Egy szög miatt?!
„Egy szög miatt a patkó elveszett, a patkó miatt a ló elveszett, a ló miatt a csata elveszett, a csata miatt az ország elveszett, Verd be jól azt a patkószeget!” (angol gyermekvers)
Lelkiismeret-furdalásom van. Rajtam múlik a klímaváltozás. Miattam fenntarthatatlan a világ. Miattam merülnek ki a fosszilis energiahordozó-készletek, roskadoznak a sok gagyi dömpingáru alatt az óriásboltok polcai, miattam szegények milliárdok a fejlődő országokban, miattam szűkül a tigrisek és pandák élettere, miattam jut kevesebb az unokáknak. Szégyen-gyalázat de társadalmi csapdába estem. Nem tudok globálisan gondolkodni…
Ab ovo…
Kezdetben volt a kék bolygó. Az apró égitest, amely inkább „víz”, semmint „Föld”. Hatmilliárd ember, hat lépés távolságra egymástól. A „hat lépés” lényege, hogy a világ bármely (!) két lakóját legfeljebb hat kölcsönös ismeretségen keresztül össze lehet kötni egymással. Sokan Kevin Bacon amerikai filmszínész kapcsán ismerik a játékot, pedig eredetileg Karinthy Frigyes 1929-es Láncszemek című novellájában bukkant fel, és az áramütéses kísérleteiről híres hírhedt Stanley Milgram szociálpszichológus bizonyította be az 1960-as években, hogy milyen kicsi a világ. Ma pedig már ott az IWIW, a Facebook, a Myspace és a sok-sok villámrandi, bejelölt ismerős és ismerős ismerőse.
Körül-belül…
És megint a kék bolygó. Mármint az a jól ismert fotó az űrből, amellyel Al Gore Kellemetlen igazsága kezdődött. A törékenynek látszó „kis kék üveggolyó” indította el azt a modern környezetvédelmet, amely az ezredfordulóra már idejétmúlttá is vált. Akár az egri várvédők, ideig-óráig fel lehet tartóztatni a sokszoros túlerőben lévő támadókat, de a védekezés önmagában kevés: a környezet megvédéséhez fel kell oldani az alapkonfliktust. A fenntarthatóság eszméje szerint a jelen és jövő generációk társadalmi igényeit olyan jó erőforrás-gazdálkodással kell kielégíteni, amelynek mintegy pozitív mellékhatásaként a környezet minősége és állapota sem romlik. Nem beszélve arról, hogy a környezetnek magunk is részei vagyunk, a Föld „kösz szépen” jól ellesz akkor is, ha az emberi életfeltételeket meg szüntetjük.
A nagy kérdés…
… a következő: ha már így össze vagyunk zárva, mindenki mindenkit ismer, felismertük a főbb társadalmi, gazdasági és környezeti problémák jelenségeit és ok-okozati összefüggéseit, egyre többet tudunk a komplex rendszerek működéséről, az összeadódó és járulékos hatásokról, megtaláltunk egy sor megoldást és kitörési pontot, akkor vajh miért cseszszük szét a világot?! Na persze, a világ mégse olyan kicsi. Anynyira már összezsugorodott, hogy a globalizáció, minden előnyével és hátrányával egyetemben „körbeért”; akár a gáz, kitöltötte a rendelkezésére álló teret. De annyira még nem kicsi, hogy a lakótelepi szomszédok névről ismernék egymást, köszönnének a liftben. Márpedig együttműködő közösségek nélkül, csupán egymás mellett élve könnyen beleeshetünk a társadalmi csapdák valamelyikébe. Ha mindenki az önös érdekét érvényesíti, akkor rövidtávon tán jobban jár, kiemelkedik és gazdagodik, de végül mindenki veszít (lásd: „közlegelők tragédiája”). Ráadásul nem csak tudatosan vagyunk önzőek: sok esetben a helyes megoldás felismerése után is irracionálisan döntünk. Nekem is van egy pólóm, az van rányomtatva: „Értem én, csak leszarom!” (lásd: „futok apénzem után”). Végül a fő baj: a sokszor jogos bizalmatlanság. Ki teszi meg az első lépést. Miért én legyek az első? Ki garantálja, hogy a többiek is megteszik, amit kell? (lásd: fogoly-dilemma)
Emberi léptékben!
Mindezen nagy ívű történelmi áttekintés után nem állítok kevesebbet, mint hogy napjaink környezetvédelmi kommunikációja úgy általában elhibázott, vagy legalábbis igazítani kell a léptéken, át kell kalibrálni! Manapság minden létező programba kötelezően bele kell keverni a klímaváltozást és a fenntarthatóságot. Ez pedig egyre erőltetettebb programokhoz vezet. Miért kell „logikai keretmátrixokkal” és mindenféle felmatricázással sokkal nagyobbnak és közvetlenebbnek mutatni az összefüggéseket, mint amekkorák valójában?!
A nagy szavak elfeledtetik, hogy a kicsi szép. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de ha én biciklire ülök vagy lekapcsolom a villanyt, sosem az fut át az agyamon: „No, teszek valamit a klímaváltozás ellen!” A kertem csücskében lévő komposztdombot akkor nevezném ki „ökológiai fenntarthatósági modellé”, ha kakaska kapirgálna rajta. Miért kell „Delenda Carthago”egy szimpla iskolai szelektív hulladékgyűjtési programba is beletuszkolni a klímaváltozás összefüggéseit?!
Tudatosság – attitűd –viselkedés-változás?
Nem állítom, hogy a tájékoztatás, a globális összefüggések megismertetése fölösleges lenne. A klímaváltozás esetében 30 év kellett ahhoz, hogy mindenki fel- és elismerje azt a jelenséget, amit mi inkább az időjárás megbolondulásának érzékelünk. A globális átlaghőmérséklet piciny növekedése helyi szinten a szélsőséges időjárási jelenségek, szárazságok és fagyok, árvizek és sosem látott erejű viharok megjelenését hozta magával. Az antropogén (emberei eredetű) hatást még sokan vitatják, pedig a tény az tény: a mai szén- és olajkészletek évmilliók alatt halmozódtak fel, mi pedig arányaiban pár másodpercalatt, lényegében az elmúlt 200 évben kitermeltük és visszapöfögtettük a légkörbe a nagyját. Ez a tempó azért Gaia anyánkat is megizzasztja, és ha az ő homloka gyöngyözik, akkor könnyen eltűnik egy-egy New Orleans a térképről.
Csakhogy ez a fajta tudatosítás nem feltétlenül vezet attitűd-és viselkedés váltáshoz. Lásd a tüdőrákot bemutató dohányzásellenes kampányok „hatását”. Globális összefüggések esetén még rosszabb a helyzet. A klíma- és fenntarthatósági kampányok az egyénileg megélhető, megtapasztalható, emberi léptéknél nagyságrendekkel nagyobb, globális felelősséget terhelnek ránk. Ez pedig inkább a tehetetlenség érzését kelti az egyénben, inkább a probléma részének érzi magát, semmint a megoldásnak. Akkor pedig inkább jöna tagadás, a cinikus visszautasítás, a vállvonogatás és kezek széttárása.
Az egyénekre rányomni avilág baját társadalmi csapdához vezet, nem az ügybuzgó változáshoz. A „klímariadók”– minden jó szándékuk ellenére- nem azt az érzést keltik bennem, hogy fontos csavar vagyok a gépezetben, aki része a változásnak. Sokkal inkább a „tehetetlen csepp a tengerben” érzetet gerjesztik. Különösen azért, mert jelen állás szerint nagyon messze a változáshoz szükséges kritikus tömeg, dumával tele a padlás, de a sok kicsi nem megy sokra. Bocs, ez van.
Kalapácsot kézbe!
Senki sem hülye, kár azzal hitegetni a tömegeket, hogy az egyéni változtatásokkal időben megfordíthatjuk a dolgok menetét. Nem azzal kell érvelni, hogy te is felelős vagy és tehetsz valamit a világért. Ha a paradigmaváltás az egyén és kisközösség szintjén kezdődik, a kampányokban vissza kéne térni az emberléptékű és megvalósítható feladatok szintjére. Ne a nagy globális ügy miatt, hanem zsigerből, ösztönösen cselekedjünk helyesen. Gondolkodjunk inkább csak lokálisan, a zöld életmód legyen „fun”, buli, l’art pour l’art önmagában helyes és értékes. A világ gondjával a vállunkon nem menthetjük meg azt.
Perneczky László
