Szent László ivókútja

 A visszaérkezett válaszok nagyívű körmondatokban ecsetelik a témában szült „módszertani ajánlás” nagyszerűségét. Igaz, eredetileg kólakitiltásról, meg kötelező erejű rendeletről volt szó – de hát várható volt, hogy azt a vállalkozói érdekek lazán felülírják. Tényleg felülírták. Maradt tehát az ajánlás, meg a pályázat – aminek eredményeként 2005-ben uszkve 35-40 intézmény nyerte el a „Gyermekbarát büfé” üzemeltetője büszke címet. Amit aztán a következő években többé meg sem hirdettek…

A fejlődés persze – mint megtudhattuk- ennek ellenére minden fronton töretlen. Az egészségvédelem fokozása érdekében 2007-ben lezajlott például a „Happy ásványvízfogyasztást (?) népszerűsítő program”, a környezetvédelem pedig a manuális és termikus iskolai palack-zsugorító berendezések elterjesztésével lendült fel dinamikájában.

A fejlődés következő fokát – gondolom én- az énekórán jelentik majd, mikor a csomagolóipar zenepedagógusai bemutatják miképpen lehet az üres szívószálas Tetra Pak szopókészülékeket köcsögdudaként kánonban prezentálni.

A program értékelése külön cikket érdemel, de erről majd máskor.

Már csak azért is, mert a sajátos nyelvezetű és statisztikai adatokkal terhelt levelek feldolgozása idő- és idegigényes tevékenység. Tanulságul kéretik talán megfejteni az egyik minisztérium alábbi kinyilatkoztatását: „Tudnivaló, hogy a gyermekétkeztetésben a közbeszerzési eljárásban kiválasztott szolgáltató komoly kockázati tényezőt rejt magában, mert a nyereségérdekelt vállalkozások tudatában vannak annak, hogy az étel beltartalmi értékeinek ellenőrzését az egyes intézmények nem tudják elvégezni, ezért nem minden esetben felel meg az étel mindenek előtt a vendéglátó termékek előállításának feltételeiről szóló 67/2007.(VII.10.) GKM-EüM-FVM-SZMMM együttes rendeletben leírtaknak, továbbá az ott szabályozott „csoportos étkeztetés számára előírt napi energia- és tápanyag-beviteli, illetve élelmiszer-felhasználási ajánlásoknak”, így az étrend kialakításának alapvető szempontjainak, a minőségi és mennyiségi követelményeknek, továbbá a szerződésben foglalt kötelezettségeknek sem. Az ebből eredő problémákkal, a minőségi elvárásokkal kapcsolatban a gyermekek oldaláról szerződő fél kötelessége és felelőssége az érdekek védelme.”

Nyilván erre gondolt a (a politikai választások évében) a reform-büfé mozgalom élére penderült Magyar Bálint is, aki annak idején egyenesen oda nyilatkozott, hogy a „diákok második otthonában nagyon fontos az egészséges életmód, és ehhez a táplálkozás is hozzátartozik”. A cikk szerint egyébként a néhai miniszter magánemberileg is jó példát mutat, „hiszen reggelire mindig teljes őrlésű pékárut fogyaszt kefirrel.”

Na, komolyra fordítva a szót, az egészséges iskolabüfé dolga ebben a ciklusban sem sokat araszolt előre. Az iskolai büfék és automaták választéka továbbra is szánalmas: a polcokat leginkább a csokiszeletek, a rágók, a cukorkák, az édes sütemények, a csipszek, az egészségtelen szénsavas üdítők és egyéb agyoncukrozott, sózott, adalékanyagokkal terhelt élelmiszerjellegű készítmények uralják. Nagy nevetség, hogy az eldobó italcsomagolások környezeti problémáját jótékony palackgyűjtő versenyekkel és holmi zsugorító készülékek elterjesztésével tudják le – ráadásul a Környezetvédelmi Minisztérium támogatásával. Ha a megelőzés helyett az energiaigényes és egészségi problémákkal is terhelt hőzsugorítást nevezik ki iskolai környezetvédelemnek – azzal szerintem nem csak a fenntartható hulladékgazdálkodási hierarchiát állítják a feje tetejére, de a gyerekek hülyítését is a tökély közelébe fejlesztik.

Megvillannak azért néha pozitív reménysugarak is. Hogy ez a HuMuSz kitartó harcának köszönhető-e, avagy az esmételten közeledő választásoknak – nem tisztem eldönteni. Minden esetre ilyenkor még az is kiderülhet, hogy a miniszter a reggeli kefirjére csapvizet iszik – és milyen jó lenne, ha minden iskolás így tenne. De nem ám a WC-csapból, hanem ivókútról – ami egyébként a mi időnkben még minden iskolai folyosó szerves tartozéka volt.

Úgy hogy akár logikus is az „ivókutakat az iskoláknak” fedőnevű program meghirdetése. A nekibuzdulást külföldi példa is erősítheti: mint az a nyáron olvashattuk, a brüsszeli városháza is iskolai ivókutak telepítése mellett döntött. Konkrétan: a belga főváros 121 általános iskolájában két év alatt 180 ivókutat szerelnek fel (megjegyzem: a kólaitalokat ott már öt éve kitiltották az iskolákból…). A magyar változatot egy kft, két minisztérium és az OÉTI közösen jegyzi: és a tervek szerint 10 iskolában összesen 20 „modern vízkút” kerül majd felszerelésre. 2009 – 2013 között, négy és fél év alatt…A program hivatalos címe: „A napi vízfogyasztás ösztönzésével a csomagolási hulladékmennyiség csökkentése a nappali tagozatos általános és középfokú iskolákban modern vízkutak telepítésével.” Nem semmi.

Még szerencse, hogy néhány iskolavezetés komolyabbra veszi az egészségvédelmet és lazábbra a figurát - maga keres megoldást és forrást az ivókutak visszacsempészésére. Jó és látványos példaként ezúttal a bakonyszentlászlói „Szent László” Általános Iskolájának auláját – szó szerint - díszítő ivókutat mutatnám be. Az ivókút az iskola új szárnyának építésekor (2003-ban) került felállításra. Az egy méter átmérőjű medencéből kiemelkedő márvány oszlopot Szent László borzszobra díszíti (Raffay Béla szobrászművész alkotása). A kút működése ötletes és víztakarékos is egyben, hiszen lábnyomással indul és addig működik, míg a 179 tanuló valamelyike fölé hajol. És hajolnak is szorgalmasan, mert az iskolában – bár sulibüfé is üzemel - a díszkút a gyerekek kedvenc találkahelye, a vízivás pedig népszerű (ne feledjük: „hála” a bauxitbányászat megszűnésének a környékbeli vízbázisok ismét karsztvízzel töltődtek fel, a csapokból folyó ivóvíz ásványi anyag tartalma így több agyonreklámozott palackozott ásványvízével vetekszik.).

Az ivókút természetesen nem véletlenül nőtt ki az aulában. Adott volt ugyan az iskola egészségnevelő programja, de ezzel nem sokra mentek volna, ha a község eltökélt jegyzője, Kancsal Károly nem küzdött volna oly állhatatosan a pályázati forrásokért.

A szentlászlóiak „vizes kötődése” - az egykor bővizű forrásoknak köszönhetően - egyébként történelmi eredetű. Az egyik ma is működő közterületi „Adél kút” körül mindig álldogálnak a gyógyító vízre vágyó kannás emberek – a leghíresebb, „Bottyán János forrás” azonban sajnos régen kiapadt (a kénes vizű forrás táplálta az ország egyik legrégebbi fürdőjének - nevét attól a Vak Bottyánról kapta, aki 1707-ben itt gyógyította reumáját).

Az iskolai ivókutak témáját természetesen a HuMuSz is felvállalta. Beépítette komplex iskolai nevelési programjába. – abba, amelyik az intézményi hulladékgazdálkodás újragondolását, a büfék megreformálását, az ital automaták eltüntetését, a környezetbarát iskolaszerek és az újrapapír termékek elterjesztését és a gazdasági reklámok száműzetését tűzte ki céljául.

Mint régi bezöldült pedellus bizony mondom: „köll mán a vitézség!”.