Napjában általában kétszer gondolok a zöldekre

Talán, igen

Napjában általában kétszer gondolok a zöldekre. Egyszer reggel, amikor munkába indulva bedobom a tejesdobozokat, laposra taposott pillepalackokat a téren álló, színes konténerekbe, és nem szűnő csodálkozással konstatálom, hogy napról napra többen hódolunk a szelektív szemétgyűjtés szenvedélyének. Aztán meg este, amikor kétségbeesetten keringek a környéken, parkolóhelyre vadászva. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a fákat óvandó zöld barátaink megfúrták a közeli színházak kiszolgálására tervezett mélygarázst, így aztán minden műélvező az utcán parkol. Én meg, aki mennék haza, pöfögtetem a benzingőzt, míg találok valahol egy lyukat. Sorvadnak is a fák rendesen.

A hazai demokrácia történetéből fakad, de mégiscsak tragikus, hogy Magyarországon a tagadás mozgalmává vált a környezet civil védelme. Mintha beledermedt volna a bős-nagymarosi diadalba, úgy viselkedik mindmáig a zöld gondolat legtöbb elkötelezettje. Nemet mond válogatás nélkül az útra, a hídra, a metróra, a lokátorra, az erőműre, a szeméttárolóra, a mélygarázsra - szajkózza a nemet, eltökélten, még akkor is, amikor lezárult perek sorozata figyelmezteti, hogy álláspontja tarthatatlan.

A baj az, hogy mostanra összemosódik a jogos nem és a rutinból odavetett nem. Túl sok volt már az olyan akció, amelyik a körülményeket nem nézve ésszerűnek tűnhetett ugyan, a végrehajtáskor azonban bebizonyosodott, hogy legfeljebb néphergelésre való. Még emlékszünk, hogy Budán a Lágymányosi híd fél évszázaddal korábban kijelölt levezető útját azért kellett a logikus nyomvonal helyett a fél városon átvezetni, mert a közvetlen lakókörnyezet önös védelme zöld álcában győzedelmeskedett a gyáva városvezetés fölött. Látjuk, hogy a pilisi agglomeráció falvai fuldokolnak a benzingőzben, mert a szélesebb, jobb helyen vezetett út megépítését újra és újra megakadályozzák a tömegközlekedés javarészt máshonnan odasereglett apostolai. Az ilyen esetek pedig óhatatlanul rányomják a bélyegüket az összes többire.

A kérlelhetetlen nem álláspontjából nem lehet értelmes vitát folytatni a Dunáról, Paksról, de még a bánáti bazsarózsáról sem. Aki sosem mond igent, vagy legalább egy gyönge talánt, az a saját igazát erőtleníti el. Aki minden útépítés ellen ágál, annak nem lesz esélye, hogy hatékony érveket hozzon, amikor tényleg környezetkárosító építkezésbe fognának. Aki erőnek erejével pokollá tenné az autósok életét, az még nem növeli szükségképpen a tömegközlekedők táborát; a zöld gondolat lesajnálóiét annál inkább. Aki szánalmas börleszkbe fordít egy fontos katonai beruházást, az megóvhat ugyan néhány tucat fát - de még nem kovácsol olyan erkölcsi tőkét, amely két heggyel odébb is útját állhatja a természet pusztításának.

Ez így nem fog menni. Rendkívül nagy feladatok várnának ugyanis a hiteles, széles körben elfogadott zöldmozgalomra. Elkötelezett és hozzáértő emberek nélkül sem egy reális energiastratégia kidolgozására, sem a közlekedés hosszú távú céljainak megfogalmazására nincs esély. A környezettudatos módon élők példája nélkül szeméthalomba fullad a fogyasztásba beleszédült ország, s a bulvárhíradók kis színesei közé kövülnek a legfontosabb kezdeményezések. A parlagfű kiirtásától a dunai hajózás felélesztéséig számtalan ügyben kell megtalálni a mielőbbi megoldást.

Gondolkodjunk hát végre azon is, mit igen.

Népszabadság • N. Kósa Judit • 2006. február 14. >>>


Válasz a Népszabadság cikkre

Népszamárság

Napjában általában kétszer gondolok az útépitőkre. Egyszer reggel, amikor munkába indulok kis kocsimmal, és nem szűnő csodálkozással konstatálom, hogy napról napra többen hódolunk az autózás szenvedélyének. Aztán meg este, amikor kétségbeesetten keringek a környéken, pihenésre, sétára alkalmas helyszint keresve.
Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy az utakat épitő vállalkozó barátaink megfúrták a közeli lakók kiszolgálására tervezett parkot, így aztán minden műélvező az utcán kocog. Én meg, aki mennék haza, szívom a benzingõzt, míg találok valahol egy fát. Sorvad is a tüdöm rendesen.

A hazai demokrácia történetébõl fakad, de mégiscsak tragikus, hogy Magyarországon a tagadás mozgalmává vált az építési beruházások védelme. Mintha beledermedt volna a tubesi és paksi diadalba, úgy viselkedik mindmáig a környezetellenes gondolat legtöbb elkötelezettje. Nemet mond válogatás nélkül az erdőre, a mezöre, a parkra, a természetvédelmi területekre, az egészséges környezetre - szajkózza a nemet, eltökélten, még akkor is, amikor lezárult perek sorozata figyelmezteti, hogy álláspontja tarthatatlan.

A baj az, hogy mostanra összemosódik a jogos nem és a rutinból odavetett nem. Túl sok volt már az olyan akció, amelyik a körülményeket nem nézve ésszerűnek tűnhetett ugyan, a végrehajtáskor azonban bebizonyosodott, hogy legfeljebb néphergelésre való. Még emlékszünk, hogy Budán a Lágymányosi híd fél évszázaddal korábban kijelölt levezetõ útját azért kellett a a fél városon átvezetni, mert az útépítö lobbi önös védelme lakosságbarát álcában gyõzedelmeskedett a gyáva városvezetés fölött. Látjuk, hogy a pilisi agglomeráció falvai fuldokolnak a benzingõzben, mert az olcsóbb, jobb tömegközlekedés kiépítését újra és újra megakadályozzák az autózás javarészt máshonnan odasereglett apostolai. Az ilyen esetek pedig óhatatlanul rányomják a bélyegüket az összes többire.

A kérlelhetetlen nem álláspontjából nem lehet értelmes vitát folytatni a Dunáról, Paksról, de még a mecseki lokátorról sem. Aki sosem mond igent, vagy legalább egy gyönge talánt, az a saját igazát erõtleníti el. Aki minden környezetvédelem ellen ágál, annak nem lesz esélye, hogy hatékony érveket hozzon, amikor tényleg beruházásellenes demonstrációba fognának. Aki erõnek erejével pokollá tenné a természetjárók életét, az még nem növeli szükségképpen az autóbarátok táborát; a mindent lebetonozni kívánó gondolat lesajnálóiét annál inkább. Aki szánalmas börleszkbe fordít egy fontos természetvédelmi törvényt, az megóvhat ugyan néhány lokátort - de még nem kovácsol olyan erkölcsi tõkét, amely két heggyel odébb is útját állhatja a természetvédelmi területeken tervezett beruházások elleni tüntetéseknek.

Ez így nem fog menni. Rendkívül nagy feladatok várnának ugyanis a hiteles, széles körben elfogadott technokrata mozgalomra. Elkötelezett és hozzáértõ emberek nélkül sem egy reális energiastratégia kidolgozására, sem a közlekedés hosszú távú céljainak megfogalmazására nincs esély. A környezettudatos módon élõk példája nélkül szeméthalomba fullad a fogyasztásba beleszédült ország, s a bulvárhíradók kis színesei közé kerülnek a legfontosabb kezdeményezések. A parlagfüves roncsterületek megelözésétöl a Duna vízminöségének javításáig számtalan ügyben kell megtalálni a mielõbbi megoldást.

Gondolkodjunk hát végre azon is, mit igen."
Exner Tamás 2006. február 15.

********************************************

Válasz Kósa Juditnak

Kedves Kósa Judit!

Előítéletekkel a vita reménytelen, de mégis. A zöldek az élővilág pusztítására, a világ lebetonozására és elcsúfítására örökös, egyhangú nemmel válaszolnak. Mint a szakszervezetek (nem a hazaiak) a kizsákmányolás, a jogvédők az emberi jogokat ért sérelem megannyi, változatos formájára. Ez a dolguk. De ahány nem, ugyanannyi szenvedélyes igen: igen, az élővilág gazdag sokféleségére, igen, a levegő ízére, a tiszta ivóvízre, az utca vagy az erdő csendjére stb. S ez a sok-sok igen, az élet számára talán még a gépkocsinál is fontosabb dolgokra, ma már nem jámbor óhaj vagy nosztalgiázás: társadalompolitikai programmá, gazdaságfilozófiává állt össze, könyvtárakat tölt meg, egyetemeken tanítják. Legújabban a hazai politika színterein is megjelent. Az Élőlánc Magyarországért programjából, akit érdekel, megismerheti az ökológiai politika elgondolásait egy fenntartható, sőt, szerethető, élhető világról. Más kérdés, hogy a program - jeles szakemberek sora dolgozott rajta - a sajtó szorgalmas munkásait nem tette kíváncsivá, hogy bemutassák, és nem jutott nyilvánossághoz. Semmi, ami az Élőlánc Magyarországért néven alakult mozgalomra utal. Hogy miért, nem az én dolgom kideríteni.
Azt viszont szeretném, ha tudná: a "zöldek" lelkes hívei az autóparkolóknak. Legszívesebben minden autóst rábeszélnénk, hogy személyisége külső, négykerekű fémburkát hagyja olcsó, biztonságos parkolóházakban - a belvárosi tömegközlekedés végállomásain. A tömegközlekedés fejlesztése pedig kifejezetten jót tenne az autósok életminőségének - ha csak nem azért ülnek a volán mögé, hogy dugókban rostokoljanak naphosszat. Az elővárosi vasúthálózat - amit a 4-es metró árából teljes egészében ki lehetne építeni - százezrek gondját oldaná meg, aki ma kénytelenek autóba ülni. Mellesleg, azért menekültek ki az elővárosokba, mert a főváros belsejét a gépkocsi áradat lakhatatlanná tette. A fővárost elkerülő autópálya kiépítését minden környezetvédő repesve várja. Ne haragudjon ránk, hogy tudjuk: az "északnyugati átjáróra" nincs szükség, az még több forgalmat vonzana a budai dombvidékre, és gyorsítaná annak tragikus beépítését. Nem akarunk Zsámbék és Herceghalom között egy új metropoliszt, ez tény, miközben az ország távolabbi vidékei lassan elnéptelenednek. És nem miattunk nem épül a körgyűrű többi része.

Dél-Buda és Dél-Pest között szerintünk az 1-es villamos vonalának meghosszabbítása javítaná a közlekedést, Észak- és dél-Buda között néhányszáz méter villamospálya kiépítése. A 4-es metró mérhetetlen áron semmit sem old meg ezekből. Amit megold, a felszíni tömegközlekedés feltételeinek javításával összehasonlíthatatlanul olcsóbban oldhatnánk meg. A Zengőből nem mi csináltunk kabarét, hanem az össze- vissza hazudozó magyar hadvezetés. Nem tudhatjuk, mennyire fontos a lokátor a Zengőn, de lokátor sokfelé van és sokfelé elhelyezhető, viszont az Északi Mecsekben összefüggő nagyobb erdőség már csak ezt a pár hegyet borítja. Bánáti bazsarózsából pedig máris kevesebb van a világon, mint lokátorból.

Látja, az elővárosi vasútra, a bánáti bazsarózsára, a természetvédelmi területekre, az alkotmány tiszteletére mi, "zöldek" mondunk igent. A hulladékot pedig elsősorban nem tárolni kell, hanem csökkenteni, újrahasznosítani, visszagyűjteni (ha göngyöleg az illető) - erre is hiába mondott igent a Hulladék Munkaszövetség, sőt, maga a környezetvédelmi miniszter is, a törvényt végül a nagy szemetelő iparágak kiherélték. Ugyanerre a sorsra jutott az EU bizottságai elé terjesztett (igen mérsékelt) tervezet a kémiai biztonságról. Mennyi "nem" az életre, a környezetvédők igyekezetére, a zöld igenre.
Biztos, hogy jól választotta meg az ellenfelét, kedves Kósa Judit?

Lányi András

(forrás: greenfo)