Az EEB az Uniós tagállamok nem kormányzati környezetvédelmi szervezeteinek érdekegyeztetõ fóruma. Ennek ülésén ezúttal kiemelten hulladékos témák szerepeltek, mert az Unió az elkövetkezendõ idõszakban számos új a hulladékgazdálkodást érintõ direktívát szándékozik bevezetni, illetõleg másokat módosítani. Az ülés feladata ezen direktívatervezetek megvitatása, a véleményeltérések kidolgozása és a javaslattétel volt.

Kelet-Európából a három csatlakozásra esélyes ország (Cseh Köztársaság, Lengyelország és Magyarország) a témában érintett szervezetét hívták meg. Lengyelországból Pawel Gluszynski (Ogolnopolskie Towarszystvo Zagospodarowania Odpadov) volt jelen, a cseh meghívott sajnos távol maradt.

Az EEB ülésen megvitatásra került a hulladékmegelõzés témaköre, a betétdíjas csomagolási rendszerek helyzete uniós szinten, a csomagolási direktíva várható módosítása, a lerakási, az égetési, a komposztálási és az elektroszemét kezelésére vonatkozó direktívatervezet.

Az EEB a hulladék keletkezésének megelõzésével kapcsolatban úgy látja, hogy annak gyakorlati megvalósításához elengedhetetlen a termékkibocsátás jellegének szabályozása, a tiszta termelés elveinek szabályozási gyakorlatba ültetése, beleértve az ökoadók rendszerének ilyen értelmû átalakítását is. A hulladékgazdálkodásban szükségesnek tartják a termékelõállító felelõsségének elrendelését a hulladékká vált termékkel kapcsolatban, az újrahasználati rendszerek elkülönült, uniós szintû szabályozását, a csomagolóanyag-iparra vonatkozó korlátozások bevezetését és a kémiai anyagok forgalomba hozatalával kapcsolatos uniós politika kidolgozását.

A dán (fémdoboz tilalom), és a német (kötelezõ betétdíjas arány az italoknál) betétdíjas rendszerekkel szemben ipari oldalról megindított politikai támadás és ésszerûségi okok miatt az EEB 1999 folyamán uniós szinten kezdeményezni fogja csomagolóeszköz újrahasználati direktíva kidolgozását és bevezetését. A dán szabályozást azért támadta meg az ipar, mert Dánia piacára be nem enged, ám exportál fém italosdobozokat, Németországot pedig az olasz ásványvíztermelõk jelentették fel azzal, hogy betétdíjas szabályozása nem környezetvédelmi, hanem pickorlátozó okokból született. A témával kapcsolatban a csatlakozó államok képviselõit is felkérték tapasztalataik és javaslataik összegyûjtésére 3 területen.

1. A betétdíjas csomagolási rendszerek helyzete és jellemzõi az adott országban.

2. Olyan iparvállalatok adatainak begyûjtése, amelyek országos betétdíjas rendszert alkalmaznak, és érdeklõdést mutatnak egy európai szintû betétdíjas szabályozás iránt.

3. Példák helyi kezdeményezés alapján mûködõ betétdíjas rendszerekre és azok tapasztalatai, társadalmi elfogadottságuk.

Sajnos az elsõ témakörben sok negatívumról kell számot adnunk, a második hazánkra nem jellemzõ, a harmadik pedig kevés érdemi példát tud felvonultatni, hacsak a flakonos házibor kereskedelmet nem kívánjuk eredményként bemutatni.

A továbbiakban az EU elõkészítés alatt álló hulladékos direktíváival kapcsolatos hivatalos EEB álláspontot ismertetem rövidített formában Dienes Tamás fordítása felhasználásával, kiegészítve a konferencián elhangzottakkal.

Az EEB hulladékgazdálkodási álláspontja

I. Elõzmények

Hulladékgazdálkodási szempontból az EU tagországai három alapvetõ csoportra oszthatók:

• azok az országok, amelyek a települési szilárd hulladék nagy részét minden elõkezelés nélkül lerakóra szállítják és minimális figyelmet fordítanak a megelõzésre és az újrahasznosításra. Ezen országok a csomagolási hulladékok újrahasznosítása tekintetében még a 20%-os arányt sem érik el. Ide tartozik az Egyesült Királyság, Spanyolország, Portugália, Olaszország, Írország, Görögország és Finnország,

• azok az országok, amelyek a lerakással szemben elõnyben részesítik a hulladék elégetését. Ide tartozik Belgium, Franciaország és Svédország,

• azok az országok, amelyek esetében a hulladék keletkezés megelõzése, az újrahasznosítás fontosabb, mint a keletkezett hulladéktömeg égetéssel történõ ártalmatlanítása. Ezen országok a csomagolási hulladékok újrahasznosítása tekintetében 50% feletti arányt érnek el már ma is. Ide tartozik Németország, Hollandia, Dánia és Ausztria. Náluk a hulladékgazdálkodással kapcsolatos megoldások már a mindennapi élet, a kultúra részét képezik. Ez élesen szemben áll az elsõ országcsoportban uralkodó felfogással, ahol a hulladékgazdálkodási követelmények olyan tehertételt jelentenek, amelytõl a gazdasági és társadalmi élet minden szereplõje szabadulni igyekszik.

Mostanáig az EU hulladékgazdálkodása nem mutatott elõrevivõ megoldásokat. Sõt, ha különbözõ hulladékkezelési módok összehasonlításáról volt szó, elsõsorban a lerakást és az égetést támogatták. Az EU eddigi hozzáállása a hulladékos kérdésekhez mind gazdasági, mind környezeti szempontból kudarcnak nevezhetõ. Következtében a különbözõ szinteken álló országok között nagy volumenben hulladékszállítási áramok alakultak ki. A Csomagolási Direktíva terhére róható, hogy veszélyezteti az egyes tagállamokban jól bevált betétdíjas rendszerek fennmaradását. A hulladék definíciójának pontatlanságából adódóan tág teret adott a gazdasági lobbitevékenységnek abban a tekintetben, mi minõsítendõ hulladéknak és mi nem. Hasonlóképpen aggályosnak bizonyult az energianyerés fogalma, amely lehetõvé teszi, hogy egyes tagállamok a szemétégetést, mint újrahasznosítási módot mutassák be.

A gondok orvoslására az Európai Bizottság új direktívák kialakítását tervezi. Ezekben szerepelne a "termelõ felelõssége" alapelv, amely legalább részben a gyártóra háríthatóvá tenné a hulladékkezelés költségeit, elméletben hozzájárulhat a hulladék megelõzéshez, támogatást biztosíthatna a bizonyítottan környezetbarát termékek elõállítóinak és kontrollálhatna, korlátozhatna bizonyos problémás anyagokat.

Ezzel kapcsolatban elhangzott, hogy a Bizottság tanulmányokat rendelt meg a PVC környezeti és egészségügyi hatásairól (a föld, a levegõ és az élõ szervezetek vonatkozásában). Ezek beérkezése 1999. I. félévében aktuális. Ezt követõen elõterjesztés készül a Bizottság számára, amely alapján határozat születhet a PVC uniós szintû betiltásáról, bizonyos összetevõinek betiltásáról vagy bizonyos termékekben történõ felhasználása tilalmáról. (pl. élelmiszercsomagolás vagy gyermekjátékok) E lépés lényeges, ám sajnos, ma még kivételesnek mondható elmozdulás a Bizottság törvénykezési gyakorlatában, mert eddig a termékek összetételébe történõ jogszabályi beavatkozástól a Bizottság mereven elzárkózott.

A Bizottság hajlandóságot mutat egyes veszélyes anyagok elõállításának és forgalmának korlátozására, vagy fokozott ellenõrzésére is. E törekvés éles ellenállásba ütközik az ipari, vegyipari lobbi részérõl, akik a hulladékégetés tökéletesítésében látnák a megoldást.

II. Javaslatok a hulladéklerakodási direktíva tervezetéhez

Az EU lerakási direktíva tervezete 3 féle lerakási helyet különböztet meg aszerint, hogy milyen hulladék nem kerülhet be a lerakóra.

Így létezik

• nem veszélyes,

• veszélyes,

• inert lerakóhely.

A tervezet meghatározza, mekkora távolságra lehet a lerakó lakott területtõl, vízlelõhelytõl. A lerakók létesítését elõzetesen engedélyeztetni kell. Külön szabályozás vonatkozik a felszíni és a földalatti lerakókra. Elõírja pénzügyi biztosíték felhalmozásának kötelezettségét a bezárást követõ 30 vagy 50 éves (ez döntési alternatíva) õrzési, rekultiválási idõszakra. A direktíva elõírásai nem vonatkoznának azokra a régi lerakókra, amelyeket a direktíva életbelépésének napja elõtt bezárnak. Ennek következtében az életbelépést megelõzõen lerakóhelyek tömeges bezárására lehet számítani.

A direktíva részét képezi - a komposztáláshoz kapcsolódóan - a szerves hulladékok kinyerésére vonatkozó kötelezettség bevezetése.

A szerves hulladékok külön gyûjtésére a tervezet két alternatívát tartalmaz. Mindkettõ egy adott évi bázishoz viszonyítva írja elõ a szerves frakció csökkentésének kötelezettségét a maradék szemétben.

Az EEB hiányolja, hogy a tervezetben a szerves frakción kívül semmilyen más hulladékfajta tekintetében nincs elõírva csökkentési határérték. Hasonlóképpen nincs szó a szelektív gyûjtés bevezetésének kötelezettségérõl. A tervezetbõl hiányzik a hulladékkezelési módok sorrendjének meghatározása is. EhelyÜtt emlékeztetnünk kell arra, hogy a Csomagolási Direktívában ez a prioritási sorrend

1. Megelõzés
2. Újrahasználat
3. Újrahasznosítás
4. Energianyerés
5. Ártalmatlanítás

formában már szerepel és kiterjesztésének hiánya a többi hulladékfajtára nem indokolható.

Az EEB élesen kifogásolja, hogy a veszélyes anyagok lerakására vonatkozó szövegbõl teljesen hiányzik a veszélyes hulladékok elõkezelésének kötelezettsége. Márpedig a veszélyes hulladékok hosszutávú biztonságos tárolása még megfelelõ technikai háttérrel rendelkezõ lerakókon is csak elõkezelés mellett lehetséges. A javaslatból hiányzik a háztartási veszélyes hulladékok elõzetes szétválogatásának kötelezettsége is.

III. Javaslatok a hulladékégetési direktíva tervezetéhez

Az EU külön direktíva javaslatot dolgozott ki a nem veszélyes és a veszélyes hulladékok égetésére. A veszélyes hulladékégetési direktíva tervezet tartalmazza az úgynevezett "együttes égetésre" (coincineration) vonatkozó szabályokat is, ami alatt a hulladék olyan kazánokban történõ elégetését kell érteni, amelynek során keletkezett hõ valamely termékelõállítás célját szolgálja. Ennek minõsített esete pl. a cementmû, ahol a termékelõállítás az égéstérben történik, így az elégetett hulladék hamuja a termékbe beépül. A nem veszélyes (települési szilárd) hulladékok elégetésére vonatkozó direktíva elõször tartalmaz a dioxin kibocsátásra határértékeket.

A két direktíva és a lerakási direktíva között semmilyen kapcsolat nincs és ezek sem utalnak a hulladékgazdálkodási hierarchiára. Mivel az EU-ban egyértelmû tendencia a hulladékégetõ mûvek építése, a hierarchia hiánya túlzó égetési kapacitások kialakulásához vezethet. Nincs közvetlen kapcsolat a levegõminõség helyi standardjai és a kibocsátási limitek között sem, azaz azonos kibocsátást engedélyezne már súlyosan terhelt és tiszta levegõjû helyeken. Ez persze nem jelenti azt, hogy az égetõmûveket érintetlen, tiszta levgõjû térségekbe kellene telepíteni, hanem csupán azt, hogy a felsõ határértékek megállapításánál az érintett térség elõzetesen meglévõ terheltségét korrekciós tényezõként figyelembe kelljen venni. A javaslat egy szót sem veszteget a kibocsátási határértékeknek várhatóan megfelelõ technológiákra.

A tervezet nem tiltja meg az újrahasználható vagy anyagában újrahasznosítható anyagáramok elégetését.

Az EEB álláspontját és javaslatait az alábbi pontokban foglalta össze:

1. Az égetõmûvek engedélyezésénél legalább 75%-os energiahatékonyságot kellene elvárni, amelynek kombinált (hõ és villamosenergia) formában kellene megjelennie. Az engedélyeztetés feltételét képezné továbbá, az energiatovábbítás rendszerének a beruházás keretében történõ biztosítása.

2. Az engedélyeztetési eljárás része legyen annak vizsgálata, hogy a megvalósítandó mû nem rendelkezne-e "aránytalanul nagy kapacitással". Az aránytalanul nagy kapacitás, mint a beruházók egy fõ aduja (mármint, hogy õk bármennyi szemetet akadálytalanul eltüntetnek) ugyanis szöges ellentétben áll a hulladékmegelõzési törekvésekkel. Persze az aránytalanul nagy kapacitás fogalmat az érdekegyeztetés folyamán definiálni kellene. A létesítési tervben szerepelnie kellene az elõkezelésnek, illetve az égetõbe be nem adagolható frakciók összetételére és mennyiségére vonatkozó becsléseknek. Égetõ létesítésére engedély csak akkor legyen adható, ha a régióban már mérésekkel bizonyíthatóan történtek hulladékmegelõzési intézkedések, illetve a veszélyes frakció különgyûjtése, kiválogatása megoldott.

3. A tervezett égetõk kibocsátási határértékeit a lehetõ legszigorúbb szinten, a német és holland határértékeknek megfelelõen kellene meghatározni. Aggályosnak tartják, hogy a "coincineration" mûvek esetében tervezett határértékek alacsonyabbak, mint a normál szemétégetõk elõírásai.

Példaként álljanak itt a német, fõbb összetevõkre vonatkozó emissziós határértékek.

Német határértékek

A Greenpeace különvéleménye

A Greenpeace német képviselõje külön álláspontot fogalmazott meg, kifogásolva az EEB túlzottan kompromisszumkész magatartását. Kifejtette, hogy coincineration esetében az input szigorú meghatározására lenne szükség. Tehát egy cementmûben csak elõkezelt, válogatott hulladékot szabadna elégetni és azt is csak akkor, ha ennek révén a kibocsátás javul a hagyományos fûtési módhoz képest. Mivel a hulladékáramok az olcsó utakat kedvelik, a coincineration engedélyezése lavinát fog elindítani, így a Greenpeace a teljes elutasítás mellett lép fel.

A szemétégetés a coincineration révén uralkodóvá válik, a hulladékos hierarchiát uniós szinten elfelejthetjük. Az alibi szelektív gyûjtések pedig a hulladékexport bázisául szolgálnak. Elismerte, hogy égetésre néhány frakció esetében tényleg szükség van. Ezek között a vegyi anyagokat és a szénhidrogén-származékokat említette. Ám a lakossági hulladék elégetését nem gazdasági okokból, nem is környezeti megfontolások alapján, hanem a helyhiány miatt találták ki. Kifogásolta a létezõ égetõmûvekre vonatkozó elképzelések teljes hiányát. Szerinte az égetõmûvek engedélyeztetésénél az EEB hibásan érvel a technológia helyes megválasztásának követelményével, ehelyett a projekt kigondolójának az égetõ szükségességét kelljen bizonyítania. A szemétválogató mûvek engedélyezése is az égetés irányába mutat.

A túlzott égetõkapacitás arra vezet, hogy az üzemeltetõ égethetõ szemetet keres, így olcsó keresleti piac alakul majd ki.

Szigorúan fel kell lépni az égetést hasznosítási módként beállító törekvésekkel szemben, amelyek mûanyagipari és TETRA PAK lobbitevékenységbõl erednek.

Nagy veszélyként jelölte meg, hogy ezáltal az égetésre szánt szemét kikerülhet a Bázeli egyezmény hatálya alól.

Az égetõk kibocsátási határértékei mellett a kibocsátás mennyiségét is korlátok közé kellene szorítani. A "coincineration" mûvek a szemétégetõkkel ellentétben nem mérik az input és az output adatokat, ráadásul a ki tudja milyen szemétbõl származó hamut idõzített bombaként beépítik házainkba. Ez gyakorlatilag megegyezik azzal a másik kedvelt magatartással, amikor a veszélyes szemetet a tengerbe dobálják. Csak azt még nem merik újrahasznosításnak nevezni.

Saját véleményként teszem hozzá, hogy a települési szilárdhulladék-égetési direktíva - ellentétben a lerakási direktívával, nem tartalmaz a szerves hulladékok kinyerésére sem elõírást, így fennáll annak a veszélye, hogy egyes országok - az energetikai hátrány ellenére is - komposztálás helyett az égetés mellett döntenek, hogy elkerülhessék a komposztálási feladatot.

IV. Javaslatok a komposztálási direktíva tervezetéhez

Mint az már a lerakási direktíva tervezeténél ismertettük, az EU várható szabályozása a lerakóra kerülõ szerves hulladék frakció radikális csökkentését fogja elõírni az elkövetkezendõ 10-15 évben. A külön válogatott szerves anyagok hasznosítására vonatkozik majd a komposztálási direktíva. A települési szerves hulladékban kerti, parki zöld hulladékot, ételmaradékot és egyéb szerves hulladékot különböztetünk meg.

A komposztálási direktíva az elõállítandó komposzt hasznosítása érdekében az idegen anyagokkal való szennyezettség és különösen a nehézfém terhelés tekintetében szigorú határértékeket fog elõírni.

Az EEB álláspontja szerint a kerti zöld hulladék esetében a házi komposztálás feltételeinek kialakítása, segítése lenne a feladat és el kellene kerülni ezen hulladéktípus felesleges szállítgatását. A kerti zöld hulladék megjelenése a központi komposzttelepeken azért is aggályos lenne, mert hosszabb távon megakadályozná az ételmaradékok befogadását. Az ételmaradékok nehézfémmel való terheltsége ugyanis rendre jóval magasabb, mint a zöld hulladéké, így az elõállítható komposzt minõsége és értékesítési lehetõségei rosszabbak. A direktíva tervezet a szennyvíziszapok komposztálási igényét is tartalmazza. Az EEB megállapítja, hogy a szennyvíziszapok és a szilárd hulladék egyéb szerves összetevõinek nehézfém (pl. Zn) terheltsége uniós szinten nagyon magas, így valószínûtlen, hogy megfelelne a direktívában szabályozni kívánt határértékeknek. Emiatt az EEB javasolja, hogy a környezeti és hasznosítási optimum elérése érdekében a külön gyûjtési és komposztálási irányelveknek az ételmaradékokra kellene alapozódnia. A határértékeket ezen összetevõhöz és nem a kerti zöld hulladékhoz kellene meghatározni, amelynek a házi komposztálás a megfelelõ hasznosítási módja.

Epilógus

Az EEB ülésén megjelent és kérdésekre válaszolt Ludwig Krämer úr, az Európai Unió Környezetvédelmi Bizottságának egyik vezetõje. Több kellemetlen, a hulladék megelõzésére vonatkozó, a közúti közlekedés és az autóipar korlátozását firtató, illetve a termékek globális szállítgatását kifogásoló kérdésemre elõször ingerülten azzal vádolt, hogy képmutató vagyok, hiszen én biztosan autóval járok (én ugyan nem), majd határozottan leszögezte, hogy az Európai Uniónak nem áll szándékában közvetlen módon beavatkozni a termékelõállítás folyamatába, valamint nem engedik semmilyen formában megkérdõjelezni a fogyasztás és a kereskedelem szabadságát.

Erre realistán már csak azt jegyezhetem meg, hogy ilyen felfogás mellett a környezeti állapotromlás megszûntetésére az uniónak semmilyen esélye sincs, a sok szabályozás, tanulmány csupán porhintés a változtatni akaró emberek szemébe. Ez a hulladékgazdálkodásban azt jelenti, hogy a megelőzés és az újrahasználat feltehetőleg továbbra is statisztaszerepre lesz kárhoztatva.

Mindenestre az EEB Krämer úr vendégszereplését követõen az alábbi hulladékgazdálkodási hierarchia mellett szavazott a települési szilárd hulladék vonatkozásában:

MEGELÕZÉS
ÚJRAHASZNÁLAT
ÚJRAHASZNOSÍTÁS
LERAKÁS-ÉGETÉS

A hierarchia számukra már azt jelenti, hogy a sorrendben lefelé haladni csak akkor lehet, ha az elõzõ megoldás lehetõségei már bizonyítottan kimerültek.

Kapcsolódó hír:

Az EU újrahasznosítás sérti az USA-t?

Az Amcham (az amerikai kereskedelmi kamara), amely au EU-ban tevékenykedõ amerikai vállalatokat képviseli, figyelmeztette az Európai Bizottságot (European Commission), hogy az újrahasznosítást végzõ vállalatok támogatása sértheti az ipar egészét, illetve korlátozást jelenthet a kereskedelem számára. Azért harcolnak, hogy ne részesítsék elõnyben az újrahasznosítást a hulladék elégetésével és a komposztálással szemben "ott ahol ezek a megfelelõbbek". Frank Koelwijn, az Amcham környezetvédelmi bizottságának elnöke szerint nem kell ragaszkodni a hulladékkezelési sorrendhez, hanem a tagállamokra kell bízni "a lehetõ legjobb környezetvédelmi megoldás" kiválasztását és alkalmazását. Figyelmeztett arra, hogy korrábban az újrahasznosított termékek piacának szélesítése korlátozásokat teremtett a kereskedelem számára, és félõ, hogy most is így lesz. Csak súlyosbítaná a helyzetet, ha a lakosságot az EU ökocímkéjét viselő árucikkek vásárlására vagy az EMAS-t (az EU környezetvédelmi minősítő rendszere) alkalmazó vállalatok termékeinek illetve szolgáltatásainak igénybevételére "kényszerítenék".