Taste the waste - Filmvetítés és beszélgetés az élelmiszerpazarlásról
Tudtad, hogy világviszonylatban majdnem másfél milliárd tonna élelmiszer kerül a szemétbe évente? Az EU-ban egy év alatt kidobott élelmiszerek elszállításához 3 millió teherautóra lenne szükség, melyek konvojba állva körbeérnék az Egyenlítőt. Valentin Thurn megdöbbentő és informatív, Taste The Waste című filmjének budapesti premierjén jártak lelkes önkénteseink, Nagy Beáta és Pauló Gergő.
Szeptember 15-én került megrendezésre egy filmvetítés és beszélgetés az élelmiszerpazarlásról és a felesleg hasznosításáról a Magyar Élelmiszerbank szervezésében. A program célja egyrészt az volt, hogy az érdeklődők megismerkedhessenek a Magyar Élelmiszerbank működésével, másrészt hogy a levetített film által képet kapjanak arról, hogy milyen méreteket ölt az élelmiszerpazarlás világszerte, és hogy milyen megoldási kezdeményezések vannak ennek enyhítésére.
A filmvetítés előtt volt lehetőség beszélni az élelmiszerbank alapító tagjaival, állandó munkatársaival, akik magával ragadó lelkesedéssel, érezhetően végtelen hosszan tudtak volna beszélni a szervezetről, az akcióikról, a megtapasztalt érdekességekről és elért eredményekről. Minden jelenlevő úgy érezhette, hogy ez egy nagyszerű, rendkívül hasznos, kivételes kaland, amely megpróbáltatásokkal teli, de öröm benne részt venni.
A Magyar Élelmiszerbank 7 éve alakult, 4 állandó alkalmazottja, és számos önkéntese van. Hivatásuk, hogy a legkülönbözőbb helyeken (élelmiszer-áruházakban, csomagolóüzemekben, éttermekben, rendezvényeken, kisboltokban, stb.) megmaradt, nem lejárt szavatosságú élelmiszermaradékot eljuttassák azoknak, akik azt szívesen elfogyasztanák. Közel 500 partnerszervezettel állnak kapcsolatban a Vöröskereszttől kezdve a kis falvak családsegítő szolgálataiig, akik potenciális felvevői a megmaradt élelmiszernek. Évente körülbelül 500.000 embernek juttatnak el ehető, egyébként kidobásra szánt élelmiszert, melynek mennyisége ezer tonnákban mérhető. Tevékenységük hatékonyságára jellemző, hogy 1 forintnyi működési költség árán 30 forintnyi értéket teremtenek.
Valentin Thurn megdöbbentő és informatív, Taste The Waste című, 2011-ben készült filmje Németországból indulva, Japánon át Dél-Amerikáig a világ számos országába kalauzolja el a nézőket, hogy megmutassa: hol és miért keletkezik ilyen óriási mennyiségű élelmiszerfelesleg, és mit tehetünk a pazarlás csökkentéséért.
Németországban nagyon precíz felmérést készítettek a kukákba kerülő élelmiszerek mennyiségére, minőségére, összetételére vonatkozóan, amelyből kiderült: a kidobott élelmiszer 80%-a még fogyasztható állapotban kerül a szemétbe. Azonban az ezen élelmiszer felhasználásához, rászorultaknak való eljuttatásához szükséges akarat, törvényi szabályozás, logisztika, és piaci ösztönzés a legtöbb helyen még hiányzik.
Elszigetelt megoldásként egy nagyüzemi pékség tevékenységét mutatták be, ahol korábban nap végén hegyekben álltak az el nem adott kenyerek, zsemlék, péksütemények, stb. Az ő esetükben a technikát hívták segítségül a pazarlás enyhítésére: rájöttek, hogy a megszáradt péktermékek jó fűtőértékkel bírnak, így azok energetikai hasznosításával a hulladék mennyisége csökkenthető, és hőenergia termelhető. Természetesen sokkal jobb megoldás lenne, ha arra törekednének, hogy ne maradjon annyi el nem adott áru, amivel, mint hulladékkal kezdeni kell valamit. Személy szerint bennem egy kicsit visszatetsző érzéseket kelt, amikor látom, hogy Európában kenyeret égetnek, amikor a Föld számos más országában éheznek az emberek. Ezen probléma gyökere egyrészt a jóléti társadalmakban élő emberek túlzott igényeiben (pl.: hogy a pékségekben zárás előtt 10 perccel is legyen friss áru), másrészt a kereskedelmi, élelmiszeripari cégek csupán piaci alapú működésében, és az ezzel járó – problémák iránti – érzéketlenségben keresendő.
Számos példán keresztül mutatta be a film, hogy a modern élelmiszerkereskedelem sztenderdeket vár el, ami hatalmas mennyiségű selejtet és pazarlást generál. A túl nagy vagy túl kicsi krumpli, a nem eléggé piros paradicsom, a nem egyenes uborka már az előtt selejtté válik, hogy kikerült volna a boltok polcaira. Pedig ennek nem sok köze van ahhoz, hogy az élelmiszer milyen jó minőségű, mennyire egészséges, vagy hogyan lett előállítva. Csupán piaci szempontok számítanak, vagyis az, hogy az adott termék mennyire eladható, vagy éppen mennyire könnyen csomagolható gépek segítségével. Ez ellen mi, kis fogyasztók leginkább úgy tehetünk, ha nem felszínes elvárásaink vannak a termékekkel kapcsolatban, hanem a lényegre, a minőségre, a tartalomra koncentrálunk. Ha odafigyelünk arra, hogy honnan származik a termék, kik által és hogyan lett előállítva, akkor sokat tehetünk a pazarlás elkerülése, a saját magunk és környezetünk egészsége érdekében. A helyi, kis gazdaságokból talán nem szabványos méretű és színű gyümölcsöt és zöldséget kapunk, de természetesebb, kevesebb pazarlással járó termelést ösztönzünk, és az ebben tevékenykedő embereket támogatjuk. Egy biogazdaságban valószínűleg jobban figyelnek arra is, hogy például a keletkező szerves hulladékot komposztálással visszaforgassák a talajba, elkerülve ezzel, hogy a növényeknek hasznos tápanyag, mint hulladék, a szeméttelepeken végezze.
Érdekes szereplője volt a filmnek egy Afrikából származó nő, aki egy élelmiszerkereskedelmi multicég áruházában dolgozott. Nagyon nehezen viselt azt a pazarlást, amit a munkája során tapasztalt, és amivel szemben jóformán tehetetlen volt. Teljesen jó állapotú, fogyasztható gyümölcsöket, zöldségeket és feldolgozott termékeket kellett kilószám a kukába ürítenie nap, mint nap. Ő olyan helyről származott, ahol az élelem érték, és a pazarlást nem engedhették meg maguknak. Próbálta – a szabályok ellenére – a kidobott élelmiszer egy részét megmenteni, hazavinni, vagy ismerősök között szétosztani, aminek a vége az lett, hogy elveszítette az állását. Ez is mutatja, hogy minél nagyobb egy cég, annál érzéketlenebb a saját maga okozta problémákra. Ahol a fogyasztható élelmiszer kidobása csak hulladékprobléma, és a költségvetés szempontjából nem jelentős tételként nem érdemel figyelmet, ott a szemlélettel komoly probléma van. Pedig ez a legtöbb multinacionális vállalatnál sajnos így működik. Ez ellen szintén úgy tehetünk, ha olyan termékeket válaszunk, ami kis gazdaságokból származik, vagy olyan forrásból, amiről tudjuk, hogy érzékeny a fent leírt problémákra, és próbál tenni ellenük. Úgy tűnik, hogy ami emberi léptékű, az a legtöbbször kevesebb ártalommal jár az emberekre és a környezetre nézve, mint a nagyüzemi.
Láttunk pozitívan értékelhető, előremutató kezdeményezéseket, megoldásokat a filmben. Valahol összegyűjtik az el nem fogyasztott élelmiszert, majd speciális baktériumok anyagcseréje nyomán nagy mennyiségű metánt állítanak elő belőle, amit pedig energiatermelésre használnak. Japánban egy speciális eljárással (érlelés, szárítás, aprítás, stb.) homogén, daraszerű anyaggá alakítják a begyűjtött élelmiszerfelesleget, amit aztán állatok takarmányozására hasznának fel.
Fogyasztói oldalról egy kicsit szélsőséges, és elkeseredett, mégis tiszteletre méltó próbálkozás a pazarlás enyhítésére az úgynevezett Freegan-mozgalom. Ennek képviselői tudatosan a mások által kidobott, kockázatok nélkül fogyasztható élelmiszerből táplálkoznak. A mozgalomnak például az USA-ban rengeteg aktív tagja van, hippi hajlamú diákoktól kezdve az egyetemi tanárokig. És bár ez nyilván sohasem lesz igazi megoldása ennek a problémának, jól mutatja, milyen sokakat megérint és felháborít a fejlett társadalmak pazarló életvitele, és milyen sokan hajlandóak tenni ellene.
Kevésbé elszánt fogyasztóként a mellett, hogy odafigyelünk, mit vásárolunk, támogathatjuk azon kezdeményezéseket, amelyek törvényi, szabályozási alapot kívánnak teremteni az élelmiszerpazarlás problémájának megoldására, a piaci szereplők ösztönzése, a pazarlás szankcionálása, és a probléma megoldásán fáradozó szervezetek támogatása révén. Továbbá mi magunk is támogathatjuk ez utóbbi szervezeteket, amelyek közül a legnagyobb magyarországit már ismerjük is: ez a Magyar Élelmiszerbank.
Írta: Pauló Gergő
