Van élet a fogysztói társadalmon túl?

4,9 kiló krumpli és gabona, 5,6 kiló zöldség, 3,6 kiló gyümölcs, 28 liter víz, 3 liter tej, 2,1 kiló hús és hal, fél kiló zsiradék. Ennyi kell egy felnőtt embernek – napi 2200 kalóriaval számolva -  két hétre, ha beüt a ménkű. Legalábbis a német élelmezési, mezőgazdasági és fogyasztóvédelmi hivatal tartalékkalkulátora szerint. Ebbe elég bepötyögni, hogy hány embernek hány napig kell túlélnie tartalékokból szükséghelyzet esetén, az kidob egy részletes táblázatot, ami kinyomtatva tökéletes bevásárló listaként funkcionál a világ végére.

Greta Taubert alig harmincévesen úgy döntött, hogy kipróbál egy „jóléti diétát”, és két hétig úgy él, mintha csak a készleten kívül semmihez nem lehetne hozzájutni. A fent felsorolt táplálékért elment a Netto áruházba (hasonló mint itthon a Penny Market), és bevásárolt. Összesen 50 eurót (kb. 15 ezer forint) adott ki, a felhalmozott élelmiszer – az ásványvízen kívül - pedig mindössze egy sörösrekesznyi helyet foglal el a kamrájában.

Egy teljes évre kiszállt

De a kéthetes szükségkúra csak a kezdet volt. Egy egész évet szánt arra, hogy kiszálljon a felelőtlen fogyasztói társadalomból, és megnézze, miként lehet lemondani a talmi jólétről, amelyben a kényelem a legfőbb úr, és ami az erőforrások teljes kimerítésén illetve a természet kizsákmányolásán alapul. Az idén februárban megjelent könyvében írja le tapasztalatait a német újságírónő. Az Apokalypse jetzt! (magyarul Apokalipszis most!) című könyvnek azóta megjelent a második kiadása, az első hatezer példányt ugyanis elkapkodták.

Ezek szerint a németek – akik világválság ellenére valóban jól teljesítenek – fel akarnak készülni a legrosszabbra: ha kifogy a vízkészlet, ha nincs élelem, sőt nagyon pénz sem. Kire lehet számítani a bajban? Működik-e a cserekereskedelem?  Milyen élelmet lehet termelni a nagyvárosban saját erőből? Meg lehet-e állítani a folyamatos konzumálást: vagy tényleg olyan égető szükségünk van új cipőre, ruhára, kütyüre?

Zöld kombi Wartburg

Taubert nem sokban különbözik egy mai harmincas magyartól, NDK-sként még megélte, hogy milyen, ha csak egyfajta üdítő kapható, a családi pedig autóért (saját gyártmányú Wartburgért vagy Trabantért) évtizedeket várhatott. Nagyapjának történetesen a berlini fal leomlása előtti hónapokban utalták ki a zöld kombi Wartburgot, amit húsz évvel azelőtt igényelt. Akkor a kis Greta épp hatéves volt. Az azóta eltelt több mint húsz évben viszont ő is hozzászokott a kapitalizmus kelleméhez: hogy bármikor lemehet a boltba (akár egy új autóért), spájzra pedig semmi szükség, az átalakítható gardróbbá, cipőtárolóvá, kütyüraktárrá.

Az igazi nélkülözést legfeljebb nagyszülei élhették meg, de ők falun élnek. Ragaszkodnak a tartalékoláshoz: vannak állataik, a kamra pedig telis-tele tartós csemegékkel. Belőlük ugyanis nem lehet kiirtani a II. világháború emlékeit. Mert míg a szétbombázott német városok lakói az éhhalállal szembesültek, vidéken az éhséget még a legnehezebb időkben sem nagyon ismerték – ezt például nagymamája mesélte neki, aki 1930-ban született egy tíztagú családban.

De azóta nem voltak Németországban szűkös idők, a fal leomlása után felnövő generációk pedig már semmit sem tudnak arról, hogy milyen, ha nem kaphatnak meg bármit – ha van rá pénzük. És a németeknek van. Mégis felütötte a fejét a félelem. Taubert egy érdekes jelenségről ír, amit hazájában a világválság idején úgy fogalmaztak meg, hogy „válságfélelem”. Egy külön címkét is kaptak, akik ebben szenvednek: a „válsággyerekek” (Krisenkinder), akik jólétbe születtek, jólétben nevelkedtek, de a 2008-as pénzügyi válság, a görög és a spanyol országcsődök hallatán bepánikoltak. Rájöttek, hogy hiába az a sok pénz a bankban, ha egyszer csak befuccsol rendszer. Mi ilyenkor a teendő?

Urbánus Bear Grylls

Kiderült, hogy pénz nélkül az élet főképp a pénzről szól, illletve arról, hogyan lehet helyettesíteni. Tehát, ha valaki azt gondolná, hogy pénz nélkül lehetne boldogulni: téved. Az viszont szép, és okos feladat, ha megpróbáljuk csökkenteni az igényeket, és más módon is boldogulni. A hvg.hu telefonon érte el az újságírónőt, és Taubert elmondta, hogy abban az egy évben minimum 10 ezer eurót (több mint 3 millió forintot) spórolt. Ez idő alatt lemondott a húsról, nem vásárolt magának új ruhákat. Pedig összesen 20 kilót fogyott (6 kilót a fent említett jóléti diétával), és az egész ruhatárát át kellett alakítania, illetve el kellett cserélnie használhatóbb holmikra. Városlakóként elkezdett zöldséget és gyümölcsöt termeszteni egy olyan közösségi kertben, ami Budapesten a 8. kerületben, vagy a Millenárison is megtalálható. De megtanulta azt is, hogy milyen táplálékhoz jut hozzá az urbánus környezetben, mely útmenti, parkbéli füvek, termések, levelek alkalmasak emberi fogyasztásra. És még guberált is: a hipermarketek kukáiba merülve kutatott még fogyasztható élelmiszerek után sokadmagával.

A Facebook életmentő volt

A nyaralása is kijött nullából jött: Barcelonába Lipcséből stoppal jutott el, a szállásadói pedig lelkes couchsurferek voltak, olyanok, akik ingyen helyet szorítanak az átutazóknak a kanapéjukon, vagy az egyik szabad szobájukban. Ketten indultak útnak, hitelkártya és készpénz nélkül, és bár sokszor kopogott a szemük útitársával, de valahol mindig jutott egy falat.

Az úton átérezték milyen ereje van a közösségnek, megtapasztalták az emberi jóság legszebb formáit: olyan adakozókat például, akik maguk is nélkülöznek. De még a virtuális közösségek is új értelmet kaptak. A Facebook életmentő volt: ha valamelyik városban elakadtak, egy segélykérő poszt után rögtön jelentkeztek a megoldást kínáló bejegyzések.

A kiugrók, konvenciókat elutasítók, és a fogyasztói társadalom partizánjai furcsa szerzetek - tapasztalta meg Taubert. Őt is sokszor ferde szemmel nézték a kísérlet során. Volt, hogy kiutasította egy férfi a tanyájáról, mert pazarláson kapta. A német férfi naponta 3 liter vizet használ csupán ivásra, mosdásra és főzésre is (az átlagos ember 122 litert fogyaszt naponta). Amikor Taubert tojást akart neki sütni, nem a megfelelő tepsit használta, amit ezért ki kellett mosni: a rossz döntés után a férfi rögeszmésen reagált.

A stoppolás alatt pedig kénytelen volt azt hazudni a sofőröknek (általában menő üzletembereknek), hogy még csak egyetemista. Ha elmondta az igazat, hogy harmincéves kenyérkereső, akkor elutasítón reagáltak: ilyen korban már nem illik kalandozni.

De azok a régi barátok is lekoptak, akikkel homlokegyenest ellenkeznek nézetei a fogyasztásról: „egy olyan baráttal aki egy nemzetközi ruházati üzlet vezetője, nehéz elfogadtatnom, hogy nem látom értelmét a leárazásoknak, és hogy lépten-nyomon valami új göncöt próbálnak a nyakamba varrni”. Azzal például, hogy ellenállt a csábításnak, 2 ezer eurót spórolt meg, mert a német nők átlagban több mint 600 ezer forintnak megfelelő összeget költenek évente ruhákra.

Szerzett sok új ismeretséget, egy ideig lakókocsiban élt, az ottani kommunához még sokszor ellátogat. A csereberélés, és csináld magad attitűd is megmaradt, ahogy olykor úgy nevezett Urkost, azaz ősi koszt diétát is tart: ilyenkor semmi főtt ételt nem vesz magához, csak feldolgozás nélküli gyümölcsöt és zöldséget.

De nem él pénz nélkül, szabadúszó újságíró, aki nem fél kiszállni a mókuskerékből. Három napig azért nem válaszolt az e-mailjeimre és a telefonjaimra, mert épp elment egy új téma után kutatni. "Ilyenkor szeretem kikapcsolni a telefont". És hogy megengedheti magának? Az egy év alatt megtudta, hogy egy csomó társadalmi berögződéstől meg lehet szabadulni, erről a szabadságról pedig nehéz azóta lemondani. "Jelenleg azt próbálom összeegyeztetni, hogy hogyan lehet a pénzt, a szabadságot és az időt úgy beosztani, hogy mindegyikből legyen elég".

Lukács Andrea cikke.

A kép és a hír forrása: hvg.hu