Mindent el lehet vinni, de a szőlőt nem

„Lehetetlen, hogy ne legyen fontos a környezetvédelem a vállalkozói szektor számára” – kezdi Varga Péter, aki igazi családi vállalkozást épített ki Badacsonyörsön. Édesanyja 72 évesen most hagyta abba a munkát, felesége és két fia is a cégnek dolgozik. Közgazdászként és adótanácsadóként dolgozott egy nagy borászatban, és beleszeretett a szakmába. „Mindenki beleszeret”, teszi hozzá. Annak idején rájött, hogy ide érdemes befektetni, mert „mindent el lehet vinni, de a szőlőt nem”.

Az ügyvezető abban is biztos, hogy előbb-utóbb az externáliák is meg fognak jelenni az árakban, vagyis a csomagolással járó környezetszennyezést nem lehet már sokáig elrejteni. Az kezdettől látszik, hogy az áruházláncok „nem fogják tűrni, hogy betétdíj legyen”, mégis egyelőre komoly árelőnyt jelent újratölthető csomagolásban forgalomba hozni egy üveg bort. Egyéb gazdasági megfontolások is szerepet játszottak a kereskedelmi hálózat kiépítésében: Európában palackhiány van, és míg egy új palack 40-50 Ft, és az egy palackra jutó karton költsége 10-14 Ft, addig egy használt palack 16-22 Ft-ért szerezhető be, és csak 5-8 Ft a mosási, logisztikai költség. Gyorsan tegyük hozzá, hogy a cég 95-105% palackot visszagyűjt a kereskedelemből, tehát a használt palackot sem a piacról kell venni. Ennyit arról, hogy a visszagyűjtés és a mosás piaci hátrányt okoz...

Egyébként ez az utolsó közösségi rendszer, amennyiben ugyanazokat a palackokat több palackozó is használja a piacon. Fennmaradásának fő oka azonban a gazdaságosság, és csak másodsorban a környezetvédelem.

A csomagolási előnyökön is túltesznek a nagyüzemi termelésből adódó előnyök. A szőlőtelepítéstől a szüretelésig minden gépesített már, így lényegesen olcsóbb a termelés. Varga Péter szerint ma már a borászatban sem lehet úgynevezett „hagyományos” módon jó minőséget elérni. „Szüleinktől, nagyszüleinktől a munkához való hozzáállást és a tapasztalataikat kell megőrizni”, de a jó minőség érdekében termelési és munkamódszereinket folyamatosan meg kell újítani. „Az úgynevezett tradicionális borászati filozófiához közelebb áll az a borászati tevékenységünk, amelyet kizárólag saját szőlőből indítunk, és amelyben kisebb tételeket, részben vagy teljes egészében fahordókban érlelve készítünk el, a badacsonyi terroir azaz a helyi talaj és klíma legjobb hatásait kihasználva és bemutatva.” Egyre inkább le kell számolni a penésszel borított kis tölgyfahordókkal teli hűvös pincék romantikus világával, akár szeretjük ezeket, akár nem. A mai „pincészetben” hatalmas krómozott acéltartályokban, csővezetékekben és modern palackozó sorokon készül a bor, amelyet minden fázisban megvizsgálnak a laboratóriumban. Ilyen körülmények között sokkal olcsóbban lehet egy liter bort előállítani. Ha ehhez hozzávesszük a csomagolás árát (ld. fent), és hogy az újratöltést alkalmazó cégeknek nem kell darab alapú termékdíjat fizetni (kb. 5 Ft palackonként), sőt azt is, hogy a kereskedelem haszonkulcsa gyakran 100% (!), akkor 120-150 Ft is lehet áfástul a bolti árkülönbség két különböző termelő bora között, ami a középkategóriás boroknál már éppen elég ahhoz, hogy az árérzékeny fogyasztó döntsön.

A Vargabor Kft. mára piacvezető lett a visszaváltható csomagolású borok terén. 100-120 e hl bort ad el évente, kb. 10 millió palackban. Emellett kis mennyiséget kannában is értékesít, leginkább a környékbeli vendéglőknek, de ezt is fokozatosan ki szeretnék váltani 1,5 l-es csavarzáras üvegpalackkal. A hazai forgalmuk 90%-át újrahasználható, betétdíjas üvegcsomagolásban árusítják. Emellett bérmosást is vállalnak a 150 millió forint értékű, 10 e palack/nap teljesítményű mosósoron.

A helyszínen meggyőződtem róla, hogy nagyon sok palack úgy tér vissza, hogy bele van nyomva a dugó. Külön masinát kellett szerkeszteni a dugó kivarázsolásához. Sok kis palackozó öntapadós címkét ragaszt a borra, amit aztán a mosósoron nem lehet eltávolítani. Ezek mehetnek a hulladékba...
A prémium borok piacán miért elképzelhetetlen a betétdíjas palack? - kérdezem, mert egyre zavaróbb, hogy sem a fogyasztó sem a kereskedő nem ismeri ki magát a polcok előtt és az üvegvisszaváltónál. Sokféle palack van forgalomban, mondja Varga Péter, most is van 6-7 féle betétdíjas, de kb. 25-30 -félébe töltenek a pincészetek. A kereskedelem nem tudja (nem akarja?) megoldani a sokféle palack válogatását, de a fő érv, hogy a minőségi boroknál az esztétikai és marketing szempontok az elsődlegesek, egy kis szériaszámú drága bor imázsával nem fér össze a használt palack. Egyébként csak a piac 2%-áról van szó. A Varga Pincészet is készít prémium minőségű borokat, ezeket a termékeiket „természetesen” ők is egyutas csomagolásban hozzák forgalomba, hiszen „a luxus termékeknél a költség megfontolások nem jöhetnek szóba”.

Arról faggatom azután, hogy milyen szabályozásra lenne szükség, hogy bortermelés és a környezetvédelem érdekeit össze lehessen egyeztetni. Az ügyvezető szerint ma gazdaságilag ésszerű a többutas rendszer, és „ezt nem kéne elrontani”. Növelni kellene a visszagyűjtési arányokat, ma nem jön vissza annyi palack, amennyire szükség lenne. Alacsony a visszaváltási arány. Túl kicsi értéket képvisel a betétdíjas palack, 15-28 Ft a betétdíj, ezt kéne megemelni 20 forinttal, de a szabadárat meg kell hagyni. Ha fix betétdíj lenne, Varga Péter szerint már nem működne a rendszer. Ma az emberek a hypermarketekben veszik meg az akciós bort, általában nagyobb mennyiségben, majd 1-2 palackonként váltják vissza a csomagolást a sarki boltban. Ezért az utóbbi helyeken alacsonyabb a betétdíj, mert ha magas lenne, nem férnének el a göngyölegtől.

Varga Péter még emlékszik arra az időre, amikor nem volt Magyarországon eldobó palack. A tejtől az alkoholos termékeken keresztül az üdítőkig mindent betétdíjas palackokba töltöttek, mert a töltés és a termelés nem globális, hanem lokális szinten történt, és ez volt a gazdaságos. A betétdíjas rendszereknek a legnagyobb ellensége a globalizáció, amely a termelést a létező legnagyobb mértékben központosítani kívánja. Sajnos vannak rossz környezetvédelmi válaszok, ilyen a szelektív gyűjtés is, amely hatékonysága rendkívül alacsony, gazdaságossága pedig katasztrofális. Egyetlen úgynevezett „előnye”, hogy olyan érdekcsoportokat hoz létre, amelyek a környezetvédelem érdekében tevékenykednek, de „túlzottan megterhelik a társadalmat.” „Miért nem a valódi többutas rendszereket támogatjuk?!” - kérdezi végül. Ezt kérdezzük mi is!