Kína már nem akar az EU szemétdombja lenni
Az alapprobléma: az Unióban a műanyag hulladék termelése nem mutatja a csökkenés jelét, míg Kína – amely a műanyag hulladék eddig legnagyobb importőre volt – bármely pillanatban készen áll arra, hogy e szemét importálását megtiltsa. Ami decemberre feltétlenül be fog következni.
Jövő január elsejétől kezdve így Európában mindenhol megkezdődik a szemét felhalmozódása. De nem úgy, mint a korábbi években, vagyis egyszerűen csupán a gondatlan túlzásokból visszamaradt hulladékról lesz szó, hanem „új otthont kell majd találni a csaknem három millió tonnányi műanyagnak, amit az EU minden évben Kínába exportál”.
Európában a műanyag újrafeldolgozása nő. 2015-ben 30 százalékra ugrott a nyolc évvel korábbi 19 százalékról, és ez sötét valóságot fed el. Az EU-ban az újrafeldolgozásra összegyűjtött műanyag 40 százalékát exportálják. Elsősorban ázsiai országokba, ahol gyakran újra hasznosítják azt. Ez az export 413 %-kal nőtt 2002 és 2015 között úgy, hogy annak hatalmas többsége (2012-ben 87 %) Kínába kerül. Júliusban a kínai kormány bejelentette, hogy 2018-tól kezdve betiltja a műanyag hulladék importálását azért, hogy csökkentse a hulladék becsempészését és erősítse saját, hazai hulladékának újrahasznosítását.
Mivel Kína messzemenően a piac legnagyobb játékosa, ez a nyilatkozat globálisan meg fogja rázni az újrahasznosítási rendszereket.
Az EU keresztúthoz érkezett: vajon műanyag túlfogyasztásunkat valahová Ázsiában takarítja el, vagy pedig felelős módon otthon néz szembe a problémával. „Ez azon kérdések egyike, amelyekkel az Európai Bizottságnak kell foglalkoznia a decemberre várható „műanyag stratégiája” megindításában.
Az Euractiv szerint függetlenül a műanyag stratégia keretében adott választól, az EU-nak le kell állnia a hulladék exportálásával, mert itt nem újrahasznosításról van szó.
Az EU szabályzata szerint az exportált műanyagot ugyanolyan normák betartásával kell újrahasznosítani, mint az EU-n belül. Csakhogy a valóságban aggasztóan hiányzik az átláthatóság és elszámoltathatóság az egész láncolatban. Az újrahasznosításra történő exportot a vámhatóságok kezelik, úgyhogy nekik nem kell erről értesíteniük a nemzeti kormányokat vagy uniós testületeket, és a vámhatósági adatok nem nyújtanak információt arról, hogy mi történik az anyaggal, mihelyt az eléri a rendeltetési helyét.
A küszöbön álló kínai tilalom alkalmat ad arra az EU-nak, hogy véget vessen műanyag exportáló szokásának, és a túlfogyasztást az Unión belül intézze el.
A legrosszabb alternatíva, ha a status quo-n csavarunk egyet: Indiába, Malajziába, Vietnamba vagy Indonéziába exportálunk műanyag hulladékot. Másik rossz opció az, ha több hulladékot égetünk el vagy hajítunk szemétdombokra Európa-szerte, ami potenciális katasztrófát jelent a klímára és a helyi környezetre nézve.
Pozitívabb forgatókönyv az, ha az európai döntéshozókat és a műanyag ipart arra kényszerítenék, hogy a kínai tilalmat ébresztőnek tekintsék, vagyis alkalomnak arra, hogy átgondoljuk, miként gyártunk és fogyasztunk műanyagot, és miként szabadulunk meg tőle Európában is és világszerte.
A megelőzés – így a műanyag termelésének csökkentése – mindig jobb a kezelésnél.
Forrás: http://magyaridok.hu/kulfold
