Együttműködés a valósággal

  • 2021. szeptember 15.
  • Abigail
Szerző: 

A tusnádi Assisi Szent Ferenc-plébániára vezetett a csíkszeredai Határátlépők Egyesület tanulmányútja, amellyel a Laudato si’-hetet (május 16–25.) zártuk.

Tanulmányi út, amelynek során a fenntarthatóságra, a rezilienciára és a Laudato si’ gyakorlatiasságára kerestünk jó példát. A valóság vezet. Az adottságokkal, a természettel való együttműködés életet szül. „Idegenvezetőnk”, Csont Ede plébános Brassóban nőtt fel, Kolozsváron, Gyulafehérváron és Rómában tanult, de a vidéki valóság inspiráló közeg lett a számára. Kiderült, hogy mindaz, amit látunk, nem egyszemélyes hősködés, hanem közös erővel megvalósított sikertörténet.

A GPS segít eligazodni az ismeretlen terepen. Amint befordulunk a kis utcára, a Casomai című film első kockáit idézi fel a látvány. De sok hely, helyzet csak a filmekben létezik, gondolnánk. Amúgy is Olaszországban bármi megtörténhet, de itt a bárminek is vannak korlátjai… Tévedni emberi dolog. E keddi nap és látogatás után lehetségesnek tartunk eddig álmodni sem mert dolgokat.

Egy tisztes, gondozott porta… Ez lehet az első gondolata a tusnádi Szent Ferenc-plébánia kőkapuján belépő látogatónak. Már a minket fogadó kép is jelképes: a templomdombon magasodó szakrális tér, a domb aljában, a faluhoz, a hétköznapi élethez közel álló, enyhe lankán pihenő plébánia és kántori lak. Mindezt körülveszi a békés, de szorgalmas élet.

Az időpontot előre egyeztettük. Megyünk. A plébánia udvarán vagyunk, próbáljuk telefonon elérni a plébánost, sikertelenül. Az udvaron egy fiatalember figyel fel ránk, amint kiderül, ő a szabadéves kispap, és indul is előkeríteni a plébánost.

Munkában találtuk. A plébános a toronyjavító állványon veszi éppen szemügyre a munkálatokat. Ismét a Casomai egyik jelenete villan be… de mégis Tusnádon vagyunk, az Assisi Szent Ferenc-plébánián. A plébános jelezte, hogy zajlanak a munkálatok és valahol ott lesz. Ahogy ott állunk a plébánia udvarán, látjuk, hogy tényleg több szálon épül itt minden: kaszálják a templomkert várfalon kívüli részét; az épülő napközi is ott kapott helyet a plébánia szomszédságában; a templomtorony és várfal felállványozva…

Valamit még motyogunk a sajátosan papi feladatokról, és örömmel állapítjuk meg, hogy itt a konvenciók, a bennünk élő képek újraíródnak. A szorgoskodó plébános koláré helyett CSIT-es pólóban fogad. Barátságos és emberközeli a megjelenése

Körbevezet. Ámulunk. Minden az életet szolgálja, amerre megyünk. Gyakorlatias megoldások mindenhol. Az adottságok kínálják a megoldást is. A permakultúra szemléletét hozza vissza bennünk a józan paraszti észre építés. Ahogy Csont Ede fogalmaz: „a valóság adja magát”.

Kíváncsiskodó kérdéseinket is örömmel válaszolta meg a plébános. Milyen lehetőségeket kínált a plébánia valósága? Mire építettél? Mit találtál és mit tudtál kihozni belőle?

Amikor 2014-ben a plébániára kerültem – válaszolja –, nagyon erős kontrasztként éltem meg a hely szépségét és ugyanakkor elhanyagoltságát. Arra gondoltam, hogy nehéz lesz ezeket az épületeket megmenteni, kijavítani, de még nehezebb az emberek szívébe visszaadni a hitet és a reményt. Hinni abban, hogy érdemes tenni és áldozatot vállalni környezetedért, bízni abban, hogy a kitartó munka előbb-utóbb gyümölcsöt hoz, szeretni az igényességet, azt, ami szép. Az első nagy akadály pont az emberek mentalitásából adódott: miért nem jó, ahogy eddig volt, miért akarok változtatni? A megszokott, a régi, a rutin közömbösséget eredményezett, a közömbösség pedig erősebb a vasbilincsnél. Tehetetlenségre, tétlenségre kárhoztat. Lassan kezdtek változni a dolgok. Azon a nyáron, amikor a pajtát kitakarítottuk, a fecskék visszaköltöztek. A templomból elbúcsúztattuk a művirágokat, és élő virágokkal kezdtük díszíteni az oltárt. Kezdettől voltak a közösségben, akik bátorítottak és segítettek. Az elején kevesen voltak, számuk viszont egyre növekedett. Magam is meglepődtem, amikor az utolsó közmunkán temetőtakarításkor több mint harmincan segítettek, pedig a mezei munkák meg voltak késve. Ez a közösség közel öt százaléka!

 

Úgy gondolom, az evangéliumhirdetés nem korlátozódhat a vasárnapi szentmisére. Itt gazdálkodó emberek vannak. Annak a szavára adnak, aki tud gazdálkodni, akinek a háza tája rendben van. Hogyan beszéljek én arról, hogy Isten szépnek és jónak teremtette a világot, hogy tarts rendet a lelkedben és magad körül, ha a plébánián rendetlenség van?

A gondviselés mindig vezetett. Egyedül semmire sem mentem volna. Mindig adott Isten segítőtársakat, akkor, amikor kellett. Ezen sokat tudtam csodálkozni.

Sohasem javítottam az épületeket csupán önmagukért. Az épület eszköz a közösség számára. Kezdetben nem volt hittanterem, nem volt ahol összegyűljünk. Amikor a plébánia annyira rendbe került, vettem harminc papucsot, és a gyerekek bejöttek a plébánia nagytermébe hittanra, persze papucsosan. De még így is volt, amit takarítani utánuk. Aztán leköltözött a hittanóra az alsó terembe, csak az ifiórát és az imacsoportos találkozót tartjuk a plébánián. Első hittanosaim időközben megnőttek, de ha bejönnek a plébániára, most is mintegy ösztönösen veszik el a papucsokat és abban jönnek be. Így szokták meg. A hívek közül egyre ritkábban fordul elő, hogy valaki azzal köszönjön be: jaj, plébános úr, utoljára húsz éve jártam itt a plébánián.

Egyre inkább az a hely lesz, amelyet kár elkerülni, tapasztaljuk. Nagy kedvencünk lett a tó, amely több szerepet is betölt: a terület vízgazdálkodását szabályozza, élettér a vizet kedvelő háziállatoknak, pihenő a vadkacsáknak, jégmadárnak…

Egy kert, különösen, ha szeretettel és törődéssel gondozott, eszünkbe juttatja azt a bizonyos bibliai kertet. A ránk bízott, lehetőségekkel teli javakat és értékeket, amelyet a természet, a táj adottságai jelentenek. Minket pedig pontosan ez tesz emberré, hogy képesek vagyunk a meglévő jót még jobbá tenni, nem pedig felélni. Ezt láthattuk a plébánia háza táján is, amely nem egy nagybetűs Intézmény, mint azt sokszor tapasztalhatjuk, a hívektől és falubeliektől elzárt elefántcsonttorony, hanem a település szerves része, kapocs a szakrális és a profán között. Ahogyan Csont Ede plébános is elsősorban ember, aki nem fél a kétkezi munkától, ezzel legalább annyira hatásos példát mutatva a helyi fiataloknak, mint amit a legszebb vasárnapi prédikáció adhat.

A megújult plébániaépület is magán viseli a körültekintő, koncepciók mentén való haladást. Ez valóságra építő gondoskodás. Leleményesség jár át itt mindent. Talán ezért lett számunkra a béke szigete a plébánia és környéke.

A plébánia felújítva, az udvaron napközi épül, a templom körül is folynak a munkálatok, miközben az udvart állatok népesítik be. Mint megtudjuk, mind húsból, mind zöldségből az önellátás részben megvalósul. Mi lenne jobb példa a megőrzésre kölcsön kapott, gondjainkra bízott értékek megóvására és gyarapítására? Ha valahol, akkor ezen a plébánián igazán megvalósul, amely az emberi lét és a Laudato si’ egyik esszenciája: hasznos, de nem uralkodó része lenni a teremtett világnak, az adottságokra építve, együttműködésben állattal, növénnyel, embertársainkkal.

A miértek és a hogyanok mindig foglalkoztatnak. Muszáj megkérdeznünk a plébánostól: Hogyan, miként sikerült a saját valóságát összekapcsolni a hely valóságával vagy fordítva?

Mindig szerettem a kertészkedést és az állattartást – válaszolja. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy itt Tusnádon nemcsak hogy lehetőségem van erre, hanem egyenesen mulasztás lenne nem gazdálkodni ott, ahol minden lehetőség adva van. Mondhatja valaki, hogy ez nem papi feladat. Pedig szerintem az. Egy mély üzenete van: nem igaz, hogy csak külföldön lehet boldogulni, itthon nem érdemes csinálni semmit. Megvan a szépsége a gazdálkodó életmódnak. Hála Istennek kezdik egyre többen újra felfedezni. Aztán ha a hittanos gyerekek óra után hátrafutnak az udvaron azzal, hogy ugye megsimogathatjuk a nyuszikat, akkor ez esetben a nyuszik pasztorációs eszköznek bizonyulnak. Vagy amikor az édesanya besétál a gyerekeivel a kapun, mert a gyerek mindenáron látni akarja a pulykát, és olyan csak a plébánián van.

A napközi-foglalkoztató az első perctől álmom. Arra gondoltam, hogy milyen szép gyermektábort lehetne itt szervezni. Aztán jött a lehetőség a magyar állam támogatásán keresztül. A régi csűr már hasznavehetetlen volt, és megmenteni sem lehetett már. A helyébe kellett valami. Úgy terveztük a napköziépületet, hogy emlékeztessen a csűrre. Kérdezték tőlem, miért kell. Úgyis egyre kevesebb a gyermek. Én úgy vagyok ezzel, mint a pajtával. Amikor rendbe került, beköltöztek a fecskék. Több anyuka is érdeklődött már: vajon mikor készül el? Megéri az ő gyereke, hogy ide járhasson? Elsősorban az óvodát és iskolát kiegészítő programokra gondoltam, amolyan after school rendszerre. Az óvodai négyórás program mellett a szülő nem tud munkát vállalni. Mi biztosítanánk az óvoda után az ebédet, pihenőt, délutáni foglalkozást. Így a családot segítjük.

Sokszor nem látom a folytatást, olykor el is bizonytalanodom. Ilyenkor eszembe jut a szentírási gondolat: „elég a mának a maga baja. Ne aggódjatok a holnapért!” Isten számtalanszor megmutatta, hogy gondja van ránk. Én rá bízom a holnapot. Ahogy Pió atya mondta: múltamat irgalmadra, jelenemet szeretetedre, jövőmet gondviselésedre bízom!

Végérvényesen retinánkba ég a kép, és megértjük: egy szolgálat van, és annak megannyi árnyalata, aspektusa. Ami a plébánián élet, az a lelkipásztorkodás (a pasztoráció) egy-egy sajátos eszköze. Semmi sem öncélú, minden mindennel összefügg. Olyan jó életíze van ennek így.

 

Györgypál Enikő, Rusz-Ajtony Eszter/Határátlépők Egyesület

 

Az írás megjelent a Vasárnap 2021/23-as számában.

Fotó: Rusz-Ajtony Eszter

Közvetlen forrás: romkat.ro