Co-housing: közösségi élet

De mi is az a co-housing?  

Lényegében olyan közösségi lakóhely és lakhatási forma, ahol a lakók közösségi feladatokat is végeznek.

A co-housing nem kommuna: a lakóknak van jól körülhatárolt személyes életterük, saját tulajdonuk; a privát szférán túl azonban különféle megosztott, közösségi terek is a rendelkezésükre állnak. Ezek lehetnek közös időtöltésre szolgáló belső (nappali, étkező, könyvtár) vagy külső (terasz, kert) terek, illetve közös használatú gazdasági helyiségek (mosókonyha, biciklitároló, barkács-szoba). Emellett minden co-housingnak fontos jellemzője az aktív részvétel a közös lakóhely megteremtésében és működtetésében: az együttes tervezést követően a ház önmenedzselése, közös programok szervezése vagy épp a gyermekfelügyelet is az itt lakók feladata.

Az azonos értékeket magukénak valló tagok lakóközösséggé szerveződése önkéntesen és nonprofit alapon történik;

a lakók között nincs hierarchia, az együttélés szabályairól és minden közös ügyről demokratikus módon, közösen döntenek.

A kezdeményezés „alulról jövő” jellege miatt nincs két egyforma co-housing a világon: belvárosi és vidéki, kisebb (6-20 lakásos) és nagyobb (több mint 50 lakásból álló) közösségek egyaránt előfordulnak köztük, és a tulajdoni formák is sokfélék: magántulajdonban lévő lakásoktól a lakásszövetkezeten át szociális bérlakásokig mindenre akad példa.

A közösségek általában törekednek a kor, nem, társadalmi helyzet szempontjából való sokszínűségre, de vannak idősek, egyedülálló nők vagy gyermekes családok számára létrejött speciális lakóközösségek is. Bár a co-housing nyitott mindenki számára, a szakirodalom szerint főként a középosztály tagjainak jelent ez a lakhatási forma alternatívát, hiszen az önszerveződési képesség, a tudatosság, és a fenntarthatósági szempontok náluk kaphatnak nagyobb szerepet.

Ilyen lakóközösségek először Dániában, az 1960-as években jelentek meg: létrehozói a falusi közösségi létformát kívánták a városi élet előnyeivel „összeházasítani”. Az együttlakás különböző formái ennek nyomán terjedtek el Európában és Amerikában, Magyarországon azonban jószerivel ismeretlen maradt ez a lakhatási forma.

Ezért is tűzte ki célul egy építészekből álló csoport – melynek tagjai a BME Építészmérnöki Kar Lakóépület-tervezési Tanszékének hallgatói és munkatársai –, hogy nemcsak megismertetik a hazai közvéleményt a külföldi példákkal, hanem megteremtik a közösségi lakhatás – vagy ahogy az általuk létrehozott, Közösségben Élni nevű civil kezdeményezés nevezi: a „kóperatív (kooperatív) lakozás” magyarországi feltételeit.

Kutatásaik során nemcsak a külföldi példákat elemzik, hanem a közösségi lakozás hazai előképeinek tekinthető korábbi formákat – faluközösségeket, közösen gazdálkodó családok „házközösségeit” és a szocialista korszak lakásszövetkezeteit, „kalákák”-ban megvalósuló építési közösségeit – is vizsgálják.

A fenntarthatóság gazdasági előnyei és az alulról szerveződő, demokratikusan működő közösségek társadalmi-kulturális „haszna” mellett számos érv szól még amellett, hogy Magyarországon is megszülessenek a kollektív lakóhelyek mint alternatív lakhatási formák. Ezek egyike, hogy az utóbbi években nálunk is jelentősen megnőtt a szociális krízisben élők és a lakhatási gondokkal küzdők száma, akiknek átmeneti vagy tartós megoldást jelentene a közösségi lakóforma. Emellett a nagyvárosokban ­– főképp Budapesten – rengeteg üresen álló, lakatlan épület található (a Habitat for Humanity 2013-as adatai szerint 383 ezer üres lakás van az országban), melyek lakhatóvá tételét, „revitalizációját” kooperatív lakóközösségekre is lehetne bízni. De azok a negatív társadalmi jelenségek – például a népesség elöregedése, a városi elszigeteltség – és azok a pozitív szemléletbeli változások – a fenntarthatóságra való törekvés, a környezettudatos gondolkodás –, is megjelentek nálunk, melyek Nyugat-Európában már évtizedekkel ezelőtt megteremtették a közös lakhatásra való igényt.

KÜLFÖLDI PÉLDÁK S EGY HAZAI KÍSÉRLET

Az egyik első európai co-housing, mely most is jól működik, Trudeslund néven 1981-ben jött létre Koppenhága közelében, ahol egy 33 lakásos csoportházas beépítést valósítottak meg a családok. Itt a lakóházak egyéni tulajdonúak, de van egy közös tulajdonban lévő, 450 m2-es közösségi házuk étkezővel, konyhával, mosodával, tv-szobával és barkácshelyiséggel. 18 munkacsoportjuk van, amelyekben a felnőtteknek kötelező részt venniük. A közösség tagjai havonta egyszer gyűlnek össze, hogy megbeszéljék a felmerült kérdéseket és döntéseket hozzanak; a közös ügyekbe nemcsak a felnőtteknek, hanem a gyerekeknek is van beleszólásuk.

 A Sargfabrik nevű osztrák lakóközösséget a ’80-as években alapították: egy romos koporsógyár újjáépítésével, több mint 10 éves tervezés után jött lére 1996-ban az első épületegyüttes, ami később tovább bővült. Jelenleg körülbelül 150 felnőtt, valamint 60 gyermek és tinédzser él itt 112 lakóegységben; a lakások itt nem saját tulajdonúak, hanem bérleti rendszerben használják őket. Az áthelyezhető belső falaknak köszönhetően ezek egytől háromszintesig alakíthatók, így különböző életstílusokhoz is rugalmasan tudnak alkalmazkodni.

A Sargfabrik szinte egy városon belüli „faluként” él Bécs 14. kerületében, hiszen játszótéren, közösségi kerten, könyvtáron kívül saját óvodával, fürdőházzal, étteremmel, valamint rendezvénytermekkel, szeminárium- szobával is rendelkezik. (Az itt zajló koncertek, kulturális rendezvények nyitottak és rendkívül népszerűek a bécsiek körében.)

A lakóközösség befogad fogyatékkal élő, hátrányos helyzetű, és társadalmilag kirekesztett egyéneket, illetve csoportokat is és nagy hangsúlyt fektet a fenntarthatóságra (a környezettudatosság egyébként a legtöbb co-housing működésében megjelenik): napenergiát használnak a melegvíz-ellátáshoz, villamosenergia-felhasználásuk környezetbarát és van saját komposztálójuk is.

Hogy miért szeretnek itt élni a lakók, kiderül az „Otthon a városban” blog egy velük készült interjújából: „Nekem az egyik fő ok, amiért ideköltöztem, hogy nem akarok egyedül maradni öregkoromra. Én vagyok itt a legidősebb, de amiatt, hogy itt mindenki fiatalabb, én sem érzem magam olyan öregnek”– mondja például egy idősebb lakó.

Egy fiatalabb pár szerint „az itteni élet gyerekes családoknak ideális: van játszótér, óvoda, a gyerekeknek fúvószenekar, és persze sok más gyerek."

 Az Egyesült Királyságban, Leeds határában lévő, Lilac nevű lakóközösségről azért érdemes szólni, mert ez az „ökológiai co-housing” nagy hangsúlyt fektet az alacsony környezeti terhelésre és a megfizethetőségre. Az épületeket itt környezetbarát anyagokból hozták létre, mellyel jelentősen lecsökkentették a házak CO2 -kibocsátását; a lakók növényeket termesztenek, a gépkocsikat pedig megosztva (car-sharing) használják.

Lilacban különleges bérleti rendszer is működik, mellyel a lakáspiaci árak emelkedését igyekeznek kivédeni: az itt élők egy közös tulajdonú lakásszövetkezetet hoztak létre, amelyben a lakók sajáttőke-hányadukkal egyenértékű részvényeket, illetve bérleti jogot kapnak. 

Az első hazai közösségi lakóház 1979-ben született meg Miskolcon Kollektív Ház néven: az épületet a ’70-es évek alternatív légkörében fiatal építészek hozták létre saját maguk számára. A ház tíz évig működött az eredeti elképzelések szerint, ma már sajnos csak társasházként funkcionál.

A  tervező, Bodonyi Csaba a sablon-panellakások átalakításával, a lakások nappalijából lecsípve alakított  ki  egy nagy közösségi teret: „ebben volt a közös konyha, itt álltak a tervezőasztalok, itt játszott az egyre több gyerek, itt tartották az ünnepeket” – olvasható a Népszabadság egy cikkében, amelyből az is kiderül: Demszky Gábortól Bereményi Gézáig számos pesti vendég megfordult a miskolci közösségben, sőt koncertezett itt többek között a Bizottság és a Muzsikás is.

A TERVEKTŐL A MEGVALÓSÍTÁSIG

Idén áprilisban a co-housing modellről izgalmas előadásokra és kerekasztal-beszélgetésekre került sor az ELTE PPK Gazdasági- és Környezetpszichológiai Tanszékének szervezésében, melyeken építészek mellett pszichológusok és szociológusok is megosztották gondolataikat. Szó esett itt olyan lerobbant körfolyosós épület közösségi házzá alakításáról, mely a budapesti belvárosban, a romkocsma-övezetben működne fiatalok számára, de kertvárosi csoportházakról, idősek számára létrehozandó otthon feltételeiről is beszéltek az előadók.

A Holcim Hungária Alapítvány megbízásából jött létre egy 8 hónapon át tartó kutatási program, a REPLAN, ami a hazai lakásproblémákra keresett különféle innovatív megoldásokat építészek, szociológusok, közgazdászok bevonásával. 6 konkrét budapesti helyszínre dolgoztak ki megoldásokat, melyek közül kettő szintén co-housing.

De hova fordulhatnak azok az érdeklődők, akik egy közösségi lakóhely létrehozást fontolgatják, s ehhez konkrét tanácsokat várnak?

A Közösségben Élni nevű civil szervezet nemcsak kutatja, hanem segíti is a kooperatív lakóközösségek létrehozását: http://kozossegbenelni.blogspot.hu/

Közösségi lakóhely tervezésében a Grand Home Budapest nevű kezdeményezés is a segítségünkre lehet. Az induláshoz további ötleteket nyerhetünk a „The Cohousing Handbook” című kézikönyvből, ami valószínűleg hamarosan magyarul is elérhető lesz.

Forrás: recity.hu