Az ember csak hetekig figyelgeti a teljesen passzívnak tűnő cserepet, majd egyszer csak megtörténik a csoda, kibújik az új élet a föld alól. De van úgy, mint a pagodakarfilom, vagy akár a levendulám esetében, hogy csak egy évvel később mutatja meg magát, hoz termést, virágot. Türelem és kitartás a kulcs.
Hiszem, hogy Magyarországon számtalan csodás ember van, tele vagyunk szunnyadó magvakkal, csak kicsit fel kell javítani a talajt. :)


Mindezek mellett van egy nagyon erős vízióm, ami az elmúlt hetekben kezdett körvonalazódni a fejemben, de ez még túlságosan gyerekcipőben jár ahhoz, hogy tervként kezeljem, vagy mesélhessek róla. De a cél az, hogy fixen, egy helyen, szinte állandóan elérhetőek legyünk valahol a városban.

A képek és a cikk forrása: anapfenyillata.cafeblog.hu