Tényleg összeöntik?

Alaposan megmozgatta olvasóink fantáziáját az a kvíz, amelyet a szelektív hulladékgyűjtésről állítottunk össze pár nappal ezelőtt. Ebben kifejezetten olyan hétköznapi esetekre koncentráltunk, amelyek sok fejtörést okozhatnak, a tesztet kitöltők idegeit pedig különösen azzal borzoltuk, hogy olyan háztartási hulladékok gyűjtési helyére kérdeztünk rá, amelyek többféle összetevőt is tartalmaznak - írja a hvg.hu.

Rengeteg visszajelzést kaptunk, és ezek alapján kiderült, hogy nyolc olyan terület van, amelyen kifejezetten parázs vita folyik. Úgy tűnik, ezek a magyar szelektív hulladékgyűjtés igazi Achilles-sarkai, így érdemesnek tartottuk szakértő elé tárni őket. Kérésünkre Urbán Csilla, a Humusz Szövetség elnöke adta meg a válaszokat.

Probléma #1: Sokan kiakadtak azon, hogy a hulladékflakonokat, ételes dobozokat és olajos üvegeket elvileg el kellene mosogatniuk, mielőtt a megfelelő gyűjtőbe helyezik őket. A mosogatással azonban vizet pocsékolunk el, és ezzel többet ártunk a környezetünknek, mintha nem tennénk. Vagy mégsem?

Magyarázat: Nem azt várja el a szolgáltató, hogy patyolat tiszta legyen a szemét, vagy egyenesen fertőtlenített tejes dobozt adjon le az ügyfél, csupán azt, hogy a főbb szennyezőktől szabadítsa meg a hulladékokat. Ez ugyanis megkönnyíti a válogató munkáját (és otthon sem büdösödik a szemét). Nem kell két liter vizet elfolyatni egy joghurtos pohár tisztításához, elég, ha például a mosogatóvízben átöblíti, és a mosogatókefével átsúrolja. Különösen fontos ez ott, ahol ugyanabba a zsákba kell rakni az összes szelektíven gyűjtött szemetet (vagyis a műanyag, a papír és a fém keveredhet), mert a papír újrafeldolgozását megakadályozhatja, ha más hulladékkal beszennyeződik.

Probléma #2: Ha a szelektíven gyűjtött szemét feldolgozása úgyis mindig utóválogatással kezdődik, akkor minek görcsölni azzal, hogy pontosan mit hova dobjunk? Nem baj, ha tévedünk, hiszen majd a szakemberek úgyis szétválogatják a szemetünket.

Magyarázat: A hulladék válogatását legtöbbször emberek végzik, bár vannak gépesített folyamatok is. Ha elfogadjuk az „én hulladékom az én felelősségem” elvét, akkor a szelektív gyűjtés is legfőképpen a szemetet előállító felelőssége, tehát a hulladékkezelő – legalábbis részben – a mi munkánkat végzi el helyettünk. Ezért nem ízléses kiszúrni vele. Nagyon nem mindegy, hogy mennyi energia és erőforrás kell a szelektíven gyűjtött szemét szelektálására. Itt is a józan ész határain belül érdemes maradni, nem lesz egetverő probléma, ha egy speciális, feldolgozhatatlan műanyagfajta bekerül a szemétbe, de a pelenkát és a kenyérpirítót nem illene oda dobni. Az utóválogatás mindig nehezebb, mint a forrásnál történő válogatás, és nagyobb az esélye, hogy a végén újrafeldolgozás helyett a szemetet el fogják égetni.

Probléma #3: Ha a szemetet úgyis elégetik, akkor minek ennyire különválogatni? Ha valamiről nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy hova tartozik, akkor nem egyszerűbb bedobni a kommunális hulladékba, amelyet majd elégetnek? Egyébként is, honnan kellene mindenkinek tudnia azt, hogy az ő szemete lerakóba kerül vagy égetőbe?

Magyarázat: Meg lehet kérdezni a közszolgáltatótól, hogy égetik-e a szemetet vagy sem. A hazai hulladéknak még mindig 60 százaléka kerül lerakókba, és Magyarországon csak egyetlen kommunális hulladékégető van: Rákospalotán, ahova a fővárosból visznek szemetet. Az égetés azonban finoman szólva nem preferált kezelési megoldás, mert nincs előtte szétválogatás. Azaz egyrészt minden megy a tűzbe, ahogy van, másrészt belekerül rengeteg újrahasznosítható hulladék is. Ez utóbbi arányát kellene csökkenteni a szelektív gyűjtéssel, tehát semmiképpen sem környezettudatos gondolkodás az égetőre bízni a feladatot.

Probléma #4: Az olvasói visszajelzésekből szépen kirajzolódott, hogy a szolgáltatótól erősen függ, mit és hogyan kell szelektíven gyűjteni. Ebbe aztán bele is lehet zavarodni, míg az egyik szolgáltató azt mondja, hogy a tejes doboz tetejéről felesleges kivágni a műanyag kupakot, a másik pont ezt kéri. Miért nem lehet ezt egységesíteni?

Magyarázat: A hulladékgyűjtést nagymértékben befolyásolja az adott helyen lévő infrastruktúra, egy kisebb faluban nem feltétlenül racionális ugyanazt a módszert alkalmazni, mint egy nagyvárosban – márpedig ha nem költséghatékony a gyűjtés, az is egyfajta pazarlás az erőforrásokkal. A legtöbb fejlett országban sincs egységes rendszer, a megoldás az lehet(ne), hogy mindenhol pontos és részletes tájékoztatást adnak a lakosoknak a szelektálás elvárt módjáról. Ennél többet egyelőre ne várjunk.

Probléma #5: Nincs a közelben hulladékudvar – ez az egyik legfőbb panasz a szelektív gyűjtés kapcsán. Miért várják el, hogy egy panellakásban valaki hónapokig gyűjtögesse a fáradt étolajat, majd elfurikázzon vele egy távoli leadóhelyre, ha egyáltalán van autója? Ráadásul a hulladékudvarok is nagyrészt munkaidőben vannak nyitva, de még hétvégén, amikor ráérne az ember, akkor is csak korlátozottan elérhetőek.

Magyarázat: Ez a felvetés jogos, például még a hulladéktörvényben sincs arra kötelezettség, hogy hány átvevőnek és milyen lefedettségben kellene lennie az országban. Az Országos Hulladékgazdálkodási Közszolgáltatási Terv ír csak ajánlásokat, és ezek szerint egy hulladékudvar megépítését 15-20 ezer lakosra tartják gazdaságosnak. A legnagyobb probléma az, hogy a közszolgáltatás befizetését kell bizonyítani ahhoz, hogy valaki ingyenesen adhasson le hulladékot ezeken a helyeken, de ha valakinek egy másik közszolgáltató udvara esik közelebb, és oda megy el, akkor nem adhatja le ingyen a szemetét. Ideális esetben senkinek sem szabadna 20 kilométernél nagyobb távolságra lennie egy-egy átvevőtől, de ettől messze vagyunk (és nem csak átvitt értelemben). Amíg a hálózat nem épül ki, a szakemberek azt tanácsolják, hogy a közösségek (társasházak, munkahelyek) közösen gyűjtsék a problémás hulladékokat, és együtt szervezzék meg a szállítást. Egyre több alternatív gyűjtőpont is nyílik, például a hipermarketeknél, de lomtalanítás során is szokott külön gyűjtés lenni, erről érdemes a tájékoztatókat elolvasni.

Probléma #6: Az étolaj (és egyéb zsiradék) gyűjtését az olvasók borzasztóan problémásnak tartják, és bár arról sokan hallottak, hogy a Mol kutakon le lehet adni, ezt egyrészt messze lévőnek tartják, másrészt legendás történetek keringenek arról, hogy a benzinkút személyzete Bálám szamaraként nézett rájuk, amikor megérkeztek az étolajos flaskáikkal.

Magyarázat: A molos gyűjtésről éppen most publikált adatokat a cég. E szerint hat év alatt 900 tonna olajat adtak le 118 kúton az emberek, ami átlagolva és térfogatra átszámolva azt jelenti, hogy naponta minden egyes kúthoz 2,5 liter olaj érkezett. A napi olajfogyasztáshoz képest ez azért elég csekély mennyiségnek tűnik. A Humusznak erről pozitív tapasztalatai vannak, de ők is inkább a megelőzést hangsúlyozzák, vagyis azt, hogy használjunk kevesebb olajat.

Probléma #7: Egy olvasó azt írta, hogy nála Londonban csak két kuka van: az újrahasznosítható, és a kommunális szemété. Azt pedig a termék gyártója jelöli a csomagoláson, hogy neki melyikbe kell a szemetet dobnia. Az újrahasznosítható kukát a hulladék kezelője szelektálja tovább. Kérdés, hogy nálunk is lehetnének-e ilyen egyszerűnek tűnő megoldások, és miért nem abba az irányba megy a dolog, hogy a terméken legyen rajta, hogy pontosan mit kell kezdeni vele?

Magyarázat: A gyártóknak a csomagoláson kötelessége feltüntetni, hogy milyen anyagból készül a termék, de ezt sajnos mégsem mindig teszik meg. Azt azonban nehéz jelölni, hogy pontosan hova kell dobni, mert a szelektálás országonként és területenként eltérő. Fontosak az egyértelmű jelölések és az egyes szereplők együttműködése, de ennél fontosabb, hogy a lakosságot megfelelően tájékoztassák. Másrészt az a leghatékonyabb, ha az egyes frakciókat teljesen külön gyűjtik, mert így lehet a legmagasabb fokú tisztaságot biztosítani.

Probléma #8: Egy igazi klasszikus urbánus legenda, hogy a szelektíven gyűjtött szemetet úgyis összeöntik. Ezt mindenki a saját szemével látta.

Magyarázat: Tíz évvel ezelőtt valóban kerültek elő olyan anyagok, amelyek ezt bizonyították, de azóta sok idő eltelt, és a rendszer sokat fejlődött. A kukásautók egy része több rekeszes, hogy ne kelljen külön autó a külön frakcióknak, és könnyen lehet, hogy valaki ezt látta. És igen, az is lehet, hogy előfordul az összeöntés, bár ez tipikusan nem a hulladékgazdálkodónál történik, hanem már korábban. Például egy irodaházban, ahol vannak ugyan szelektív kukák, de a szolgáltatás nincs megrendelve, ezért a nap végén minden egy helyre kerül. A fő kérdés azonban nem az, hogy összeöntik-e vagy sem, hanem az, hogy ezzel takarózunk-e kifogásként. Ha gond van a rendszerrel, akkor a felháborodás ugyan jogos, de jelenleg még ott tartunk, hogy ahol az infrastruktúra adott és jól működik, ott is óriási gondok vannak. A szelektív kukák 60 százaléka ugyanis szennyezett: azaz elég gyakran mi magunk öntjük össze a szemetet, és nem a közszolgáltató.

No hulladék, no problem

„Az újrahasznosítás a hulladékos hierarchia szerint nem a legjobb megoldás a hulladékkezelésben, ugyanis a legjobb hulladék az, amelyik nem keletkezik. Innen érdemes mindig kiindulni és a szelektív gyűjtést is ennek megfelelően kell helyén kezelni” – mondja Urbán Csilla. Egy hétköznapi példával élve: hiába lehet a PET palackot újrahasznosítani, ha valójában elhanyagolható dolog az életben, akkor inkább tekinthető erőforrás-pazarlásnak annak előállítása, majd elszállítása és újrafeldolgozása. Kevesebb hulladékot kellene termelnünk, és akkor kevesebbet is kellene vele foglalkoznunk.

Forrás: hvg.hu

Szerző: Torontáli Zoltán