A legfőbb mumus a betétdíj

Szakmai körökben régóta emlegetik, hogy a miskolci egyetemen komoly felmérés készült a települési szilárd hulladék összetételéről. Most végre nyilvánosságra hozták az eredményeket. Ebben az áll, hogy szemetünkben a csomagolás 25 tömegszázalékot tesz ki, térfogatszázalékban 50%-nál is többet! Ha ez így van, akkor a kibocsátott csomagolóanyag mennyisége már évek óta jóval több mint 1 millió tonna (4,5 millió tonna települési szilárd hulladékból 2,6 lakossági eredetű, ennek a 25%-a 650 ezer tonna, és ez csak az 55%, mert a többi az intézményeknél keletkezik. Összesen tehát legalább 1,2 millió tonna csomagolás).

Ha ez egy kicsit is igaz, akkor nem teljesítettük az Unió által elvárt hasznosítási arányt 2006-ban, de 2005-ben és 2004-ben sem. Pedig a hulladékforradalmi diadaljelentések mindig erről szóltak. Jóformán csak a koordináló szervezetek adatait ismerjük, nem tudunk semmit a termékdíj-fizetőkről, megint semmit az egyéni teljesítőkről, a semmit-sehova nem fizetőkről pedig végképp semmit. Pedig nem lehetnek kevesen, mert aki fizet, az sokat és jogosan sír az őt ért versenyhátrányról, a licenszdíj kötelezővé tételéről, stb.

Teljesen egyet tudunk érteni az önkormányzati munkacsoport helyzetértékelésével, miszerint "A hulladékkezelési rendszerektől függetlenül jelenleg az ártalmatlanítás költségei is teljes mértékben a lakosságra hárulnak. A gyártói felelősség - részlegesen - csak a lakossági szelektív gyűjtéssel és az önkéntesen visszavitt - például elektronikai - eszközök esetében jelenik meg, ami egyelőre nem több az összes lakossági hulladék 10 százalékánál. A maradék 90 százalék - jó esetben - a lerakókba kerül, amelyek költségeit kizárólag a hulladékkezelési díjból finanszírozzák, rossz esetben az illegális lerakók száma nő. A lakosság jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy vásárlásai alkalmával a kevesebb hulladékot eredményező terméket válassza.". A konklúzióval is egyetértünk: "minél nagyobb mértékben vissza kellene állítani a letéti, illetve a betétdíjak rendszerét és a csomagolóanyagok újrahasználatát, hiszen a környezet és a fogyasztók számára ez a rendszer lenne a legkedvezőbb." Annál is inkább egyetértünk ezekkel a veretes mondatokkal, mert már első olvasásra rendkívül logikusnak és ismerősnek tűntek. Kiderült, hogy mi írtuk őket... Mindig örülünk, ha gondolataink megfogannak mások fejében is!

A jelenlegi begyűjtési rendszer hatékonysága meglehetősen gyenge. Az ipari hulladékot már évek óta begyűjtik, mert ez elemi érdeke minden szereplőnek. De a lakossági csomagolás nem kell senkinek. A gyűjtőszigetek üzemeltetői komoly veszteségeket halmoznak fel a szelektív gyűjtés folyamán, amit persze áthárítanak ránk a szemétdíjban. Még nem értük el a 10%-os lakossági begyűjtést. Az ipari javaslat szerint ebben a szellemben kéne fejlesztgetni tovább a rendszert és így elérnénk a 34%-ot is 2012-re. De milyen áron?

Az iparnak könnyű, csak egy kötelezettséget tart szem előtt: az 50%-os visszagyűjtést. De közben a hulladék mennyiségét abszolút értékben is csökkenteni kell, sőt a lerakott mennyiséget még inkább! És akkor még nem beszéltünk az igazi környezetvédelmi érdekekről (a felhasznált nyersanyagok és a kibocsátott szennyezések mennyiségének csökkentése) és a fogyasztók elemi érdekeiről sem...

Nem látunk más megoldást, újból be kell vezetni a betétdíjakat.

Igazából kétféle gazdasági eszköznek kellene párhuzamosan működni: a „feldolgozós" letétdíj és az „újratöltős" betétdíj együtt szolgálná a környezet és a fogyasztók érdekeit. Betétdíj, ami a gyártók és kereskedők kötelezettségeként szerepelne a könyvelésben (nem eredményként, mint most) és letéti díj, ami az eldobó csomagolások visszagyűjtését szolgálná. A kétféle díj mértékét úgy kell megállapítani, hogy ösztönözze a valódi újratöltést is, ne csak a bálázást és a darálást. A begyűjtő rendszer kialakításán is sok múlik, hiszen a nagy bevásárlóközpontok mellett a hulladékudvarokat is képessé kell tenni, hogy a csomagolóanyagokat visszavegye. Ehhez viszont egy koordináló szervezet (meglévő vagy új?) működésére is szükség van, aki az ipartól megkapja a betétdíjat, és a begyűjtőknek kifizeti azt...

A kereskedők elsősorban a betétdíjas göngyöleg „importtól" paráznak, vagyis attól, hogy a szomszéd országokból hoznák be visszaváltásra a palackokat, no meg attól, hogy hajléktalanok állnak majd sorban a visszaváltóknál. Az előbbi (bizony, költséges) informatikai megoldásokkal kivédhető, az utóbbi nem. De ez egy ilyen ország.

„Ha a betétdíjas rendszert kellő átmenet nélkül bevezetnénk, akkor a visszagyűjtött mennyiség tárolása, előkezelése, hasznosítása megfelelő kapacitás megjósolhatatlan környezeti kockázatot okozna." - ez meg a hasznosító szervezetek félelme. A másodnyersanyagok árára feltehetően hatással lesz egy ilyen rendszer (amit a minisztériumoknak hatástanulmányokkal kell vizsgálni!), de talán megjósolhatatlan környezeti kockázatokról nem kéne vízionálni. Hiszen csak az történik majd, aminek eddig is kellett volna: visszakerül az iparba az a nyersanyag, ami oda való... Ehhez persze komolyan fejleszteni kell a begyűjtő és a feldolgozó rendszereket, de miért nem ezeket támogatjuk az uniós alapokból?! Ha feldolgozókat építünk égetők helyett, tízszer annyi munkahelyet teremtünk!

Szilágyi László

az ábrákat a HuMuSz készítette ipari adatok alapján