Figyelmeztető üzenet

Ez a cikk kb. 14 éve íródott.
A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Országos Hulladékgazdálkodási Terv

Civil bírálat
Év: 
2002
Szám: 
Ősz
Szerző: 
HuMuSz

A hulladékgazdálkodási törvény elõírja, hogy Országos Hulladékgazdálkodási Tervet (OHT) kell készíteni. Ennek elsõ szakmai tervezete 2001. májusára készült el. Az elõzõ kormány el is fogadta, de az Országgyûlés a választásokig nem tûzte napirendre. Az új környezetvédelmi minisztérium - uniós dorgálás után - idén augusztusra készített egy "aktualizált" változatot, a kormány már el is fogadta, megkezdõdött róla a parlamenti vita. Az alábbiakban az Magyar Természetvédõk Szövetsége, a Levegõ Munkacsoport illetve a HuMuSz véleményét foglaljuk össze az anyagról, ami sajnos nem igazi terv, inkább csak egy stratégia.

 

Elvek


Mire alapozzák?

Kellemes tapasztalatunk, hogy -- az eddigi gyakorlattól eltérõen - elegendõ idõt kaptunk, így az érdemi kritika megfogalmazását nem tették eleve lehetetlenné, sõt az OHT felkerült a Minisztérium honlapjára is

Általános észrevételek

Az egyik legfontosabb elvárásunk az volt, hogy az OHT-ben a célok, feladatok és források végre pontosan, egyértelmûen és számonkérhetõen (a felelõsök megnevezésével) jelenjenek meg. Sajnos ennek az elvárásunknak a jelenlegi OHT-tervezet nem felel meg.

Szintén az egész OHT-n végighúzódó probléma a közölt adatok megbízhatatlansága. Az OHT is elismeri, hogy a nyilvántartási és adatszolgáltatási rendszer hiányos, mi pedig úgy látjuk, hogy a megadott adatok jelentõs része becsült vagy kitalált, a tervezetben a nyilvánvalóan téves, ill. az egymásnak ellentmondó vagy csak ködösítésre alkalmas számok jelennek meg. Felvetõdik a kérdés, hogy mennyire reális az a kép a hulladékhelyzetrõl, illetve mennyire lehet ezekre az adatokra építve komolyan vehetõ hulladékgazdálkodási tervet készíteni.

Megelõzés

A prioritási sorrend: Az OHT a megelõzés elsõdlegességét elismeri ugyan, ám semmi konkrétat, érdemit nem tudunk meg az ide vonatkozó elképzelésekrõl. A szakmai részek tárgyalásánál a megelõzés hangsúlytalan marad, vagy egyáltalán nem jelenik meg. Igaz ugyan, hogy az intézkedési programban az ipari és termelési hulladékok esetén jelentõs forrásokat irányoztak elõ az ipari hulladékok megelõzésére és hasznosítására, az azonban nem derül ki, hogy ebben mekkora rész jut megelõzésre és mekkora a hasznosításra. E hiányosságon túl a prioritási sorrend a szakmai részek tárgyalása során több esetben is teljesen felborul, s számos fejezetben csak az ártalmatlanítás kerül reálisan említésre.

Az átfogó célok között jelenik meg, hogy "megelõzési intézkedésekkel kell biztosítani, hogy a képzõdõ, kezelendõ hulladék mennyisége összességében az idõszak végére ne haladja meg a 2000. évi szintet". Itt kérdéses, hogy (1) mit akarnak csak megelõzéssel biztosítani, (2) a képzõdõ vagy a kezelendõ hulladékról van-e szó, (3) milyen hulladékokra gondoltak ill. (4) a "hulladék mennyisége" tömegre vagy térfogatra vonatkozik-e. Nem tartjuk megfelelõnek azt sem, hogy a "2000. évi szintet" kívánják a továbbiakban alapnak venni. Ez ugyanis a gyakorlatban csak a fogyasztási szerkezetben már bekövetkezett kedvezõtlen változás szinten tartását, nem pedig a fenntarthatóság irányába tett elõrelépést jelentené.

A "szennyezõ fizet" elv: "A hulladékgazdálkodási feladatok finanszírozásában alapvetõen a "szennyezõ fizet" elvet kell alkalmazni" - írja az OHT. Ezzel akár egyet is érthetnénk, ha a szöveg nem a következõképpen folytatódna: "Ennek megfelelõen a települési hulladék kezelése terén lényegében a lakossági hulladékkezelési díjnak kell fedeznie a kezelés költségeit." Tekintettel arra, hogy a fogyasztóknak ma már alig van lehetõségük hulladékszegény vagy környezetbarát csomagolású termékeket választani, meglehetõsen abszurdnak tûnik kizárólag rájuk terhelni a megnövekedett hulladékkezelési költségeket. Társadalmilag igazságtalan, hogy a lakossággal a gyártók (hasznukat növelve) megvetetik a jóval drágább eldobó csomagolásokat, ám a szeméthegyekkel együtt növekvõ kezelési költségek finanszírozásában a gyártók már nem vállalnának részt.

Az OHT-ban tehát nyilvánvalóvá kellene tenni, hogy az okozói elv alkalmazása alapján elsõdlegesen a gyártó, termelõ köteles hulladékairól gondoskodni. Ennek megfelelõen kell tehát meghatározni a települési hulladékok szelektív gyûjtésének, újrahasznosításának hátterét, anyagi forrásait és az egyes részvevõket terhelõ jogokat és kötelezettségeket. A lakosságot csak a maradék szemét ártalmatlanításának költségviselésére lehet kötelezni, de erre is csak akkor, ha választhat az újrahasználható illetve a csak hulladékként hasznosítható termékek között. A kezelési költségeknek a választott termék árában és nem a hulladékos szolgáltatás díjában kellene megjelenniük, ez ugyanis környezeti szempontból kedvezõbb irányba befolyásolná a gyártót és a fogyasztót egyaránt.

Szemléletformálás, oktatás: További problémát jelent, hogy nem esik szó a lakosságnál képzõdõ hulladékok megelõzését célzó programokról, azaz például a fogyasztás visszafogásának ösztönzésérõl, vagy pl. a felesleges csomagolási anyagok elutasításához szükséges szemléletformálásról. A megelõzésnek mindemellett nemcsak a "zöldek" környezettudatos vállalati és fogyasztói magatartás kialakítását célzó oktató-ismeretterjesztõ munkáját kellene jelentenie. Ezért tartjuk érthetetlennek az állami oldalon jelentkezõ megelõzési-feladatok, programok mellõzését. A környezetvédelmi szakemberek továbbképzése mellett pl. fontosnak tartanánk, hogy az önkormányzati apparátusban is biztosítsák a hulladékfelelõsök (szakemberek, tanácsadók) kiképzését. A vállalatok esetében pedig - az anyagtakarékos technológiák ajánlása mellett - nagyobb szerepet kellene kapnia a termékváltás fontosságának és a környezettudatos vállalatvezetési szemlélet elterjesztésének.

Az oktatás, képzés elõírásból meglepõ módon kimaradt, hogy a hulladékgazdálkodási törvény szerint "a hulladékgazdálkodással kapcsolatos feladatokat valamennyi oktatási intézetben oktatni kell, azok a Nemzeti Alaptanterv részét képezik".

Újrahasználat, betétdíj

Az, hogy az OHT-ben az újrahasználat kérdése szóba sem kerül, azt jelzi, hogy a készítõje vagy csak papíron tartja fontosnak a megelõzés problémáját, vagy nem érti e megelõzési forma jelentõségét és mibenlétét (ezért nem indít rá külön programot). Az OHT-nek jelenleg sajnos nem szerves része a betéti és letéti díjak rendszere. A tervezet anyaga szerint szabályozásuk folyamatban van, az ide vonatkozó 2002. májusi kormányhatározat szerint viszont a betétdíjakról szóló kormányrendelet csak ez év októberének végén kerül elfogadásra. Véleményünk szerint az OHT csak a betéti és letéti díj rendelet érdemi kidolgozása, egyeztetése és kiadása után tárgyalható ill. fogadható el. E kormányrendelet ugyanis meghatározó hatással lesz az egyes hulladékok (pl. csomagolások) jövõbeli képzõdésére. Várható az is, hogy e rendszer - visszaváltási kötelezettség formájában - bizonyos veszélyes hulladékot képezõ, különösen veszélyes vagy jelentõs tömegû hulladékot képzõ termékekre is bevezetésre kerül. Ez viszont a kezelési, hasznosítási feladatok kidolgozásában igényel majd változtatást.

Ki kell emelni azt is, hogy amíg a betéti és letéti díjas újrahasználati rendszereket a gyártók önkéntes alapon választhatják, addig nem elfogadható, hogy pl. az eldobó csomagolóeszközöket felhasználók csak a csomagolások összkibocsátásának 50%-os hasznosítása érdekében fizessenek termék vagy licencdíjat. Ráadásul a licencdíjrendszerben a (nagyobb költséget jelentõ) anyagi (anyagában történõ?) újrahasznosítás rájuk esõ aránya átlagosan mindössze 25%-os. Ennek alapján nem világos, hogy miért érné meg egy termelõnek 90% feletti újrahasználatot végezni, ha kötelezettségét egy koordináló szervezeten keresztül 25%-os újrahasznosítással is megoldhatja. Az újrahasználat anyagi ösztönzése (adókedvezmények, a betétdíj, letéti díj ÁFA-mentessége, a beszedett betétdíj, letéti díj kötelezettségként történõ elszámolhatósága a jelenlegi adõköteles árbevétel helyett) tehát létkérdés.

Szelektív gyûjtés, újrahasznosítás

A szelektív gyûjtés kiépítését a tervezési idõszakban 4 millió lakos bevonásával kívánják kiépíteni. Ez lényegében Budapest és a 100 ezer lakosszám feletti városok bevonását jelentheti. Emiatt a hulladékgazdálkodás prioritási sorrendjének betartása a lakosság többsége számára nem lesz elérhetõ. Ez a tény nem csak a hosszú távú célok megvalósítása tekintetében jelent ellentmondást, de társadalmi igazságtalanság forrása is lehet - többek között a finanszírozás vonatkozásában is. Hasonló a helyzet az újrahasználati rendszerek igénybevételével. A falvakban, ahol a szelektív gyûjtési rendszerek kiépítését a terv nem tartalmazza, a betétdíjas termékek sem jelennek meg a boltok választékában.

Az anyagban egyébként zavaros megfogalmazásban keverednek a közszolgáltatás keretében és a gyártói felelõsség keretében ellátandó feladatok, valamint az egyes részvevõkkel kapcsolatosan érvényesítendõ felelõsségi, támogatási és tevékenységi elképzelések.

A fentiekbõl és szociális szempontokból kiindulva, aggályosnak tekintjük azt a finanszírozási elképzelést is, mely szerint a lakosság által meg nem fizetett költségeket kompenzáló állami támogatást egyre inkább a hulladékkezelés színvonalához kellene kötni. Álláspontunk szerint az olyan területeken, ahol az önkormányzat önhibáján kívül nincs mód a maradék szemét mennyiségének csökkentésére, igazságtalanság lenne a lakosságot támogatás elvonással sújtani. A korszerû hulladékkezelés elmaradásának oka valószínûleg több település esetben is a nehéz gazdasági háttér lesz, ez az intézkedés pedig csak további leszakadásukat eredményezné.

A hulladékhasznosítás terén komoly problémákkal számolhatunk, ezeket azonban az anyag elfelejti kellõ részletességgel bemutatni. Példának okáért a lakosság hiába gyûjti majd szelektíven az egyre növekvõ mennyiségû mûanyag hulladékot, annak a feldolgozott termékei ugyanis egyrészt nem értékesíthetõk, illetve ha értékesíthetõk (a mai kis arányban), akkor az csak folyamatos támogatás mellett tartható fenn. Ismereteink szerint a mûanyag hulladékokból készült termékek piacának jelentõs részét a külföldi tulajdonú kereskedõ cégek (saját újrahasznosított termékeikkel együtt) már elfoglalták. Az újrahasznosított termékek esetében tehát piackutatást kellene végezni, megvizsgálni a hazai gyártás (környezetvédelmi ipar) védelmének WTO- és EU-konformitását, a tisztességes export piacok lehetõségét stb. Hiányzik a tervezetbõl az újrahasznosító háttéripar piackonform támogatási megoldásainak elõterjesztése és a másodnyersanyagból elõállított termékek piacrajutásának elõsegítése (ÁFA-kedvezmények, árkiegészítések).

Csomagolási hulladékok

Ebben az alfejezetben az anyag a hasznosítást (a hulladékgazdálkodási törvényben elõírt arányszámok teljesítését) is csupán technikai kérdésnek és nem környezetvédelmi elvárásnak tekinti. Tényként kezeli a csomagolóipar törekvését (az egy fõre jutó csomagolóanyag folyamatos növelését) és azt, hogy 2005-re 865 ezer tonna csomagolási hulladék képzõdés várható. Tehát eleve lemond a megelõzés érvényesítésérõl. A 865 ezer tonna hulladék kezelését elemezve ráadásul eleve megfordítja a korábban elfogadott ártalmatlanítási sorrendet is és az égetést helyezi elõtérbe. Csak ezután (ha nem lesz elég égetõkapacitás) kerül szóba az anyagában történõ újrahasznosítás.

Szerves hulladékok

A biológiai úton lebomló szerves anyagoknál a komposztálással kapcsolatos programokkal egyetértünk, de hiányzik a lakossági "házi komposztálás" támogatásával kapcsolatos konkrét elképzelés leírása és a mezõgazdasági hulladékok komposztálásával kapcsolatos elképzelés.

Égetés

A terv érdemben nem változtatott a két esztendõvel ezelõtti dokumentum koncepcionális hibáin, így továbbra is a képzõdött hulladék ártalmatlanítási módszereire helyezi a fõ hangsúlyt. Ez az Európai Unióra (tévesen!) hivatkozva növekvõ arányban a hulladék égetésével valósulna meg a települési szilárd hulladékok kezelésénél is. Ezen a területen a felújításra szoruló 1 db budapesti égetõmû mellett ugyanis további 6 db regionális hulladékégetõ mû kiépítésével számol. Ezt elfogadhatatlannak tartjuk. Nem tudunk olyan független megalapozó vizsgálatokról, amelyek -- a többi alternatíva megvizsgálása után - kimutatták volna, hogy "hosszú távon nincs más alternatíva" (idézet az OHT-ból). Cinikus megközelítésnek tartjuk az OHT azon állítását, mely szerint az égetõkkel szembeni társadalmi ellenállás a lakosság alacsony ökológiai tudatszintjére vezethetõ vissza, sõt "A létesítést jelenleg akadályozó társadalmi ellenállás feloldásához a környezeti tudat alakításának eszközeit is igénybe kell venni.".

A tervezetben folyamatosan összemosódik a hulladékégetés, mint ártalmatlanítási módszer a hulladék energetikai hasznosításával, mint hasznosítási módszerrel. Így válhat a késõbbiekben gyakorlattá, hogy a kiépítendõ regionális hulladékégetõ mûvekben elégetett hulladék csomagolóeszköz hulladék tartalmát minden további nélkül be lehet majd számítani az energetikai hasznosításba. Ugyanígy a növényi hulladékok elégetése is helyettesítheti majd a komposztálást és más biológiai hasznosítási módszereket, hiszen az EU-direktíva csak a lerakásra kerülõ hulladékból történõ kivonást írja elõ, a hasznosítás módszerét nem. Az anyagi összetevõknél a papír megjelenik a biológiai eredetû hulladékok kivonásánál és a csomagolóeszköz hulladékok hasznosításánál is. Ugyanez a zavaros, ám jól kihasználható állapot uralkodik a csomagolóeszköz hulladékok esetében, ahol a hulladékban megjelenõ nem csomagolóeszközökbõl származó elsõsorban papír (információs papír) hulladékok kivonását lehet felhasználni az amúgy hasznosíthatatlan szennyezett, illetve társított anyagú csomagolások hasznosításának igazolására. Ez könnyedén megtehetõ, hiszen az információs papíroknak termékdíja nincs, a társított anyagú csomagolásokat pedig a domináns anyagtípus szerint kell a statisztikai jelentésekben szerepeltetni.

Lerakás

A lerakók kapcsán hiányoljuk annak részletezését, hogy a tárca miként kívánja megfelelõ mértékben támogatni a településihulladék-lerakók rekultiválását. Említés történik ugan arról, hogy a Kármentesítési Program és a rekultiválási program keretében évente 50-100 lerakó sorsa rendezõdik, de -- a részletes ábrák és táblázatok alapján -- 1268 már bezárt, illetve 960 közeljövõben bezárni tervezett lerakó várja sorsának rendezését. S emellett ott vannak még az ipari hulladékot tartalmazó lerakók is. A rekultiválás ütemét tehát gyorsítani kellene, de erre nézvést sem találtunk konkrét terveket a leírásban.

Nem fogadható el fenntartás nélkül a "regionális lerakók" hálózatának mindenáron történõ erõltetése sem. Ezt a koncepciót már maga az EU is felülvizsgálta. Ugyancsak nincs teljes képünk az illegális lerakók számáról, minõségi adatairól, nincsenek tervek felszámolásukról, keletkezésük megakadályozásáról.

Mivel egy megelõzésre és hasznosításra épülõ rendszer alapvetõen feltételezi a lakosság támogatását és közremûködését, a központosító nagyberuházások helyett inkább a "lakosságközeli", decentralizált hulladékkezelési módokat, a települések önkéntes összefogásán alapuló kezdeményezéseket kellene támogatni.

 

Jogi és gazdasági szabályozók

 

A termékdíj


Hol a lé?

A hulladékká váló termékekkel kapcsolatban az 1996-2000. években befizetett termékdíjak és azok felhasználását bemutató táblázatokból döbbenetes kép rajzolódik ki. Az öt év alatt beszedett 46 milliárd forint termékdíjból önkormányzati hulladékkezelési fejlesztésekre 2,5 milliárd, vállalati hulladékos pályázatokra 3,6 milliárd forint került kifizetésre. Ez összesen a beszedett forrás 13,2%-a. Akkor, amikor a jelen siralmas eredményeit látjuk - pl. a szelektív gyûjtés és hasznosító háttéripar kiépítettségében vagy az újrahasználati rendszerek leépülésében -, ki kell mondanunk, hogy a befolyt források nagyrészt más célra történõ felhasználása súlyos politikai hiba volt. A táblázatokban megadott elszámolás ráadásul áttekinthetetlen és nehezen értelmezhetõ. Nincs magyarázat a kötelezettségvállalások és a kifizetések óriási különbségére, nincs adat a visszatérítendõ és a vissza nem térítendõ kifizetések megbontásáról, hiányzik a felhasználási adatok termékdíj fajtánkénti bontása stb.

Megjegyezzük egyébként, hogy az 1996 és 2001 között ténylegesen kifizetett KAC támogatásoknak éppen a százszorosára lenne szükség a 2003 és 2008 közötti idõszakra tervezett intézkedési programok finanszírozásához. Innentõl kezdve a programok megvalósítása még kevésbé tûnik reális célnak.


Nyílik az olló

Az OHT egyik mondatában jelenleg a hulladékot érintõ legfontosabb gazdasági szabályozónak a környezetvédelmi termékdíjak rendszerét tekinti. Fel kívánjuk hívni a figyelmet arra, hogy e viszonylag jól mûködõ rendszer számára veszélyeket rejt magában a gyártói felelõsségre alapozott hasznosító és koordináló szervezetek életre hívása, amennyiben nem kíséri megfelelõ állami és társadalmi ellenõrzés.

     A szöveg bõvebb változatban kerül fel a honlapra (www.humusz.hu).