Van-e értelme betiltani a műanyagszatyrot és a szívószálat?

Másfél hónap alatt nyolcvanezren írták alá a Greenpeace júniusban indított petícióját, mely azt követeli a kormánytól, hogy 2020-tól tiltsa be az egyszer használatos műanyag szatyrokat. Schmuck Erzsébet, az LMP országgyűlési képviselője július elején bejelentette: a párt rövidesen törvényjavaslatot nyújt be a tiltás érdekében. Nem Magyarország lenne az első uniós tagállam, amelyik erre az útra lép: Franciaország és Olaszország már két éve megtette, Romániában pedig néhány hónapja döntöttek így. A fejlődő országok még előrébb járnak ezen a téren: Afrikában 18 államban van érvényben tilalom, Kenyában akár négy év börtön járhat a megszegéséért.

Hazánk eddig sem volt tétlen. Nem is lehetett, hiszen egy EU-irányelv alapján 2019-ig 90, 2025-ig 40 darab alá kell szorítani az egy főre jutó plasztiktasik számát, ami az évtized elején még 500 felett volt hazánkban. A boltok emiatt nem adhatják már ingyen a szatyrot, a gyártóknak pedig 1900 Ft/kg termékdíjat kell fizetni utánuk. Pedig az Európai Bizottság májusban közölt hatástanulmánya szerint ezek a zacskók inkább csak jelképei a plasztikszennyezés rákfenéjének földrészünkön, mintsem főbűnösei. Az európai partokat elöntő egyszer használatos műanyagok 86 százalékát tíz termék teszi ki (cigarettacsikkek, flakonok és kupakok, fülpiszkálók, csipszeszacskók, nedves törlőkendők, tisztasági betétek, evőeszközök, szívószálak, poharak, ételtartók), vagyis nincsenek közöttük a szatyrok. Ezek együtt 43 százalékát teszik ki az összes parti szennyezésnek, további 27 százalékát a tengerben hagyott műanyag halászeszközök adják.

Össztűz a plasztikra

Ez persze nem jelenti azt, hogy a zacskókkal minden rendben. Ez az a termék, amelyből gyakran tényleg csak a lustaság és az oda nem figyelés miatt fogy töméntelen mennyiség. A legtöbb otthonban biztosan hever jó pár műanyag, szövet- vagy papírtáska, csak egyszerűbb venni fillérekért egy újat, mintsem észben tartani. Így hát jó jelképe a pazarló fogyasztói szokásoknak és a műanyag elleni harcnak, de korántsem az egyetlen „ellenség”.

Az utóbbi hetekben hazánkban érezhető fellángolásnak is voltak más célpontjai. Például a PET-palackok. A Felelős Gasztrohős Alapítvány, a Humusz Szövetség, a Refill és a Magyar Víziközmű Szövetség Töltsd velünk a júliust! címmel hirdetett akciót, hogy eldobható műanyag flakonok tömkelege helyett csapvízzel töltsük újra kulacsunkat a tucatnyi csatlakozó vendéglátóhelyen. A Lidl pedig bejelentette, hogy 2019 végéig mind a 169 hazai áruházában megszünteti az egyszer használatos műanyag termékek – szívószálak, poharak, tányérok és evőeszközök, fültisztító pálcikák – értékesítését (de nem a bevásárlószatyrokét).

Hogy miért most váltott magasabb fokozatba a kampány, annak két fő oka van. Az egyik, hogy globálisan is idén vált slágertémává, hála egy brit filmsorozatnak. A hazánkban a BBC Earth műsorán látható Kék bolygó 2 a tavalyi év legnézettebb tévéműsora volt Nagy-Britanniában, 30 országban vetítették, csak Kínában 80 millióan látták. A legnagyobb hatású természetfilm lett a klímaváltozást 2006-ban „divatba hozó” Kellemetlen igazság óta. Az alkotóval, Sir David Attenborough-val való találkozása után II. Erzsébet száműzte a műanyagot a királyi palotákból. A National Geographic ezt követően tett a címlapjára egy jéghegyet, amelynek alja egy hatalmas nejlonszatyorban végződik. A német Lidl februárban, a brit márciusban jelentett be hathatós intézkedéseket, vagyis a magyar leánycég lépése nemzetközi trendbe illeszkedik, de a Greenpeace Magyarország is csak azután indított petíciót, hogy az anyaszervezet áprilisban egymillió fős globális akcióval szólalt meg a témában. A másik ok a hírek sűrűsödésére, hogy 2011 óta július a műanyagmentesség hónapja, egy alapítvány felhívására évente kétmillióan vállalkoznak a Plastic Free July kihívásra, vagyis arra, hogy plasztik nélkül próbálják meg átvészelni ezt a hónapot.

Erre a hullámra ült föl a Wessling Hungary Kft. nevű, független laboratóriumokat működtető vállalkozás is, amikor májusban – az Országos Vízügyi Főigazgatósággal, a Magyar Víziközmű Szövetséggel, a Tiszából évente rengeteg flakont kihalászó PET Kupával és a Csodák Palotájával – elindította a Parányi Plasztiktalány projektet. A cél annak felmérése, hogy hazánk vizei mennyire szennyezettek mikroplasztikkal, a műanyag apró alkotóelemeivel, amelyekre a napfény és a hullámzás hatására a hulladékok lebomlanak. Eddig ugyanis a tengerek és óceánok szennyezéséről szólt a fáma, így sokan távolinak érezhették a problémát. Nos, nem az.

Kiderült: a Tisza, a Tisza-tó és a Duna két eddig vizsgált mellékfolyója, az Ipoly és a Rába is szennyezett. A legkevésbé a nemzeti parki területeken kanyargó Ipoly, a leginkább a Tisza-tó. (A Dunát Budapest alatt és felett nyáron mérik fel.) Hogy ez mennyiben veszélyes, bonyolult kérdés. A projekt célja nem a pánikkeltés; a mikroműanyagok hatását az emberi szervezetekre nem ismerjük pontosan. Valójában arra sincs még meggyőző bizonyíték, hogy az állatok szervezetében felhalmozódnak, vagy hogy toxikus anyagokat juttatnak beléjük, amint állítólag a Kék bolygó 2 híres, anyatej által megmérgezett gömbölyűfejű delfinborjával történt. Ám a bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka, így legalábbis érdemes a szennyezettség mértékét felmérni.

Mint az ózonlyuk?

A jelenségről lassan itthon és külföldön is több szó esik, mint a klímaváltozásról. Ami azért nem baj, mert a globális felmelegedéssel szemben itt nem a gazdaság szinte minden területét átszövő, emiatt a gyakorlatban nehezen kezelhető problémahalmazról van szó, hanem egy jól behatárolható, emiatt talán könnyebben megoldható kihívásról.

De csak első látásra. Olcsóságának és tartósságának köszönhetően a műanyagra is éppúgy ráépült civilizációnk, mint a szén-dioxidra, és egyelőre nem mutatkozik olyan kézenfekvő megoldás, mint a halogénezett szénhidrogének kivezetése volt az ózonlyuk „befoltozására” harminc éve. Az ENSZ 1987-es montréali jegyzőkönyvét, mely utóbbit keretbe foglalta, máig a legsikeresebb nemzetközi egyezmények között emlegetik. A világszervezet Környezetvédelmi Programjának (UNEP) nairobi közgyűlése tavaly közel állt hozzá, hogy elfogadjon egy megállapodást az ügyben, de a végső határozat Kína, India és a műanyagipari nagyhatalom Egyesült Államok ellenállása miatt nem tartalmaz kötelező, határidőhöz kötött hulladékcsökkentési vállalásokat, csupán elvi elköteleződést a probléma enyhítésére.

A helyzet nehézségét jól mutatja az Észak-Amerikában és Nyugat-Európában zajló, olykor abszurdba hajló „szívószálháború”. A McDonald’s brit és ír éttermeiből, a Starbucks seattle-i kávézóiból száműzi a műanyag szívószálakat, a baloldali vezetésű amerikai és kanadai városok egymás után fogadják el a tilalmakat. A szórakozóhelyeken kérés nélkül tukmált szívószálak visszaszorítása értelmes cél, a tilalom azonban sok helyütt a jóemberkedés-olimpia terepévé vált, s a híradások szerint egyes éttermekben és kávézókban olyan vendégektől is fölényeskedve tagadták meg a szívószálat, akiknek fogyatékosság miatt volt szükségük rájuk.

Ez azért is túlzás, mert kevés teknős és albatrosz gyomrát fúrták át az Amerikában és Európában kidobott szívószálak. A tengeri műanyagszennyezés zöme olyan országokból származik, ahol a fogyasztás felfutását és a középosztály robbanását nem követte a fejlett országokban jellemző környezettudatosság és jól működő hulladékkezelési rendszerek kiépítése. Egy német kutatás szerint a műanyag 88–95 százaléka tíz ázsiai és afrikai folyóból kerül a tengerekbe, egy Science-tanulmány pedig kimutatta, hogy a szemét zöméért hét ország – Kína, Indonézia, Vietnam, Thaiföld, a Fülöp-szigetek, Srí Lanka és India – a felelős. Persze akadnak dicséretes törekvések is. Az indiai kormány 2022-től minden egyszer használatos műanyagot betiltott, egy mumbai ügyvéd által indított mozgalom pedig immár harmadik éve tisztítja meg a helyiek közreműködésével az ország drámaian szennyezett strandjait.

Brüsszel megmozdul

Ettől függetlenül a nyugati világban is bűn lenne nem megtenni mindent plasztiklábnyomunk kisebbítéséért (főleg mifelénk, ahol a szelektív hulladékgyűjtés terén is van lemaradás a még nyugatabbi országokhoz képest). Csak a fogyasztói szokások önkéntes megváltoztatásától azonban illúzió volna átütő eredményt várni. Budapesten is működik például csomagolásmentes üzlet – a Ligeti Bolt tavaly Piliscsabán indult el, de ott veszteséges volt, így most Újlipótváros szívében keresi nagyobb sikerrel az ökotudatos vásárlóközönséget. Ez jó kezdeményezés, de a vásárlók zöme sohasem fogja befőttesüvegeket és kosárkákat szorongatva ilyen boltokban intézni napi bevásárlását. Szisztematikus megoldásra és gazdasági ösztönzőkre van szükség.

Ezért biztató, hogy ha világméretű összefogás egyelőre nem lesz is, legalább uniós szinten van esély a hathatós fellépésre. Brüsszel május végén tette közzé javaslatait a tengeri hulladék csökkentésére. A fókuszban az egyszer használatos műanyagok állnak – a probléma nem maga a plasztik, semmi baj nincs például a belőle készült tartós használati tárgyakkal. Viszont a világban eddig megtermelt műanyag 70 százalékát csak egyszer használtuk, és az Európai Bizottság ezek közül is a tíz leggyakoribb tárgyra összpontosít. Van, amit teljesen betiltana: a szívószálakat és az italkeverőket, az evőeszközöket és a tányérokat, a fültisztító pálcikákat és a léggömbpálcikákat. Az élelmiszer-tároló edények és poharak esetében drasztikus termeléscsökkentést rendelne el a tagállamoknak Brüsszel. A léggömbök, a cigarettacsikkek, a csipszeszacskók, a nedves törlőkendők és tisztasági betétek esetében a gyártóknak írná elő, hogy fokozott mértékben vegyék ki részüket a keletkező hulladék begyűjtéséből és feldolgozásából, valamint a fogyasztók tájékoztatásából. A halászeszközök esetében a gyártóknak minden kikötőben biztosítaniuk kellene a felesleges termékek visszagyűjtését.

A műanyag flakonok esetében pedig a legalább 90 százalékos visszagyűjtést tenné kötelezővé Brüsszel. Ez nekünk kemény dió lesz (hazánkban ma ez az arány alig 15 százalék), Németországban viszont a 2003-ban bevezetett Pfand-rendszernek hála, ez a mérték már ma 97-99 százalék. Utóbbi lényege, hogy minden PET-palackban árult ital betétdíjas, vagyis van anyagi ösztönző a rendszerben.

A teljes tiltás sem jelentené viszont a szívószálak vagy az orvosok által amúgy is ellenjavalt fülpiszkálók betiltását, csak azt, hogy nem tartalmazhatnak műanyagot. Szerencsére már vannak alternatívák. Ilyenek a búzakorpából készített, akár ehető tálak és tányérok, a kukoricaalapú PLA-evőeszközök, poharak és fóliák, a cukornádalapú tányérok és elviteles dobozok, valamint burgonyakeményítő-ostyából hajtogatott falatkatartók, baguette- vagy épp hamburgertárolók.

Ezek forgalmazásával itthon az Ecocatering nevű cég foglalkozik – alapítói egy időben saját vendéglátóhelyet is üzemeltettek Bistro No Waste néven –, és idén már a budai Gourmet Fesztiválon is ilyen komposztálható eszcájgból élvezhették a finom falatokat a látogatók. Más kérdés, hogy ezek a termékek jelentősen drágábbak a műanyag megfelelőiknél, amiben közrejátszik az is, hogy itthon nem gyártják őket, külföldről kell behozni. A „lebomló” és „biológiailag lebomló” címkék azonban korántsem jelentik azt, hogy ezeket bűntudat nélkül kihajíthatjuk – nagy részük csak ipari vagy otthoni komposztálóban bomlik le hamar, nem közönséges szeméttelepen, pláne nem természetes vizekben.

Óceáni porszívó

A műanyaghulladék csökkentésére vannak tervek, de mit lehet kezdeni azzal a több millió tonna plasztikkal, amely már az öt nagy óceáni körforgásban hánykolódik? A legnagyobb a Csendes-óceán északi részén úszó szemétsziget. Egy horvát származású holland vállalkozó május közepén kezdte tesztelni javasolt megoldását. Az alig 22 éves Boyan Slat, aki több mint 30 millió dollárnyi adományt kalapozott össze, 1-2 kilométer hosszú, vízen lebegő, U alakú csöveket úsztatna a körforgásokhoz. A műanyagot csövekre erősített víz alatti gyűjtőfüggöny halmozná fel, és néhány hetenként hajók szállítanák el a szárazföldre. A rendszereknek nincs szüksége külső energiaforrásra, mivel a hulladékok áramlástani okokból elvileg oda úsznak majd, ahol a koncentrációjuk a legnagyobb. A The Ocean Cleanup projekt a kétkedők szerint ha működik is, csak konzerválja a problémát, mert azt üzeni, hogy nyugodtan szennyezzünk, el lehet tüntetni az óceánról a szemetet. Boyat szerint azonban a hulladéktermelés csökkentése és a már okozott kár felszámolása nem zárja ki egymást, sőt, kéz a kézben kell hogy járjon.

forrás: valasz.hu