Zöld jövőből politikai csatatér – így vált a radikálisok játékszerévé az Európai Green Deal

Az Európai Zöld Megállapodás, vagyis a Green Deal az Európai Unió történetének egyik legambiciózusabb kezdeményezése. Az Európai Bizottság 2019 decemberében hirdette meg azzal a céllal, hogy Európa 2050-re az első klímasemleges kontinenssé váljon. A megállapodás nem csupán környezetvédelmi program: átfogó társadalmi és gazdasági átalakítási terv, amely az energiaipartól a mezőgazdaságon és közlekedésen át az építőiparig minden szektorra kiterjed. A konkrét célok között szerepel, hogy 2030-ig legalább 55%-kal csökkenteni kell az üvegházhatású gázok kibocsátását az 1990-es szinthez képest. Ezt olyan jogszabálycsomagok segítik, mint az Irány az 55%!, amely új alapokra helyezte a kibocsátáskereskedelmet, bevezette a karbonvámot, és szigorúbb energiahatékonysági, valamint megújuló energia célokat rögzített.

Nem minden arany, ami zöld

Az elmúlt években az EU klímapolitikája kézzelfogható eredményeket hozott: számos kulcságazatban sikerült csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását, különösen az energiatermelés és az ipar területén. Ugyanakkor ez az átmenet nem minden szektorban és nem minden országban zajlott zökkenőmentesen vagy éppen fájdalommentesen. Az agrárium, különösen a kis- és közepes gazdaságok, jelentős kihívásokkal szembesültek az új szabályozásokkal, amelyek a vegyszerhasználat csökkentését, a talajvédelem erősítését és a biodiverzitás helyreállítását célozták. A mezőgazdasági szereplők sok esetben úgy érzékelték, hogy a terheket aránytalanul rájuk hárítják, miközben a támogatási rendszer nem nyújt elegendő védőhálót a számukra. A nehéziparban és a szénalapú energiatermelésben dolgozók számára az átállás egzisztenciális kérdéssé is vált: a gyárbezárásokkal, munkahelymegszűnésekkel járó folyamatok számos régióban kiváltották a társadalmi ellenállás hullámait.

A nyugat-európai országok technológiai és pénzügyi előnnyel indultak, ezzel szemben több közép- és kelet-európai tagállam – például Magyarország vagy Lengyelország – lemaradt a beruházások terén. Ezek az egyenlőtlenségek gyengítették a társadalmi támogatottságot, különösen azokban a régiókban, ahol az emberek inkább veszteseinek érzik magukat a változásoknak. Mindez rávilágít arra, hogy a klímapolitika sikere nem pusztán kibocsátáscsökkentésben, hanem társadalmi igazságosságban és ellenálló képességben is mérhető: az európai zöld megállapodás csak akkor lehetne valóban fenntartható, ha képes lenne kezelni azokat a félelmeket és feszültségeket, amelyeket az átmenet kivált a társadalom különböző rétegeiben.

A rendőrökkel is összecsaptak a belga gazdák az Európai Parlament előtt a szigorú éghajlatvédelmi szabályozások és a támogatások megszüntetése miatt © AFP/2024

Politikai fordulat: pártérdekek kontra klímaválság

A 2024-es európai parlamenti választás valódi politikai földmozgást eredményezett: a radikális jobboldali Identitás és Demokrácia képviselői székei tovább gyarapodtak, míg az újonnan – többek között a magyar miniszterelnök által – életrehívott Patrióták Európáért rögtön az Európai Parlament harmadik legnagyobb képviselőcsoportja lett. Emellett az Egyesült Államokban is jelentős fordulat történt: Donald Trump 2024 novemberében nagyarányú győzelmet aratva visszatért az elnöki székbe, amelynek hatását a közbeszédre és a világpolitikára egyaránt érezzük. Mindez tükröződik abban is, hogy az elmúlt években inkább a centrum felé mozduló Európai Néppárt konzervatívabb szárnya egyre erőteljesebben jobbra tolná a pártot, keresve az együttműködés lehetőségét a radikális jobboldali erőkkel, különösen a klímapolitika terén.

A társadalom politikai irányváltásának hátterében több tényező is áll. A gazdasági- és energiaválság, az infláció, valamint a bevándorlás kérdése és az ukrajnai háborúval összefüggő társadalmi bizonytalanságok mind-mind hozzájárultak a populista hangok megerősödéséhez. Minderre ráerősít az is, hogy a mainstream politikai szereplők rendre nem tudnak megfelelő és megnyugtató válaszokat adni a fennálló kihívásokra. A klímapolitika – különösen a szabályozási szigor és az átállási költségek miatt – sok helyen a tiltakozások célpontjává vált, elég csak a közelmúltban a köztereken és jelentős útvonalakon traktoros blokádokat állító gazdákra gondolni Európa-szerte. A tiltakozási hullámra és a felerősödő általános ellenérzésekre a szélsőjobboldali erők tudták a legjobb választ adni, akik a „zöld átállást” a nemzeti szuverenitás új politikai frontvonalává avanzsálták.

Klímavédelem ellenszélben

A mostani helyzet azért állhatott elő, mert a radikális jobboldaliak – élén Marine Le Pennel, Orbán Viktorral és más euroszkeptikus vezetőkkel – kulcspozícióhoz jutottak az Európai Parlamentben, miután a július 9-i gyorsított eljárásban benyújtott klímacél-javaslat elbukott, így ők kapták meg a mandátumot az EU új kibocsátáscsökkentési céljairól szóló tárgyalások vezetésére. A zöldpártiak, a szocialisták és egyes liberális képviselők eredetileg azt próbálták elérni, hogy még a radikális jobboldali frakciók hivatalos térnyerése előtt elfogadtassák az Európai Bizottság 90%-os 2040-es kibocsátáscsökkentési tervét – ám a fast-track nem kapott többséget. Így a klímapolitikai tárgyalások irányítását most azok veszik át, akik a gazdasági versenyképességre, olcsó energiára és nemzeti szuverenitásra hivatkozva bírálják a Green Deal jelenlegi formáját, és a zöld átállás lényegi újratárgyalását szorgalmazzák.

A Néppárt egyes tagjai szintén támogatják a környezetvédelmi célok enyhítését, különösen az autóiparra és mezőgazdaságra vonatkozó szabályozások terén. Így most először fordulhat elő, hogy az EP klímastratégiájának fő irányát olyan politikai erők határozzák meg, amelyek nyíltan megkérdőjelezik a zöld megállapodás alapelveit, és a környezetvédelmi célkitűzések késleltetésére és kifejezett gyengítésére törekednek. „Jobb, ha felfüggesztjük a Green Deal intézkedések alkalmazását, mielőtt túl késő lenne, és visszatereljük a dolgokat a helyes útra.” – ezt például nem egy radikális jobboldali képviselő, hanem François-Xavier Bellamy, a Néppárt alelnöke nyilatkozta még 2024 novemberében.

Pedig a kézifék behúzása súlyos következményekkel járhat – nemcsak a környezet, hanem Európa gazdasága és globális súlya szempontjából is. Ha az EU nem teljesíti a 2030-as kibocsátáscsökkentési célokat, elveszítheti a klímasemlegességi ambícióinak realitását, miközben nő az alkalmazkodás költsége a szélsőséges időjárási viszonyok, gazdasági károk és a társadalmi feszültségek révén. Emellett kontinensünk eddig vezető pozíciót épített ki a zöld technológiákban, ám a politikai elhatározás visszaesése esetén az EU könnyen veszíthet versenyelőnyéből az USA-val és Kínával szemben. Ugyan a Green Deal több eleme már életbe lépett, az új intézkedések elfogadását a parlamenti többség a radikális jobboldal iránymutatásával könnyen lelassíthatja vagy megakadályozhatja – így a program ugyan papíron továbbra is él, a gyakorlatban mégis válaszúthoz érkezett.

Útelágazásnál

Az európai zöld megállapodás jövője tehát újból politikai akarat kérdésévé vált. A következő hónapok kulcskérdése az lesz, hogy a radikális jobboldal valóban él-e újonnan szerzett befolyásával, és milyen mértékben próbálja átalakítani, visszafogni vagy akár szimbolikusan is „jégkorszakot” hozni a zöld átmenetbe. Bár az új intézkedések elakadhatnak, a már hatályban lévő szabályozások végrehajtása továbbra is zajlik, így a klímapolitika sorsa nem egycsapásra, hanem fokozatosan dőlhet el. A politikai mozgástér beszűkülése ugyanakkor valós veszélyt jelent: ha a tárgyalások iránya megváltozik, az EU 2040-es és 2050-es klímacéljai is formálódni fognak – a kérdés már nemcsak a mérték, hanem az irány is.

Az európai közvélemény pedig továbbra is megosztott. A társadalmi nyomás, különösen a vidéki, ipari térségekben, érezhetően erősödött a zöld intézkedések ellen, és ezt a radikális jobboldal sikeresen tematizálta. Ugyanakkor továbbra is jelentős támogatottság övezi a klímavédelmet a városi, fiatalabb és környezettudatosabb rétegek körében. Ez a kettősség megnehezíti az uniós konszenzust, és még inkább kiszámíthatatlanná teszi a tárgyalások kimenetelét. A következő hónapok nemcsak a klímapolitika irányát, hanem az EU jövőjéről alkotott víziónkat is formálni fogják. A kérdés nem csupán az, hogy képesek leszünk-e csökkenteni a kibocsátásokat, hanem az is, hogy milyen Európát képzelünk el a következő évtizedekre: egy olyan közösséget, amely képes vezetni a világot a zöld átmenetben, vagy egy megosztott, saját árnyékától is félő politikai gittegyletet.