A bányától a hulladékig, és azon is túl

2011. májusban az Apple New Yorkban, a Fifth Avenue-n található üzletébe tömegesen érkeztek a vásárlók a világ minden tájáról, hogy megvásárolják az Apple legújabb iPad2 táblagépét. A vásárlók órákon belül megvettek minden készüléket, ami aznap az üzletbe érkezett. A Fifth Avenue-i üzlet a szerencsés kiválasztottak egyike volt. Sokan a világ más részein található Apple üzletek közül csupán rendeléseket vehettek fel, a megrendelt termékeket pedig hetek múlva szállították le.

Nem a hiányos üzleti tervezés vagy a túlzottan sikeres marketingkampány volt a késedelem oka, hanem a bolygónk másik felén bekövetkezett katasztrófák sorozata. Az iPad 2 legfontosabb alkatrészei közül ötöt Japánban gyártottak, amikor 2011 március 11-én földrengés rázta meg az országot. Néhány alkatrész gyártását át lehetett helyezni Dél-Koreába vagy az Egyesült Államokba, a digitális iránytűét azonban nem. Az egyik legfontosabb gyártó pedig a fukushimai erőműtől 20 km-re működött, és be kellett zárni a gyárat.

A gyártósorokat működtető források áramlása

Összekapcsolt világunkban a legtöbb elektronikai eszköz útja a — legtöbbször valamely fejlődő országban található — bányában, illetve a — legtöbbször valamely fejlett országban található — fejlesztőközpontban kezdődik. Ma a laptopok, mobiltelefonok, autók és digitális kamerák gyártásához ritka földfémekre — például neodímiumra, lantánra és cériumra — van szükség. Bár számos ország rendelkezik kiaknázatlan tartalékokkal, a kitermelés sokba kerül, esetenként pedig mérgező és radioaktív is lehet.

Kitermelésük után a nyersanyagokat általában feldolgozó üzemekbe szállítják, ahol különböző termékek részeivé alakítják azokat, az alkatrészeket pedig — egy újabb üzembe szállításuk után — összeszerelik. Mire megvásárolunk valamely eszközt, annak alkatrészei már bejárták a világot, és utazásuk minden szakaszán otthagyták lábnyomukat a környezeten.

Ugyanez a helyzet az asztalunkra kerülő élelmiszerek, a nappaliban található bútorok, és az autónkat hajtó üzemanyag esetében. A nyersanyagokat és erőforrásokat kivonják, fogyasztásra alkalmas termékké vagy szolgáltatássá alakítják, majd elszállítják a főleg városokban található otthonokba. Az európai háztartások számára nyújtott ivóvíz esetében például a valamely víztestből történő egyszerű kivonásnál lényegesen többről van szó. A víz fogyaszthatóvá tételéhez infrastruktúrára, a víz szállításához, tárolásához, kezeléséhez és melegítéséhez pedig energiára van szükségünk. A „használatot” követően pedig újabb infrastruktúrára és energiára van szükségünk a víz elhelyezéséhez.

Mindent a fogyasztásért!

Fogyasztási szintünk és szokásaink egyes környezeti hatásai nem válnak azonnal láthatóvá. A mobiltelefonok feltöltéséhez és az élelmiszerek fagyasztásához szükséges elektromos áram előállítása során szén-dioxidot bocsátunk a légkörbe, ami hozzájárul az éghajlatváltozáshoz. A közlekedési és ipari létesítmények az emberi egészségre káros légszennyező anyagokat — például kén-oxidokat és nitrogén-oxidokat — bocsátanak ki.

A minden nyáron délre utazó emberek milliói további terhelést jelentenek a nyaralóhelyük számára. Az utazásból származó üvegházhatást okozó gázkibocsátás mellett a szállásigény megnöveli az építőipar nyersanyag- és energiaszükségletét. A helyi népesség időszakos növekedése higiéniai és szórakozási célú vízkivonást tesz szükségessé az egyébként is száraz nyári hónapok alatt. Ez több szennyvíz és több hulladék kezelését, valamint több élelmiszer szállítását teszi szükségessé az ilyen területeken.

A környezetre gyakorolt hatásunk pontos mértékét illető bizonytalanságaink ellenére egyértelmű, hogy az erőforrások kivonásának jelenlegi szintje és üteme tarthatatlanná vált. Egyszerűen megfogalmazva arról van szó, hogy létfontosságú erőforrásokból — például termőföldből és vízből — csupán korlátozott mennyiség áll rendelkezésünkre. A legtöbbször helyi jelentőségű problémaként jelentkező nehézségek — vízhiány, a legelők kialakítását célzó erdőirtás, vagy az ipari létesítmények szennyezőanyagkibocsátása — könnyedén mindannyiunkat érintő világméretű és rendszerszerű problémává válhatnak.

Erőforrás-fogyasztásunk jelzésére szolgáló egyik eszközünk a Global Footprint Network által kidolgozott ún. „ökológiai lábnyom”. Ez jelzi a világszerte folytatott földhasználat tekintetében az országok fogyasztását, ideértve a termékek előállítása és a kibocsátott szén-dioxid felfogása céljából történő közvetett földhasználatot. E módszertan szerint 2007-ben minden egyes ember 2,7 globális hektár méretű lábnyomot hagyott maga után, ami lényegesen nagyobb, mint a mindenki számára elérhető 1,8 globális hektár, amelyen a környezet termelékenységének veszélyeztetése nélkül fenntarthatnánk a fogyasztásunkat (Global Footprint Network, 2012). A különbség még ennél is megdöbbentőbb volt a fejlett országok tekintetében: az EGK-országok egy főre eső fogyasztása 4,8 globális hektár volt, szemben a fejenként rendelkezésre álló 2,1 globális hektárnyi „biokapacitással” (Global Footprint Network, 2011).

A fogyasztás azonban munkahelyeket teremt

A természeti erőforrások fogyasztására ösztönző vágyunk és szükségleteink azonban az érme egyik oldalát jelentik csupán. Ha nyaralókat építünk Spanyolországban, burgonyát termesztünk Hollandiában, vagy Thaiföldre megyünk nyaralni, egyúttal munkahelyeket is teremtünk, és jövedelmet, ugyanakkor pedig megélhetést és magasabb életszínvonalat biztosítunk az építőipari dolgozók, a mezőgazdasági termelők és az utazási irodák munkatársai számára. Világszerte sokak számára a magasabb jövedelem teszi lehetővé alapvető szükségleteik kielégítését. A „szükségletek” körének meghatározása azonban nem könnyű, és jelentős mértékben a kulturális felfogások és jövedelemszintek függvényében alakul.

Az ásványok kivonása a kínai Belső-Mongóliában található földfémbányákban dolgozók számára családjaik élelmiszer-biztonságát és a gyermekeik iskoláztatását jelenti. A japán gyári munkások számára az élelmiszeren és az oktatáson túl néhány hetes európai nyaralást is jelent. Az Apple üzletbe özönlő tömeg esetében pedig a végtermékek egyeseknek a munkavégzéshez elengedhetetlen eszközöket, másoknak pedig szórakoztató berendezéseket jelent. A szórakozásra való igény is emberi szükséglet. A természetre gyakorolt hatása azonban attól függ, hogy hogyan elégítjük ki ezt az igényt.

Mehet a kukába!

Elektronikus eszközeink, élelmiszereink és csapvizünk útja azonban nem ér véget az otthonainkban. A tévénket vagy kameránkat addig használjuk, amíg ki nem megy a divatból, vagy amíg kompatibilis a DVD-lejátszónkkal. Egyes uniós országokban az élelmiszer egyharmadát kidobják a szemetesbe. Mi a helyzet a már a megvásárlás előtt elvesztegetett élelmiszerrel? Az Európai Unió országaiban minden évben 2,7 milliárd tonna hulladékot dobunk ki.

Hová kerül ez a sok hulladék? A rövid válasz az, hogy minél messzebb a szemünk elől. Sőt, a hulladék egy részével — jogszerűen vagy jogellenesen — a világpiacokon is kereskednek. Mindez attól függ, hogy „mit” és „hol” dobnak ki. A 32 EGK-országban keletkező hulladék tömegének több mint harmadát a gazdasági fellendüléshez szorosan kapcsolódó építési és bontási törmelék teszi ki. A hulladék negyede a bányákból és kőfejtőkből származik. Noha végső soron minden hulladék az emberi fogyasztás során keletkezik, a teljes hulladéktömeg kevesebb mint tizede származik a háztartásokból.

A hulladékkal kapcsolatos ismereteink éppen annyira hiányosak, mint a fogyasztásra vonatkozó adataink, az azonban bizonyos, hogy számos tennivaló vár még ránk a hulladékgazdálkodás terén. Az uniós polgárok fejenként évente átlagosan 16-17 tonna anyagot használnak fel, amely nagy része előbb vagy utóbb hulladékként végzi. Ez a mennyiség fejenként 40-50 tonna, ha figyelembe vesszük a fel nem használt kivonást (pl. bányászat során a takaróréteg eltávolítását) és a behozatallal járó ökológiai „hátizsákot” (a természetes közegükben megzavart természeti anyagok teljes mennyisége) is.

A jogszabályok — például a hulladéklerakókról, az elhasználódott járművekről, az akkumulátorokról, a csomagolásról és a csomagolási hulladékokról szóló uniós irányelvek — hozzájárultak ahhoz, hogy az Európai Unió a települési hulladék jelentős részét a hulladéktelepekről az égető és újrahasznosító létesítmények felé terelje. 2008-ban az Unió szilárd hulladékának 46 %-át hasznosították. A fennmaradó hulladékot pedig elégették (5 %) vagy hulladéklerakóban helyezték el (49 %).

Új típusú aranybánya után kutatva

Az elektronikus háztartási gépek, számítógépek, világító berendezések és telefonkészülékek a környezetet fenyegető veszélyes anyagokat tartalmaznak, ugyanakkor találhatóak bennük nemesfémek is. Becslések szerint 2005-ben a forgalomban lévő elektromos és elektronikus berendezések mintegy 450 000 tonna rezet és hét tonna aranyat tartalmaztak. 2011. februárban ezek a fémek megközelítőleg 2,8 milliárd, illetve 328 millió eurót érnének a Londoni Fémtőzsdén. Bár jelentős eltérések figyelhetők meg az európai országok között, az elhasznált elektronikus berendezéseknek jelenleg csupán elenyésző hányadát gyűjtik össze és használják fel vagy hasznosítják újra.

A „hulladékként eltávolított” nemesfémek globális vetülettel is rendelkeznek. Németország Hamburgon keresztül évente mintegy 100 000 használt autót exportál az Európai Unión kívülre, főleg Afrikába és a Közel-Keletre. 2005-ben ezek az autók mintegy 6,25 tonna, platinacsoportba tartozó fémet tartalmaztak. Az Unióval szemben azonban a legtöbb ország nem rendelkezik a használt autók szétbontására és újrahasznosítására irányuló szükséges szabályokkal és képességgel. Mindez gazdasági veszteséget jelent és további kivonáshoz vezet, ami — gyakran az Unión kívül — egyébként elkerülhető környezeti károkat okoz.

A települési hulladék jobb kezelése jelentős előnyökkel jár — hulladékunkat értékes erőforrássá alakítja, elkerüli a környezeti károkat, ideértve az üvegházhatású gázok kibocsátását, valamint csökkenti az új erőforrások iránti keresletet.

Vegyük például a papírt! 2006-ban a szilárd települési hulladékból származó papír közel 70 %-át újrahasznosították, ami a teljes papírtermék-fogyasztás negyedének felel meg. Az újrahasznosítási arány 90 %-ra történő emelése esetén a papír iránti kereslet több mint harmadát újrahasznosított papírral elégíthetnénk ki. Ezzel csökkenthetnénk az új erőforrások iránti szükségletet, kevesebb papírhulladék kerülne hulladéklerakóba vagy elégetésre, és csökkenne az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása is.

Hova tovább?

Nem az önmagában vett fogyasztás vagy termelés károsítja a környezetet. A környezetet az károsítja, amit, ahol és amilyen mennyiségben fogyasztunk, illetve ahogyan a termékeinket előállítjuk. Helyi és globális szinteken a politikai döntéshozóknak, a vállalkozásoknak és a civil társadalomnak egyaránt részt kell vennie a gazdaság környezetbarátabbá tételében.

A technológiai innováció számos megoldást kínál. A tiszta energia és tiszta közlekedés használata kisebb hatást gyakorol a környezetre és — ha nem is mindet, de — kielégíti szükségleteink egy részét. A technológia azonban nem elegendő.

Megoldásunk nem állhat kizárólag az anyagok amiatti újrahasznosításából és -használatából, hogy kevesebb mennyiségű erőforrást vonjunk ki. Nem kerülhetjük el az erőforrások elfogyasztását, de törekedhetünk a minél bölcsebb fogyasztásra. Átállhatunk a tisztább alternatívákra, környezetbaráttá tehetjük termelési folyamatainkat, és megtanulhatjuk, hogy miként alakíthatjuk a hulladékunkat erőforrássá.

Természetesen szükség van jobb politikákra, jobb infrastruktúrára és további ösztönzőkre, ezekkel azonban még nem érünk célba. Az utazás utolsó szakaszát a fogyasztási döntések jelentik. Tekintet nélkül hátterünkre vagy életkorunkra, az egyes termékek megvásárlására és szolgáltatások igénybevételére vonatkozó mindennapi döntéseinkkel beleszólhatunk abba, hogy mit és mennyit termeljünk. A kiskereskedők szintén befolyásolhatják, hogy mi kerül az üzletek polcaira, valamint az ellátási lánc felsőbb szintjein előmozdíthatják a fenntartható alternatívák iránti keresletet.

A fenntartható életmódra történő személyes átállásunk során megfelelő kiindulópontot jelenthet, ha egy pillanatra megállunk és elgondolkodunk az üzletek polcai vagy a szemetes előtt. Fel tudom‑e használni a tegnapi maradékot ahelyett, hogy kidobnám? Kölcsönbe vehetem‑e ezt a gépet, ahelyett, hogy megvásárolnám? Hol hasznosíthatnám újra a régi mobiltelefonomat? stb.

Teljes cikk: eea.europa.eu