Fenntarthatóság

Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy bár sokszor hivatkoznak rá, az Európai Unió még elég messze van a fenntartható fejlődéstől. Az Unió fenntarthatósági stratégiája és szigorú környezetvédelmi előírásai ellenére ugyanis a környezet állapota folyamatosan romlik Európában. A fenntartható fejlődésre való áttérés legnagyobb kerékkötője a téves gazdasági szemléletmód. A Közösség legfőbb célja a fogyasztás növelése, az össztermelés állandó fokozása. (Jellemző, hogy a fenntartható fejődés alatt sokan fenntartható gazdasági növekedést értenek: minőség helyett mennyiséget.) A gazdasági növekedés kényszere ugyanakkor a természeti erőforrások nem fenntartható használatát, valamint a hulladék és a szennyezők mennyiségének állandó növekedését eredményezi. A technológiai fejlődés, a hatékonyság növelése, a szigorú előírások nem képesek a probléma gyökeres orvoslására. A gazdaság decentralizálása és lokalizálása nélkül az EU fenntartható fejlődése nem érhető el.

A Közösséget alkotó országok között - néhány kivételtől eltekintve - teljesen szabadon áramolhat a tőke, az áruk, a szolgáltatások és a személyek, valamint tizenkét tagállam közös pénzt használ. E folyamatok azonban felerősítették a piacgazdaság sajátos problémáit, így a környezetre és társadalomra áthárított költségek mennyiségét, elősegítik a tőkekoncentrációt, az óriási cégbirodalmak létrejöttét, valamint hozzájárulnak a társadalmi feszültségek növekedéséhez. Ugyanakkor az Unió többé-kevésbé hatásos mechanizmusokat fejlesztett ki a szabad piac problémáinak orvoslására, melyek lehetővé teszik számára - leginkább vállalatai és nagybefektetői számára -, hogy élvezhessék a globalizáció előnyeit. Ugyanakkor az Unió a fenntarthatatlanságát a világ más részeivel fizetteti meg.

Az Európai Unióban tehát a fenntarthatóság elveinek sokkal következetesebb érvényesítésére van szükség. Bár hazánk az uniós csatlakozás után a fenntarthatóság tekintetében sok területen jelentős javuláson fog átmenni, mégis azt kell mondanunk, hogy a Közösség jelenlegi formája inkább szolgálja az üzleti érdekeket és a fenntarthatatlan rendszer bebetonozását.

Közlekedés

A közlekedés területén a fenntartható közlekedéspolitika megvalósítása fennakad a gazdasági érdekcsoportok hálóján. A teherfuvarozók és az ipari lobby (pl. Gyáriparosok Európai Szövetsége) nyomásának köszönhető például, hogy az EU nemzetközi közlekedési folyosók kiépítését finanszírozza, melyek növelik az átmenő forgalmat, valamint az élőhelyek felszabdalásához, ezáltal a genetikai sokféleség csökkenéséhez vezetnek. Magyarországot is több ilyen folyosó szeli át majd, s ezzel hazánk jelenlegi "tranzitország" szerepe jelentősen erősödni fog, ami fokozottabb környezetterheléssel jár. A BirdLife egy 2001 májusában megjelent tanulmányában kimutatta, hogy " a vasúti és a vízi úthálózattal szemben " a kelet-közép-európai közúthálózata veszélyezteti leginkább a térség madárélőhelyeit. Az autópályák gyakran közelítenek meg lakott területeket, ahol a zaj és a rezgés még a leárnyékolás (zajvédő falak stb.) ellenére is zavaró, sőt káros hatással lehet a lakosság életére. Számos példa bizonyítja azonban, hogy a beruházások hatásvizsgálatai gyakran formálisak, a környezeti szempontokat nem veszik figyelembe.

Sokat hallani, hogy az autópálya hoz gazdasági fejlődést az"elmaradott" térségekbe. Több nyugat-európai tapasztalat viszont azonban azt igazolja, hogy egy fejlett és egy kevésbé fejlett régió autópályával való összekötése nyomán a fejlettebb régió elszívja a munkaerőt és a tőkét a kevésbé fejlettől. Ismét csak a gazdasági érdekeknek tudható be, hogy az EU erről mégsem beszél nyíltan.

Egy vasútvonal kisebb térigénnyel bír, mint az azonos kapacitású autópálya, ráadásul a vasút kapacitása kisebb költséggel, hatékonyabban növelhető, kisebb környezetterhelés árán. Az EU tagországainak többségében a vasúti teherszállítás magas színvonalú, a szállításban mégsem tölt be jelentős szerepet. Magyarországnak a vasúti teherszállításban nagy kihasználatlan kapacitásai vannak. Vasúthálózatunk 20-22%-kal sűrűbb az EU-átlagnál, igaz, a pályák sok helyen csak egy sínpárosak és állapotuk rossz. Az EU támogatási irányultságának köszönhetően a figyelem azonban csak a fő vasútvonalak felé irányul. Ezeken nagyszabású (sokszor indokolt) fejlesztések történnek, az ehhez nyújtandó hazai társfinanszírozás viszont teljesen felemészti a forrásokat, így a mellékvonalak fenntartására, felújítására nem marad pénz. A vidék elérhetősége ezáltal romlik, különösen ha a vasúti mellékvonalakon kívül a távolsági buszhálózat fenntartása sem kifizetődő.

Míg az EU-ban számos nagyvárosban (Párizs, Lisszabon, Strasbourg stb.) részben központi támogatásból jelentős tömegközlekedési fejlesztések indultak meg, addig a csatlakozó országok irányában a városi, elővárosi közlekedés fejlesztése nem prioritás. Nagy hiba, ha nálunk az EU a város vagy a tömegközlekedési vállalat önerejére bízza a tömegközlekedés fejlesztését, üzleti alapon ugyanis a tömegközlekedés nem képes működni - még az EU-ban sem: a tagállamok a jelentős támogatás mellett a gépkocsi-közlekedés visszaszorításával (közlekedésszervezés, forgalomcsillapítás, út- és parkolási díjak, magas bírságok, folyamatos ellenőrzés) igyekeznek segíteni és még vonzóbbá tenni a tömegközlekedést. Az elővárosi vasút fejlesztése terén is több sikertörténetet felmutathat az EU. Ezzel szemben nálunk a személygépkocsi-forgalom részesül előnyben.

A súlyosan környezetszennyező légi közlekedés súlya az EU-ban folyamatosan növekszik. Az EU nyomására került a magyar Nemzeti Fejlesztési Tervbe, hogy a vidék elérhetőségének javítását regionális repülőterek kiépítésével, felfejlesztésével kell megoldani azokban a térségekben, amelyekben a közeljövőben nem készül autópálya. Ez teljes abszurdum, hiszen a légi közlekedés lehetőségét a vidéki városok, falvak lakossága nem lesz képes kihasználni, tehát a hangoztatott célt nem fogja elérni. Így ez kizárólag az odatelepülő külföldi nagyvállalatok érdekeit (könnyebb szállítás) fogja szolgálni. A légi forgalom növelése egyébként is szöges ellentétben áll a fenntarthatóság elvével.

Hulladék

Megelőzés. A hulladékokról szóló uniós direktíva kimondja, hogy a tagállamok megtesznek minden szükséges intézkedést annak érdekében, hogy elősegítsék a hulladékképződés megelőzését. De egyben kijelenti azt is, hogy a hulladékgazdálkodásra vonatkozó hatékony és következetes szabályozás sem a Közösségen belüli kereskedelmet, sem a versenyfeltételeket nem akadályozhatja, illetve befolyásolhatja. Azaz, a megelőzés csak addig fontos, amíg gazdasági érdekeket nem sért. Jól illusztrálja ezt a betétdíjas rendszerek esete: ezek a rendszerek az Unió által szorgalmazott megelőzést szolgálnák, ugyanakkor azonban gazdasági szempontból a szállítási távolságokra igen érzékenyek, s így elsősorban a hazai gyártóknak és nem az importőröknek kedveznek. Ezzel a megelőzés (környezetvédelmi) elvével máris ütközik a versenysemlegesség(gazdasági) elve.

A megelőzést tekintve az EU-ban egyébként is elsősorban tisztább technológiában, anyag- és energiatakarékos megoldásokban, a feldolgozhatóság növelésben gondolkodnak, a fogyasztás csökkentésének - mint a leghatékonyabb megelőzési módnak - a lehetősége, igénye gyakorlatilag sehol nem jelenik meg.

Hasznosítás. A hasznosítás kapcsán már több a konkrét intézkedés. Az EU-s csomagolási irányelv alapján került például a magyar hulladékgazdálkodási törvénybe az az előírás, miszerint 2005. július 1. napjáig el kell érni, hogy a hulladékká vált csomagolóanyagok
a) legalább 50%-a hasznosításra kerüljön;
b) ezen belül legalább 25%-a anyagában hasznosuljon úgy, hogy ez az arány minden anyagtípusnál (üveg, fém, papír stb.) legalább 15% legyen.

Az EU-ban az elektronikus eszközök (pl. mobiltelefonok) visszavétele és hasznosítása is gyártói ill. forgalmazói kötelezettség. A roncsautókról szóló szabályozás szintén nagy arányú hasznosítást ír elő: 2006-ig minden járműre az újrahasználatnak és az anyagában történő újrahasznosításnak együtt 80%-ban kell teljesülnie. A gyártói felelősség elve várhatóan egyre inkább tükröződni fog a hazai szabályozásban is. Ennek egyik előjele, hogy az Országos Hulladékgazdálkodási Tervben (OHT) a hasznosítás kapcsán több elvárás is megjelenik, például 2008-ra a hulladékok kb. felét hasznosítani kell. Ez a szám ? a magyar fülnek ? talán elsőre jól is hangzik, hiszen nálunk az újrahasznosítás korántsem mondható elterjedt hulladékkezelési eljárásnak. Azonban a hazai jog szerint (is) a ?hasznosítás? nemcsak a hulladékok anyagában történő újrahasznosítását jelenti (pl. amikor a papírból újra papír lesz), hanem sajnos a hulladékok elégetését is, igaz, csak akkor, ha energiát nyernek a folyamat során.

Szelektív gyűjtés. Mivel azonban a hasznosítás előfeltétele, hogy a különféle hulladékfajtákat elkülönítetten gyűjtsük, hamarosan nálunk is szükség lesz a szelektív hulladékgyűjtés bevezetésére. A csomagolási hulladékokra előírt hasznosítási arányt például számítások szerint csak úgy lehet teljesíteni, ha 2005 júniusáig kb. 4 millió embert bevonnak a szelektív gyűjtés valamilyen formájába. Az európai uniós országok többségénél a szelektív gyűjtést az önkormányzatok végzik, de költségeiket és a hasznosítás költségeit az (erre kötelezett) ipar részben vagy egészében megtéríti. Ám a hazai csomagolóanyag-gyártók egyáltalán nem igyekeznek érdemi részt vállalni a szelektív gyűjtés finanszírozásából, ráadásul nagy erőkkel dolgoznak az eddigi (állami) termékdíj-rendszer ellehetetlenítésén is - nyilvánvalóan azért, hogy az állam helyett ezentúl a saját zsebükbe fizethessék be az eldobó csomagolóanyagaik miatt rájuk kirótt környezetvédelmi díjat (ld. az Öko-Pannon történetét a KukaBúvár korábbi számaiban).

Az OHT tervezet szerint az önkormányzatok támogatásának mértéke a közszolgáltatás színvonalával lesz arányos. Ez - a terv szerint - nyilván azt a célt szolgálná, hogy ösztönözzék a településeket a magasabb színvonalú szolgáltatás megszervezésére, de tartunk tőle, hogy a szabályozás eredményeképpen az amúgy is szegényebb (tehát minőségi szolgáltatás megszervezésére képtelen) települések kerülnek még nagyobb hátrányba.

Ártalmatlanítás. Az Unió nagy hangsúlyt fektet a hulladékok biztonságos ártalmatlanítására. Ennek megfelelően az ártalmatlanító berendezések (égetők, lerakók) működését szigorú műszaki előírásokhoz és engedélyekhez köti. Az előírás mindig az elérhető legjobb technika, hacsak az nem jár aránytalanul magas költségekkel. A tagállamok azonban szigorúbb előírásokat is alkalmazhatnak, ha azok összeegyeztethetők az EU elveivel. Az előírások betartásához és ellenőrzéséhez pontos mérőrendszerekre és megbízható adatszolgáltatási rendszer kiépítésére lesz szükség.

Bár az égetés és a lerakás a prioritási sorrendben meglehetősen hátul helyezkednek el, egyes uniós országok hulladékgazdálkodásában mégis mindkettő nagy szerepet játszik.

Égetés. Az égetők műszaki követelményeire vonatkozó ? már átvett ? előírás szerint 2005-ig az égetőket a rendeletnek megfelelően korszerűsíteni kell. A nem megfelelőeket be kell zárni ill. új kapacitásokat kell kiépíteni. Tartunk tőle, hogy ez utóbbi folyamat az általunk elfogadhatónak tartottnál jóval nagyobb mértékű lesz. Erről tanúskodik például, hogy az OHT a jelenlegi egy helyett a jövőben kb. 6 db, a nagyvárosok közelében létesített, egyenként 300.000 főt kiszolgáló regionális kommunális égető létesülésével számol. A veszélyes hulladékok esetében is az égetőkapacitás bővítését ill. a cementes együttégetés szerepének növelését tervezik. A cementes együttégetés káros hatásaira a nyugat-európai környezetvédő szervezetek már évek óta figyelmeztetnek, s folyamatosan követelik az EU ide vonatkozó szabályozásának szigorítását, gyakorlatilag a veszélyes hulladékok cementes együttégetésének teljes tilalmát.

Lerakás. Fontos cél az EU-ban, hogy a lerakókra kerülő hulladékmennyiség csökkenjen, nemcsak környezetvédelmi megfontolásokból, hanem területi okok (értsd: nincs hely újabb és újabb lerakóknak) miatt is. Az EU-tól átvett konkrét előírás hazánkban, hogy a lerakásra kerülő hulladékban csökkenteni kell a biológiai hulladékok arányát - egész konkrétan 2014-ig 35%-ra kell leszorítani (az 1995-ös mennyiséghez viszonyítva). Az egész gumiabroncsokat 2003-tól, a gumiőrleményt 2006-tól tilos lesz lerakni.

2009-től hazánkban is csak az új szabványoknak megfelelő lerakók működhetnek majd, addig a meglevő lerakókat rekultiválni ill. korszerűsíteni kell. A hulladékgazdálkodási törvény szerint új lerakóként már csak regionális (térségi) lerakó létesíthető - lehetőleg a rekultivált lerakók helyén, szelektív gyűjtéssel, integrált hulladékkezeléssel. A regionális lerakók esetében a szállítási távolságok növekedése miatt a hulladékszállításból származó környezetszennyezés növekedni fog, létesítésük gazdaságilag azonban jobban megéri, mint a több, kisebb helyi lerakó működtetése, s nyilván ellenőrzésük is egyszerűbb lesz. Ezeket a szempontok ? mint a fentiekből remélhetőleg már kiderült - az EU mindenképpen prioritásként kezeli.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy az EU-csatlakozástól egy korszerűbb, ellenőrzöttebb hulladékkezelési rendszer kiépülését várhatjuk, ami azonban továbbra is elsősorban a biztonságos ártalmatlanítást ill. a hasznosítást fogja jelenteni. A környezetvédelmi szempontból legszükségesebb lépések, nevezetesen a hulladékok keletkezésének megelőzése és a fogyasztás csökkentése továbbra is csak szép elvek maradnak.

Mezőgazdaság

Az EU-ban 1992 óta zajlik a Közös Agrárpolitika reformja, amelynek során a korábbi, az iparszerű termelés ösztönzését preferáló támogatási és szabályozási eszközök mellé beemelik az agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási, valamint vidékfejlesztési támogatásokat is. Hosszabb távon cél, hogy a mezőgazdasági termelés ma már bizonyítottan környezeti, gazdasági és társadalmi károkat okozó iparszerű módszereit felváltsa a többfunkciós mezőgazdaság, amely a termelési, a környezetvédelmi és a vidékfejlesztési célokat egyforma súllyal foglalja magában az agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási, valamint vidékfejlesztési támogatásokat is. Annak ellenére azonban, hogy az EU mezőgazdasági politikájában világviszonylatban is előremutató tendenciák kezdődtek meg, a gyakorlati folyamatokat még mindig a nagyüzemi termelésben érdekelt agráripari lobbi dominálja. Az agráripari lobbi jobbára olyan transznacionális cégekből áll, amelyek az intenzív, iparszerű mezőgazdasági termelésben közvetlenül (termelő-, élelmiszeripari cégek stb.) vagy közvetetten (gépgyártás, műtrágya-, növényvédőszer-előállítás, génmódosított szervezeteket előállító cégek stb.) érdekeltek. E hatalmas tőkeerejű cégek mellett szintén érdekeltek e termelési rendben az olajipar és a szintén globalizált pénzügyi szektor. Látható módon egy ilyen környezetben igen nehezen haladhat csak előre az e cégek érdekeivel ellentétes agrárpolitikai reform.

A hazai agrár- és földpolitika a többfunkciós mezőgazdaságra váltás szükségét nem ismerte fel. Az EU-s elveknek is megfelelő Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program végrehajtására nem fordítottak figyelmet, ugyancsak elhanyagolták a vidékfejlesztést, jelentős a nagybirtokok térhódítása. A csatlakozási szerződés tervezetének kitételei felvetik annak veszélyét, hogy a szocialista nagyüzemet a mezőgazdaságban a bérmunkára alapozott iparszerű, nagyüzemi termelés váltja fel. Ebben a folyamatban (természetesen) nálunk is jelentős szerepet játszanak a transznacionális mezőgazdasági óriáscégek. A földreform végrehajtása (a családi gazdaságok rendszerének kiépítése) és az agrár-környezetvédelem előtérbe helyezése elengedhetetlen és még a csatlakozási szerződés aláírása után is lehetséges.

Vízgazdálkodás

img src="./images/uimages/1060718101.jpg">

Az elmúlt két évszázad meghatározó folyamata, hogy a víz felhasználásának technikai megoldásai egyre koncentráltabb szervezeti formákban öltöttek testet. A felszíni és felszín alatti vizeket egy központi irányítású végrehajtó apparátus alakította a különböző gazdasági és társadalmi igények erőforrásává. Helyzeténél fogva azonban azokra az igényekre adott így választ (termelési erőforrás, energiahordozó, szállítási pálya), amelyet ez az egyre koncentráltabb hatalmi struktúra fogalmazott meg. Ez a struktúra céljainak megvalósítása során egy cseppet sem volt tekintettel a víz és a vizet biztosító természetes rendszerek kapcsolatára, nem beszélve azon közösségekről, amelyek e természetes rendszereken keresztül biztosították létszükségleteiket.

Az EU-ban 2000 őszén elfogadott Víz Keretirányelv (VKI) jelenti Magyarország számára is azt a keretet, amely a következő évtizedekben, az EU tagjaként a vizeinket érintő kérdésekben a kiinduló pontot fogja jelenteni. A VKI komplex megközelítésével három olyan területet emel be a vízgazdálkodás tervezési horizontjába, amelyek eddig kevés szerephez jutottak:

1. A vizes élőhelyek, az átmeneti (vizes, pl. ártéri) ökoszisztéma kiemelt fontossága a vízbázisok és élővizek védelmében, minőségük javításában.

2. Érvényesíteni kell a víz használója felé az általa elhasznált erőforrás fenntartható biztosításának költségét (a ?használó fizet?-elv).

3. Biztosítani kell a helyi közösségek részvételét a természeti környezetüket alkotó vizes ökológiai rendszerek életfeltételeit, és a helyi gazdálkodást befolyásoló vízgyűjtő gazdálkodási tervek kialakításában.

A költségeket fedező árak kialakításában rejlő politikai kockázatok miatt nem alkalmazzák a fenntartható működést szolgáló díjakat. A fejlesztésnek ezért a legkevésbé fájdalmas módja az állami és ma már csatlakozási támogatások megszerzése, valamint a privatizáció. A legnagyobb településeinken ez a folyamat zajlott le. A kritériumok teljesítését célzó, a csatlakozással hozzáférhető (elsősorban ISPA) támogatások a nagy projekteket részesítik előnyben. Az állami forrásokat egyre nagyobb mértékben kötik le az EU-s programok hazai önrészének biztosításával. Ez a logika a nagyméretű rendszerek működtetőinek kedvez. Mindez egyenlőtlen feltételeket jelent azon települések rovására, amelyek saját hatáskörükben (területhasználati alkalmazkodással, helyi-munka intenzív módszerekkel, ökológiai erőforrásokra alapozva) akarnák kielégíteni szükségleteiket. Rendszerint ezek azok a települések, amelyek méretük és az alacsony helyi jövedelemképződés miatt hosszú távon rosszul járnak azzal, hogy egy újabb magas költségű szolgáltatást terhelnek erre a bázisra, ráadásul úgy, hogy az kivonják ezt a pénzmennyiséget a helyi körforgásból. Így a technológiai megoldások között differenciáló támogatási rendszer az ellenérdekelt tervezési környezetben a hátrányos helyzet konzerválásához, a természeti erőforrások leértékelődéséhez vezet.

Természetvédelem

img src="./images/uimages/1060718140.jpg">

Hogy megéri-e a csatlakozás természetvédelmi szempontból, arra a kérdésre sajnos nem adható egyértelmű válasz. Hazánkban az élővilág gazdagabb, mint az Európai Unió legtöbb tagországában. A csatlakozás következtében egyfelől meg is növekedhetnek e természeti gazdagság megőrzésének lehetőségei, másfelől viszont komoly esély van arra is, hogy a természetvédelem a csatlakozás vesztesévé válik.

Magyarország EU-csatlakozásának legkomolyabb természetvédelmi következménye az volna, hogy mintegy 1,5 millió hektárnyi területen (az intenzíven művelt területek mintegy harmadán, az ország területének csaknem hatodán) minden bizonnyal fel kellene hagyni az intenzív műveléssel. E területek nagyjából harmadán az intenzív mezőgazdasági művelést extenzívvel lenne érdemes felváltani, míg a fennmaradó 1 millió hektáron természetközeli élőlénytársulások kialakulását kellene elősegíteni. Mindezek következtében remény van arra, hogy az intenzív művelésből kikerülő, manapság rendkívül fajszegény területeken növekedjen az élőlények sokfélesége.

Mivel az Európai Unió legtöbb országában a természetes élőlénytársulásokat már a magyarországinál nagyobb mértékben átalakították, az Európai Unió természetvédelmi normái gyengébbek a hazaiaknál. Például az EU a tagországoktól területük jóval kisebb hányadának védetté nyilvánítását várja el, mint amennyi jelenleg Magyarországon védett, és még kevesebbet annál, mint ami hazánkban védelemre érdemes volna. Hasonlóan, jó néhány nálunk védett faj az EU-ban nem élvez oltalmat (sokszor azért, mert ott meg sem található), ám az Unió nem szívesen vesz már fel újabb fajokat a védendők listájára. Az efféle veszélyek miatt Magyarországnak mindenképpen el kellene érnie a csatlakozási tárgyalások során, hogy az uniós természetvédelmi normákat igazítsák a hazaiakhoz, nem pedig fordítva! Ellenkező esetben számos természeti értékünk komoly veszélybe kerülne.

A szemlézett fejezeteket írták:

¤ Környezetvédelem az EU-ban (fenntarthatóság): Hargitai Katalin (Magyar Természetvédők Szövetsége); Móra Veronika (Egyetemes Létezés Természetvédelmi Egyesület)
¤ Közlekedés: Dönsz Teodóra (Magyar Természetvédők Szövetsége); Beliczay Erzsébet (Levegő Munkacsoport)
¤ Hulladék: Hulladék Munkaszövetség
¤ Agrár- és földpolitika: Kajner Péter (Védegylet, Magyar Környezetgazdaságtani Központ)
¤ Vízgazdálkodás: Ungvári Gábor (Magyar Környezetgazdaságtani Központ)
¤ Természetvédelem: Takács-Sánta András (Védegylet, ELTE)
¤ A kötetet szerkesztette: Scheiring Gábor (Védegylet)

Kiadta: az Ökotárs Alapítvány