Készül a hulladékok visszaváltási rendelete

A Környezetvédelmi Minisztérium tervei szerint 2007 végéig véglegessé válik a hulladék-visszaváltás jelenlegi formájának módosítása, amely akár a kötelezővé tételt is jelentheti. Az új rendszer főként az italcsomagolásokra, valamint az elemekre és akkumulátorokra terjedhet ki. Persányi Miklós szakminiszter számára „megfelelő” verzió lehet az ezeket az anyagokat forgalmazó cégekkel létrejövő szigorú megállapodás is: amennyiben az érintett iparágak szereplői önkéntes újrahasznosítási vállalásaikat nem teljesítenék, hatályba lép a pénz ellenében történő, kötelező hulladék-visszavétel. Ha a megállapodásról nem sikerül megegyezni, akkor az állam jogszabályban írja elő a kötelezettségeket.
Az italcsomagolásokból képződött hulladékot a szaktárca – súlyos összegű adóztatás kilátásba helyezésével – az újratöltéssel kívánja csökkenteni, mondván, hogy az Európai Unió irányelvei szerint a megelőzésnek prioritása van a szelektív hulladékgyűjtéssel szemben.

Az EU-szabályozás hazai félreértelmezéséről van szó, véli Boródi Attila Éfosz-elnök, aki szerint az Európai Bizottság tavaly december 6-án közreadott jelentésében elismerte, hogy az újrahasználható csomagolás az egyutas – csak egyszer használt – csomagolással való összehasonlításban nem nyújt automatikusan jobb környezeti teljesítményt. Németország, Dánia és Belgium tapasztalatai alapján azon nemzeti intézkedésekből, amelyek a csomagolóanyagok újrahasználatát ösztönzik, vagy egy adott csomagolási típust támogatnak, a belső piac és a verseny torzulása adódik.
Az ügyben azonban újabb fejlemények vannak: ez év január 11-én a belga legfelsőbb bíróság visszavonta azt a törvényt, amely adóval sújtotta a nem viszszaváltható palackokat. Az indoklás szerint az egyutas palackokat diszkrimináció érte. Az újratölthető palackok használatával ugyan elméletileg kevesebb hulladék keletkezik, de a hatékonyan visszagyűjtött és újrahasznosított egyutas csomagolásokkal ugyanaz a környezeti eredmény érhető el.
Boródi Attila állítja, a kötelező betétdíj bevezetése nem a megelőzés, hanem a szelektív gyűjtés egy másik formája, ahol a közterületre kiállított konténerek helyett a kereskedő a visszagyűjtő. Ezzel az eljárással a fogyasztónak jelentős betétdíjat kell fizetnie, és az üres palackokat sértetlen állapotban (!) vissza kell vinnie a kereskedőhöz, akinek – mivel nem biztos, hogy ott vásárolták az italt – egy bonyolult és költséges elszámolási rendszert kell működtetnie. Ehhez nélkülözhetetlen a sértetlen palackokon a vonalkód, azaz a gyártók/forgalmazók nevének leolvasása, s ez csak drága automata visszaváltó berendezéssel oldható meg.
Ezzel párhuzamosan a szelektív hulladékgyűjtés eddigi és jövőbeni sok tízmilliárd forintba kerülő beruházásai feleslegessé válnak. A szelektív gyűjtéssel szemben – amelyben fokozatos mennyiségi felfutás lehetséges – egyik pillanatról a másikra kell átállni az új betétdíjas rendszerre. Ez a logisztika és a hulladék hasznosítása szempontjából is igen kockázatos, mert az ugrásszerű mennyiségi növekedéshez nem állnak rendelkezésre a hulladékfeldolgozó kapacitások.
Az Éfosz elnöke szerint további kockázatok sora igazolja az egyutas csomagolásokra alkalmazott betétdíj ellenzőinek álláspontját. Mi lesz a szelektív gyűjtést végző közszolgáltatók és önkormányzatok ezirányú tevékenységével és bevételeivel? Ki fizeti az új beruházások további, mintegy 50 milliárdot kitevő számláit és a rendszer üzemeltetési költségeit? Tényleg kevesebb lesz a szemét? Nem, mert – a rózsaszínű illúziók ellenére – a fogyasztó kényelmi okoknál fogva mégsem fogja visszavinni az öszszes betétdíjas palackot. Németországban szintén ez a helyzet. Érdekel valakit, hogy a fogyasztó utálni fogja ezt a számára kényelmetlen rendszert, amely még többe is kerül neki? Persze lesznek nyertesek. Mégpedig a palack-visszaváltó automaták gyártói, sorolja érveit Boródi.
Szilágyi László, a Hulladék Munkaszövetség elnöke szerint a zöldek támogatják a betétdíj bevezetését. Bár még nem ismerik pontosan a környezetvédelmi tárca szándékát, a csomagolóanyagok kötelező visszavételével egyetértenek, évek óta ezt szorgalmazták. Szerintük a hasznosításcélú visszavételnél már csak az újratöltés lenne jobb.
A változtatás elkerülhetetlen, hiszen az immár tíz évet megélt termékdíjas szabályozás, majd annak leépítése nem hozta meg a kívánt eredményt, a hulladékok keletkezésének megelőzését. Amióta a gyártói felelősségre hivatkozó rendszer működik, és termékdíj helyett „hasznosítási díjat” fizetnek a cégek egy koordináló szervezetnek, azóta az eldobható csomagolások kibocsátása még inkább felgyorsult. A darabalapú termékdíj sem hozott eddig értékelhető eredményt, összegzi a szakember. A magyar betétdíjas szabályozás tapasztalatai szerint a fogyasztók – azonkívül, hogy újabb, korábban betétdíjas csomagolások váltak eldobhatóvá – nem tapasztaltak semmi változást. Az idősebb generáció érzelmileg és anyagilag változatlanul sokkal jobban kötődik a többutas, vagyis az üveges csomagolásokhoz, a jelenlegi „eldobós” rendszereket drágának és környezetszennyezőnek tartja. A fiatalabb korosztály környezeti-fogyasztói attitűdjei ezzel szinte ellentétesek, ami viszont nagy részben a jelenlegi környezeti nevelési, ismeretterjesztési tevékenység hiányosságaira (is) vezethető vissza.

Ehhez kapcsolódóan elfogadhatatlannak tartják a zöldek a környezetvédelmi tárcának azt a gyakorlatát, hogy miközben tízmillió forintokat költ a lakossági szelektív gyűjtés népszerűsítésére, addig a megelőzéssel – így például a betétdíjas rendelettel, illetve rendszerekkel – kapcsolatos lakossági ismeretterjesztésre nincs se szándék, se pénz. „Ha a megelőzés prioritását maga a jogalkotó ilyen szinten kezeli, akkor hogy várhat el felelős hulladékgazdálkodást már szektoroktól?” – veti fel Szilágyi László. Jelenleg az ártalmatlanítás költségei is teljes mértékben a lakosságra hárulnak. A gyártói felelősség – részlegesen – csak a lakossági szelektív gyűjtéssel és az önkéntesen visszavitt – például elektronikai – eszközök esetében jelenik meg, ami egyelőre nem több az összes lakossági hulladék 10 százalékánál. A maradék 90 százalék – jó esetben – a lerakókba kerül, amelyek költségeit kizárólag a szemétdíjból finanszírozzák, holott a lakosság nincs abban a helyzetben, hogy vásárlásai alkalmával a kevesebb hulladékot eredményező terméket válassza. „Hangsúlyozzuk, hogy egyelőre nem tudjuk, mit lép a tárca, de a mi fogalmaink szerint a csomagolások viszszavételének és hatékony visszagyűjtésének három szintjét kell fejleszteni” – érvel Szilágyi.
Ezek közül az egyik az újratölthető rendszerek újbóli térhódítása. Minden környezetpolitikai stratégia, terv, jogszabály megegyezik abban, hogy a megelőzés fontosabb, mint a hasznosítás.
A csomagolások visszaváltása és újratöltése csak egy-két termékcsoport esetében működik. „E tekintetben a rendszerváltozás óta minden intézkedés a csomagolóanyag-gyártók és a kereskedők érdekeit szolgálta, a környezeti következményekre senki nem volt tekintettel” – állítja a környezetvédelmi szakember. Aki szerint, amikor a csomagolások környezeti vonzatairól beszélünk, nem felejthetjük el, hogy az újrahasználat visszagyűjtéssel, mosással és töltéssel együtt is sokkal jobbat tesz a környezetnek, mint az eldobható csomagolások gyártása, szállítása, majd kényszeredett begyűjtése és valahol hasznosítása. Életciklus-elemzések egész sora mutatja azt, hogy az eldobható károsabb a környezetre, mint a visszaváltható. Emiatt minél nagyobb mértékben vissza kellene állítani a letéti, illetve a betétdíjak rendszerét és a csomagolóanyagok újrahasználatát, hiszen a környezet és a fogyasztók számára ez a rendszer lenne a legkedvezőbb.
A nem újratölthető csomagolások esetén is van létjogosultsága a visszaváltásnak – ez a visszagyűjtés második eleme –, mert a környezetvédők meggyőződése szerint a gyűjtőszigetekre alapozott szelekció nagyon drága, és kevéssé hatékony. A kötelező visszavétellel ugyanakkor sokkal nagyobb mennyiségű és jobb minőségű másodnyersanyaghoz jutna az ipar, és könnyebben tudnánk teljesíteni az európai uniós elvárások szerinti hasznosítási kötelezettségeinket is.
Ennél némiképp „puhább” szabályozási eszköz – ez a harmadik szint – a nagyobb forgalmú kereskedelmi egységeket kötelezni a csomagolások önkéntes visszafogadására. Ezekhez telepíteni kellene az előfeldolgozó lánc első elemeit is. Ráadásul a koncentráltan keletkező, megjósolható volumenű és homogén minőségű másodnyersanyagot keresi a feldolgozóipar, és logisztikailag is csak az ipari/kereskedelmi begyűjtés optimalizálható. Kézenfekvő lenne tehát, hogy ezeken a visszagyűjtő helyeken jelenjen meg a lakossági hulladék hasznosítható része. Fontos érvnek tartja Szilágyi, hogy a fogyasztók egyre többet vásárolnak helyeken, így vissza tudnák szállítani a csomagolásokat.

* * *

Magyarországon jelenleg évente 4,5-5 millió tonna települési hulladék keletkezik, melynek tömege tíz esztendeje nemigen változik, ugyanakkor nagy vita folyik az italcsomagolásokból keletkező hulladékok mennyiségéről. A forgalmazók szerint a 1,5 milliárd liter italcsomagolás mintegy 50 ezer tonna műanyaghulladékot jelent, ami legfeljebb 1,2 millió köbméter – térfogatban számolva is –, az összes háztartási hulladék nyolc százaléka. A teljes települési hulladékra számítva ez még kevesebb. A szénsavas üdítőknél és ásványvizeknél – a forgalmon belül – jelenleg alig öt százalékot képviselnek a visszaváltható, újratölthető csomagolású termékek, a szénsav nélküli ásványvizeknél pedig egy százalékot. E termékeknél hatszázalékos emelést ír elő a termékdíjtörvény, különben darabalapú termékdíjat kell fizetni az alaptermékdíjon felül. A sör esetében a legmagasabb a visszaváltható termékek aránya, jelenleg mintegy 65 százalék, ezt az arányt 2007-ben csak két százalékkal kell javítani. Az anyagában történő újrahasznosítást tekintve 2012-re a műanyagnál legalább 22,5 százalékra, üveg esetében pedig 66 százalékra kell növelni a kibocsátáshoz viszonyított arányt. Jelenleg előbbinél 19 százalék, utóbbinál pedig 16 százalékos mértékű az újrahasznosítás.

* * *

A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium szándéka szerint a kötelező betétdíjrendszer 2008 januárjában lépne életbe, amelynek legfőbb üzenete az, hogy a termékdíjrendszer elősegíti a szelektív hulladékgyűjtés terjedését. A kötelező betétdíj bevezetésének egyik fontos eleme a megfelelő infrastruktúra kiépítése. A tárca ösztönözni szeretné a cégeket, hogy teremtsék meg ennek feltételeit. Szeretnének konszenzust teremteni a forgalmazók, a gyártók és a zöldszervezetek között. Az első reakciók ismeretében az „italoslobbi” és a környezetvédelmi tárca kemény összecsapásaira lehet számítani az elkövetkező egy évben az ilyenkor szokásos egyeztetés során. Az is biztos, hogy a tervezett miniszteri rendelet miatt ezúttal ugyanaz a minisztérium és a környezetvédők érdeke, ezért erről az oldalról nem éri támadás a szaktárcát. Az más lapra tartozik, hogy a cégek érdekérvényesítése sokkal jobb, mint a zöldeké. Magyarországon 2005 januárjától működik a kötelező visszaváltás, ám nem az összes csomagolóanyagra, hanem csak töredékükre. Sőt még itt sem megkerülhetetlen, csupán az egyik választható lehetőség (a másik a megemelt darabonkénti termékdíj – minden cég megválaszthatja aszerint, hogy melyikkel jár jobban).