Számháború a termékdíjcsatában
Hargiati Miklós cikke a Népszabadságban - 2004. október 19.
Az élelmiszeriparon belül jelenleg a sörgyártásban a legmagasabb, 70 százalék körüli a visszaváltható csomagolások aránya, ám biztosra vehető, hogy ez a mérték csökkeni fog, ha a kormányjavaslatot fogadja el a parlament. A gyártó szempontjából ugyanis az a kérdés: elismeri-e a szabályozás, hogy a betétdíjas rendszerek fenntartása többletterhet jelent. A darabalapú szisztéma elismeri és áttételesen kompenzálja is: ha valaki 100 százalékig eldobós csomagolást használ, akkor minden darab után meg kell fizetnie az egységenként 20-30 forintos díjat - ha viszont visszaváltós megoldást is alkalmaz, akkor az aránytól függően részleges vagy teljes mentességet kaphat (annak fejében, hogy saját maga foglalkozik az üres csomagolásokkal, és nem hárítja át az államra ezt a feladatot). A tömegalapú rendszer nem csak hogy nem ismeri el, hanem egyenesen bünteti a többletfeladatot vállaló termelőt, méghozzá többszörösen. Itt a betétdíjas csomagolások után nem jár semmilyen kedvezmény, ráadásul a visszaváltható palack sokkal vastagabb és nehezebb, vagyis még többet is kell utána fizetni, mint a rögtön a szemétbe kerülő eldobósért.
Míg egy évvel ezelőtt a két csomagolási forma közötti különbség az árban is megjelent - például a félliteres dobozos sör mintegy 20 forinttal drágább volt, mint a visszakapható betétdíjú üveges - mára a helyzet gyökeresen megváltozott. Németországban ugyanis bevezették a kötelező visszaváltás intézményét, ezért az üzletekből kiszorultak a dobozos sörök (fémdobozt nem lehet újratölteni, a feldolgozás viszont túl drága), és a gyártók inkább nálunk próbálják meg elsütni azokat - akár önköltség alatti áron is - Magyarországra exportálva ezzel a saját hulladékproblémájukat. Ma egy dobozos sör akár már 75-80 forintért is megkapható, az üvegesért viszont 100 forintot is elkérnek. Így természetes, hogy viharsebesen terjed a dobozos sörök fogyasztása (olyannyira, hogy a kereslet változásához a hazai gyártók is kénytelenek alkalmazkodni - ahogy egy szakmabeli fogalmazott: a betétdíjas magyar sörök választásához immár pénzügyi mazochizmus, vagy extrém márkahűség kell). Az utóbbi egy évben 160 millió doboznyi sör érkezett az országba, és ugyanennyi üres fémpalack került a szemétbe.
A kormány - mint említettük - tömegalapú termékdíjat javasolt, 20 százalékos díjemeléssel. Ha figyelembe vesszük, hogy egy sörösdoboz tömege mindössze 5 gramm, az emelés legfeljebb fillérekben mérhető, ami aligha fogja a hulladékkibocsátás visszafogására ösztönözni a termelőket (pedig ez lenne a törvény egyik célja), és természetesen a hulladékkezelés költségeit sem fedezi (ez a másik nevesített cél). Ugyanakkor a kormányjavaslatnak vannak további problémás elemei is. A Hulladék Munkaszövetség (Humusz) például azt sérelmezi, hogy a szelektív gyűjtésnél a korábban 20 százalékban meghatározott, majd 8-12 százalékra csökkentett kötelező lakossági arány a tervezetben már egyáltalán nem szerepel. Márpedig a szelektív gyűjtésnek akkor van értelme, ha a lakosság - akinél a csomagolási hulladék keletkezik - is részt vesz benne.
A gazdaság e pillanatban megosztott: a sör-, bor- és pezsgőgyártók a kibocsátott darabszám, az ásványvíz- és üdítőipar a tömeg után fizetné a termékdíjat (nem véletlenül: az előbbieknél még működik, az utóbbiaknál viszont már leépült a visszaváltás infrastruktúrája). De annak, hogy a fizetendő díj valóban a szemétmennyiséggel, illetve a hulladékkezelés költségeivel legyen arányos, az említett körön kívül is számtalan ellensége van, a mosószeresektől a margaringyártókig.
